Horthyt és a Horthy-formát, a „kormányozott” Magyarországot a baloldalon egyáltalán nem, de még történészi körökben sem illik dicsérni. Pedig akik 1944 után követték az ország élén mind a mai napig, meg se közelítették őt. A király nélkül maradt királyság élére került kormányzó, Ferenc József egykori szárnysegédje, az adriai antantflottát Otrantónál megverő tengerész ügyes taktikusnak bizonyult.

Miután az 1867-ben helyreállított jogfolytonosság 1918-19 forradalmaival megtört, a kommünt követő újrarendeződésben a Szent Korona eszméje, azaz a nemzetnek a korona jelképezte főhatalma lett a legitimitás, s egyben a magyar revíziós törekvések alapja. Ebben a kormányzói koncepcióban a magyarság maradt a legfontosabb tényező Közép-Európában: így jelent meg a második világháború előtt a Szentkorona tanának modernizálásaként a „Dunaállam” létrehozásának és a Pax Hungaricának a gondolata.

Mindez nevetséges lett volna – ahogy a zsidó kabaré eleget élcelődött rajta s Horthyn, a „lovas tengerészen” -, ha az ország népe karjait széttárva megadással tűrte volna sorsát. A mi fogalmaink szerint értelmezhetetlen, hogy az akkori magyar szegénységet mért nem tekintették az emberek reménytelennek, s hogy a trianoni „végrendeletet” miért csak egy eldobandó papírrongynak. A csonka ország a kisantant elvárásai ellenére életképesnek bizonyult, s okos pénzügyi manőverekkel az új pénznem, az aranyalapú pengő Európa egyik legstabilabb fizetőeszközévé vált (1924). A védővámoknak és mérnökeinknek köszönhetően – a dualizmus vámrendszere ugyanis a fejlettebb osztrák és cseh iparnak kedvezett – a húszas években a magyar ipar komoly rangot vívott ki magának a világpiacon, aminek következtében a mezőgazdasággal egyenrangú tényezője lett az addig elég egyoldalú honi gazdasági életnek. (Csak a hozzánk később, 1930-ra begyűrűző világválság szakította meg a fejlődést egy időre, de az autó- és traktoralkatrész-gyártás épp ekkor izmosodott meg.)

Csak néhány színfolt az ipar felfutásáráról: a Ganz-gyár 1926-28-ban Bláthy Ottónak köszönhetően csúcsteljesítményű transzformátorokkal és generátorokkal jelentkezett a világpiacon. Kandó Kálmán halála után Bláthy fejezte be a Kandó-mozdonyok fázisváltójának konstrukcióját is, amely a világ minden részébe szállított villanymozdonyok szinte „örök életű” részének számított. Az 1947-ben emigrációba kényszerült Jendrassik György 1938-ra elkészítette a világ első önálló tűztérrel rendelkező kis gázturbináját, amellyel a gázturbina felhasználásában egészen új területeket nyitott meg. Aschner Lipót, a Tungsram Rt. élén részt vett az 1924-ben megszületett nemzetközi izzólámpakartell megszervezésében, amelynek több ízben elnöki vagy alelnöki tisztjét is betöltötte, s amelynek a General Electric, a holland Philips, a német Osram, a francia Compagnie des Lampes mellett egyenrangú tagja volt a Tungsram is. Szent-Györgyi Albert 1930-ban Klebelsberg Kuno kultuszminiszter kérésére Amerikából jött vissza, hogy átvegye a szegedi egyetem biokémiai tanszékét. Kutatásainak eredményességét – az oxidációs láncszemek felderítésében és a C-vitamin felfedezésével – 1937-ben Nobel-díjjal jutalmazták: ő is 1947-ben hagyta el végleg az országot. Komikus, kései kommunista dicséret, hogy a hadsereg szükségleteit szem előtt tartó, az 1938-ban Darányi Kálmán miniszterelnök által megfogalmazott ötéves „győri program” pontjai hogyan köszönnek vissza a Rákosi-féle első ötéves terv célkitűzéseiben.

A bankrendszer kultúrát táplált, gondoljunk csak a menekült egyetemek befogadására, s ezzel Szeged és Pécs Klebelsberg kultuszminisztersége alatt kialakított arculatára. Klebelsberg államsegélyekkel és kölcsönökkel ötezer tantermet és tanítói lakást építtetett, megreformálta a polgári iskolákat s újakat létesített. Bécsben, Berlinben és Rómában Collegium Hungaricumokat hozott létre, ahová éves ösztöndíjjal kerültek ki a jelöltek. (Még József Attila is elbotorkált amolyan megtűrt vagánsként Bécsbe.) A miniszter új erkölcsi programot fogalmazott meg a trianoni magyarok számára, amikor meghirdette, hogy csakis művelt fők sokaságával tudunk versenyre kelni az utódállamok anyagi túlsúlyával. Tárcája arányosan többet költött a költségvetésből az oktatás és a kultúra támogatására, mint amennyit szomszédaink kispolgári és parvenü királyi akarnokjai a hadseregükre.

Horthy Magyarországa igyekezett betölteni a török kor Erdélyének magyarságmegtartó szerepét, de még a Monarchia romjain sem feledkezett az élet művészetéről. Krúdy, Kosztolányi és Márai arisztokratikus közönnyel néznek át a vérre szomjazó új, primitív félisteneken. („A buddhista emelt fővel, boldogan ült a tavaszi földön” – fejeződött be a vörös postakocsi története 1917 vészt hozó esztendejében.) 1