A problémát maguknak kisajátító pesti körök égő szemmel, pirosra gyúlt arccal antiszegregációról, a diszkrimináció tilalmáról, pozitív diszkriminációról, hagyományőrző és oktatási projektekről elmélkednek, de mindebből a nyírségi bokortanyákon vagy a borsodi falvakban élő nyugdíjas magyarok csak annyit érzékelnek, hogy milliárdok folynak el hiába, miközben a cigánysoron élők egyre bátrabban dézsmálják kevés vagyonkájukat, mert „fejére szól, ki szót emel”, s nem csupán átvitt értelemben, hiszen minden hétre jut olyan bűncselekmény, melynek védtelen áldozatait néhány száz forintért erőszakolják meg, verik agyon, csonkítják meg cigány elkövetők. A tanárok, orvosok, buszvezetők, kalauzok, önkormányzati dolgozók vagy épp rendőrök is csupán azt látják, hogy hivatásuk teljesítése közben bármikor rájuk támadhatnak dühöngő csoportok.

A pesti égő szeműek vállukat vonogatják és a mélyszegénységgel magyarázzák a mindennapok élhetetlenné válását, a felelősséget mindannyian természetesen a többségi magyarságra hárítják, mi pedig nyögünk vagy a fogunk közt csúnyákat mormogunk, de tovább nemigen merészkedünk. Valakik valamikor szájkosarat tettek ránk, s úgy tűnik, még nem gyülemlett fel bennünk elég szent indulat ahhoz, hogy ledobjuk magunkról. Közéletünk szereplőinek többsége akár a legjobb szándékkal évtizedek óta a harsány égő szeműek liturgiáját tiszteletben tartva, az ő fogalomkészletükhöz igazodva beszél, de inkább rebeg, ha a cigánykérdésről esik szó. Vagyis voltaképpen a nyilvánosságban megszólaló személyek többsége elfogadja azt a hittételt, mely szerint az eredendően bűnös magyar többségnek kutya kötelessége eltartani a cigányságot és eltűrni minden „kulturális sajátosságot”. Nagyjából ugyanis ebben foglalható össze az említett pesti körök vonatkozó felfogása.

Mely felfogás négyszeresen rasszista. Elsődlegesen azért, mert szemernyi kétely nélkül abból indul ki, hogy a magyarság kollektíven fajgyűlölő, amiért folyamatosan meg kell büntetni. Ez nyilvánvalóan súlyos pszichés kórtünet. Másodsorban azért rasszista, mert a rasszista felfogást kizárólag a többségi nemzettel társítja, s föl sem merül, hogy az ilyesfajta indulatok ugyanúgy megnyilvánulhatnak a kisebbség részéről a többség irányában. Pedig érdemes elmerülni különböző internetes közösségi oldalak személyes profiljaiban. Aranyláncos, márkás ruhákban pózoló cigány tizenévesek hirdetik magukról adatlapjaikon szabadidős tevékenységként: „megyek magyart ölni”, „parasztokat ölök”, és így tovább. Meglehet, ezek jó része túlzó, kamaszos hetykeség, de valamiben mégiscsak gyökerezik ez az indulat.

Rasszista a liberális felfogás azért is, mert a cigányságot kimondva-kimondatlanul eltartandó, tehát önállóan életképtelen közösségnek minősíti, s végül azért, mert a közösségi együttélés szabályait semmibe vevő devianciát minden egyes cigányra érvényes „kulturális” sajátosságként kezeli, az értéksemlegesség hittétele alapján a törvénytisztelő, dolgos emberekkel azonos megbecsülést követelve a bűnözőknek. Az égő szeműek szerint ugyanis tisztelni kell a másságot, legyen az bármilyen tartalmú.

Valahol itt keresendő az eredendő bűn. Ez lehetetlenné teszi, hogy valós megoldáson gondolkodjunk, sőt ellenkezőleg, hosszú távra belekódolja mindennapjainkba a feszültséget. Régi taktika ez, a rómaiak az „oszd meg és uralkodj!” szállóigébe sűrítették bele. Itt lehet tetten érni a pesti égő szeműek motivációját. Ők ugyanis, miként puritán, jakobinus és bolsevik elődeik, fanatikusan igyekeznek önnön dogmáikhoz szabni a világot, s ha a szabálytalan, sajátos és sokszínű valóság nem passzol tökéletesen az általuk erőszakolt világnézeti kockába, akkor a „kilógó” elemeket kíméletlenül lekaszabolják. Ezért vetik rá magukat azokra, kik nem savanyú szagú könyvtárszobákban felszívott elméletek, hanem kézzelfogható tapasztalatok alapján beszélnek a cigánykérdésről.

Ebben az értelemben tehát túlzás nélkül kijelenthető, hogy a cigányságot az égő szeműek afféle biológiai fegyverként használják a „retrográd” magyarság megtörésére. Ezért nem lehet eléggé elítélni és megvetni azokat az önjelölt, gyűlölettől sistergő, esetenként köztörvényes bűncselekmények miatt elítélt vagy ilyenekkel gyanúsított „cigány érdekvédőket”, akik az égő szeműek heroldjaiként máshoz sem értenek, mint a prejudikáló hazudozáshoz, a magyarellenes előítéletekre alapozott polgárháborús uszításhoz.

Ennek véget kell vetni. Egyenes beszédre van szükség. Ez pedig ott kezdődik, hogy felhagyunk azzal a kártékony adatvédelmi ostobasággal, mely tiltja egy ember származásának nyilvántartását. Ez ugyanis éppúgy hozzátartozik a személyiséghez, mint a név, a testmagasság, a szemszín és így tovább. Az ostoba tilalom miatt húsz éve nincs használható adatsor a cigányságról.

Húsz éve nem tudjuk, pontosan hány cigány él Magyarországon, ők milyen arányban és miféle alcsoportokra oszthatók (hiszen egymástól is különböznek a rom ungrók, a beások, az oláhcigányok, a sintik, hogy csak a nagyobb alcsoportokat említsük), s egyáltalán, mit akar maga a cigányság. Beszélhetünk reggeltől estig a cigányság fölemeléséről, ha semmit sem tudunk, mert törvénnyé emelt liberális dogmák miatt semmit sem tudhatunk róluk.

Bármiféle megoldáson tehát csakis átfogó szociológiai felmérés után lehet gondolkodni. És le kell számolni azzal a hamis mítosszal, mely szerint a cigánykérdés a mélyszegénység problémájával azonos. Valójában etno-szociokulturális ügyről van szó. Nemrég a Hírszerző című ultraliberális SZDSZ-közeli (!) internetes portálon Papp László Tamás így írt erről (Gyász után: helyzetjelentés a civilizációs szakadék mélyéről, 2009. február 14.): „Ez körülbelül olyan abszurd és röhejes, mintha valaki amellett kardoskodna: a skalpolás és az indián törzsi szokásrend között nincs összefüggés, a kasztrendszer nem hindu vallási és etnokratikus tradíció, az emberáldozat intézménye a prekolumbián civili zációktól függetlenül jött létre, a dzsihád fogalma nem a Koránból ered, a homofóbiának nincs nyoma a Bibliában, az omerta és a vendetta soha nem volt integráns része a szicíliai népesség szocio- és etnokultúrájának, a női csiklók levágása s bizonyos afrikai etnikumok törzsi-nemzetségi rituáléi viszonylatában halovány ok-okozat kapcsolat sem lehető fel.”

Dr. Póczik Szilveszter történész, kriminológus, az Országos Kriminológiai Intézet tudományos főmunkatársa a téma egyik leg avatottabb hazai szakértője. Ő írja börtönbeli felmérések alapján Cigány integrációs problémák (Kölcsey Intézet, 2003, Budapest) című munkájában: „A kriminalisztikában már korábban ismert volt, hogy a cigányok elkövetési módjainak vannak bizonyos minőségi és mennyiségi jellemzői, egyebek között az indokolatlan brutalitás és rombolási hajlam. […] Míg a magyar csoportban csak az indulati cselekmények esetén – tehát a teljes bűnözési mező egy szegmensében – mutatkozik felfokozott, romboló agresszió, addig az asszimiláns és a cigány csoport bűnelkövetésének valamennyi lényeges területén fokozott agresszivitás nyilvánul meg. […] Az asszimiláns és a cigány csoportban a bűnismétlők aránya egyaránt mintegy 80 százalék, a magyar csoportban talált érték majd kétszerese.”

No hát ezért mélységesen hazug (bár nyilván roppant kényelmes) hozzáállás azt állítani, hogy a cigány kisebbség a magyar többség, de mindenképpen a körülmények áldozata. Igen, léteznek előítéletek egyének iránt, csakhogy ezek – tetszik vagy sem – évszázados tapasztalatokból táplálkozó berögzöttségek, melyeket büntetőjogi eszközökkel vagy politikai inkvizícióval nem lehet megszüntetni, csak ellenkező előjelű tapasztalatok tömegével. S ezeket sem lehet színes, hangos fesztiválokon vagy erőszakos tolerancia-hadjáratok során belerugdosni az emberekbe, hiszen az Isten háta mögötti falvakban rettegő időseket nem érdekli, milyen virtuóz a színpadon egy cigány muzsikus, ha közben naponta fosztják ki a portáját kevésbé virtuóz, ám annál agresszívabb bűnözők.

Ezért nagyon higgadtan, nagyon határozottan és nagyon őszintén ki kell végre mondani, hogy a többségi magyarságot nemhogy irritáló, de ma már szabályosan rettegésben tartó tömeges fosztogatások, brutális rablógyilkosságok hátterében nem csupán egy adott léthelyzet, hanem szociokulturális okok is meghúzódnak. A veszprémi mészárlás BMW-terepjárókkal közlekedő tettesei nem tartoznak a mélyszegénységben élők közé.

——————–

A vitában eddig megjelent cikkek:

László Zoltán: Cigányok (Demokrata, 2008/50.)

Bencsik András: Magyarok (Demokrata, 2008/52.)

Fekete Gyula: Cigánypolitika (Demokrata, 2009/3., 2009/5.)

Bencsik Gábor: Megroppant társadalom (Demokrata, 2009/7.)

————————-

Cigány Kánaán

A cigányoknak a vérében van a bűnözés? Ezt a magvas kérdést az szdsz.hu-n olvastam. Nem mintha rendszeres látogatója lennék az oldalnak, de érdekelt, hogy mit mond erre a magát liberálisnak, vagyis nyitottnak és elfogadónak valló párt.

Vajon a szabad demokraták a nyitó oldalon miért helyeznek el ilyen kérdést és további kérdéseket, melyek kitöltése után bármelyik ép lelkű emberről ki lehet mutatni, hogy rasszista, antiszemita, revizionista, avagy igény szerint náci és fasiszta?

Nem tudtam másra kilyukadni elmélkedésem során, csak arra, hogy ezt a kérdést azért fogalmazták az első oldalra, hogy a látogatókról mielőbb kiderüljön beállítottságuk.

De akkor miért így tesznek fel egy kérdést? Vagy lehet, hogy az elvtársak között ma már lehetséges alternatíva, hogy valaki rasszista? Talán azért kell ilyeneket kérdezni, hogy aki nem lett volna előítéletes az most már azzá váljon? Ez valójában egy kollektív tudat-generátor volna? Azt generálja, hogy van cigánybűnözés? Pedig ha valakinek, akkor nekünk, magyaroknak tudnunk kellene, milyen érzés, és milyen ostoba, amikor valakik a homályos politikai karrierjük miatt kollektíven tesznek bűnössé egy népet. Hiszen ha így gondolkodunk, akkor mindenki, aki ezt a szókapcsolatot használja, az náci. És az kinek jó, ha ez tematizálja a médiát? Nyilván nekik. Persze csak azért, hogy ne kelljen és ne lehessen a valódi gondokról beszélni.

Az elmúlt hetekben sokan sokféle mindent elmondtak a témával kapcsolatban. De valamiért mindenki elkerüli azt a szerintem megkerülhetetlen tényt, hogy a rendszerváltás hajnalán már lehetett sejteni, hogy egy ehhez hasonló helyzet nagyon hamar elő fog állni. Amikor a gazdaság átalakításának folyamatát végiggondoltuk (szándékosan többes szám első személyben), tudhattuk előre, hogy egy képzetlen és a szocialista rendszer sajátosságainak következtében elmaradott réteg el fogja veszíteni állását. Ez pedig hosszú távon szociális és mentális sérülésekhez fog vezetni. Nyilvánvalónak kellett lennie már akkor is, hogy ezen réteg nagyobbik részét a cigányság képezi.

Ha most eltekintünk az akkori naiv reményektől, és attól, hogy eközben számtalan hátráltató tényező akadályozta a kérdés vizsgálatát, akkor is látható volt a kényszerű szükség a helyzet megoldására. Ez azonban nem történt meg. Ehelyett a legtöbb kormányzat inkább a helyzet kezelését tűzte ki célul, a megoldás igénye nélkül.

Háborgok és szégyenkezek magunk miatt. Nem azért, mert mi tehetünk a helyzetről, mert ez nem igaz. A hazai cigányság nem volt abban a mentális állapotban, és főleg nem rendelkezett a megfelelő értelmiségi hányaddal, amely a valódi kisebbségpolitika alapjait letehette volna. Amelyre a mai generáció ráépíthetné erős nemzeti identitású válságkezelő terveit. Merthogy nincsenek tervek.

Hirtelen nincs senki, aki ezeket megalkothatná, vagy csak az igazat elmondhatná a döntéshozóknak anélkül, hogy kockáztatná meglévő vagy reménybeli politikai karrierjét. Pedig a helyzet most már a körmünkre égett. Mégis azt kell mondanom, hogy a megoldás egyszerű, mint a meleg víz, amit köztudottan nem kell újra felfedezni. Csak sajnálatos módon a megoldás áldozatot követel, de nem Marian Cozmát, sem pedig a tatárszentgyörgyi apát és gyermekét.

Amit nem is oly régen a Demokratában felvázoltam, lépésről lépésre igazolja az élet. Az állam nem képes ellátni legalapvetőbb feladatait sem, és erre nagyon gyorsan reagált (vitathatatlanul nem túl szerencsésen) a cigányság. Nincs itthon a macska, cincognak az egerek… Csak ezek az egerek nem a padláson szaladgálnak zajongva, hanem valakiknek a súgására kalasnyikovokkal szaladgálnak és belekötnek az élő fába is. No persze felmerül a jogos kérdés az emberben, hogy kik és miért fegyverkeztek fel, és mit is akarnak azzal tenni? És mennyien is vannak ők? Ez a szomorú históriás ének talán legfontosabb része. Mert azon cigányok magyar szívében, kiknek hosszú évek kemény munkája fekszik abban, hogy identitásukat megőrizve a társadalom értékes tagjaivá váljanak, most félelem fészkel. Mert itt már mindenki cigány, és minden cigány cigánybűnöző, és cigányként már nincs jogom háborogni Trianonon, mert én csak cigány vagyok…

A népem egy része most szintén retteg, mert sokan a hagyományos és felvett kultúrának a minimálisan elvárható részét sem produkálják. Innen is, onnan is. Már nem hisznek a cigány törvényeknek és nem félnek a többségi törvényektől. Sokat hallom mostanában, hogy a „hagyományos vajdarendszert kéne visszaállítani…” Csakhogy a vajdarendszer nem hagyományos a cigány közösségekben, másrészt a kisebbségi önkormányzatok nagy része vagy nem működik, vagy bábként vegetál. Azt már nem is említve, hogy a fékevesztett embernek ugyan ki szab határt, ha az állam és a rendőr nem?

A seholsincs vajdákra rátolni ezt a feladatot szintén nem vezetne sehova, mert nem tudnák betölteni szerepüket, és így csak a bábok személyét cserélnénk le. Sem az okot, sem a megoldást nem kerestük meg. Ismét.

Pedig az is valószínű, hogy a lassan húsz év alatt, amióta láthatóvá vált a gond, a magyar szürkeállomány meg tudta volna oldani. Csak talán nem volt elég erős az akarat. Mint ahogy még most sem elég erős. Sokkal kényelmesebb „programok mentén”, meg „antiszegregációs” módon ügyködni. Meg aztán sokkal nagyobb a baj és sokkal kellemetlenebb is annál, hogy valódi lépések induljanak el. Kínos dolog a cigány politikával valódi elhivatottsággal tevékenykedni, s ahogy elnézem a közállapotokat, ma senki nem szeretne alázattal foglalkozni egy néppel, amelynek olyan gondjai vannak, mint nekünk.

Kutatók, elemzők keresték az okát. Mégis akinek dolga lenne a valódi lépéseket megtenni, a világ minden kincséért sem menne el a cigányokhoz beszélgetni. Kommunikálni azt igen, azt mindenki professzionálisan mer és akar, de beszélni, sőt beszélgetni cigányokkal, azt nem. Pedig meg kellene végre kérdezni, hogy mit gondoltak a tatárszentgyörgyiek vagy bárki más, amikor a kamerákat kikapcsolják, és a média unottan elvonul a következő forgatási helyszínre?

Az Exodus szerint az Egyiptomból kivonuló zsidók negyven évig vándoroltak a sivatagban. Miért? Nem azért, mert eltévedtek volna. Hanem mert Isten azt akarta, hogy Kánaánba egy friss, büszke, erős, egységes nemzet érkezzen be. A mi sivatagunk nem tudom, hol kezdődött… Bolyongunk benne elveszetten, és nem látom a végét. Hol van a cigány Kánaán? Létezik egyáltalán? Talán azért nem látom, mert ami működött, azt szétverték és nem adtak helyette semmit? Mert a mai ötletelés és szociál-liberális-jogvédős szabadrablás semerre sem mutat irányt? Sőt az szdsz.hu-n látott vonalvezetés éppen hogy az ellenkező irányba mutat? Kikérem magamnak, hogy valaki ezzel uszítson fel bárkiket, és közben veszettül követelje a gyűlöletbeszéd elleni fellépést! Ez az a szemtelenség, amit egészséges ember gyomra nem vesz be. Félek, negyvenéves vándorlásunk talán még el sem kezdődött, mert ahogy látom, még csak a fájdalmas utolsó éjszakánál tartunk, és a fáraó hajthatatlan. Nem engedi ki népét a szorításból, amit a gőgje táplál. Pedig a halál már az utcákon oson, és az éjszakák csöndje a halált rejti. Akik pedig várják a szabadságot és hogy felemelt fejjel járhassanak, csöndesen gubbasztanak és várják a megváltó reggelt.

Lesz majd egy pillanat, amikor egy cigány fiatalember kiáll majd valahová és csöndesen elindul az utcán. És akkor majd követni fogják azok, akiknek elegük van, és egy büszke nemzet tagjai akarnak lenni. Nem hív senki senkit, nem lesznek transzparensek. Csak egy néma tömeg, amelyik némaságában félelmetesebb lesz, mint ezer hangszóró. Nem kérni fog, hanem megváltoztat valamit egy napon, és attól kezdve mindaz, amit ma a megélhetési jogvédők, politikai aspiránsok és a sok ilyen-olyan elnök tesz, a múltba enyészik. Akkor kell majd nekünk mögé állni és némán, biztosan, kitartóan követni. Ez nem egy költői kép, hiszem, hogy meg fog történni. Én vele tartok majd.

László Zoltán

a fővárosi önkormányzat fideszes képviselője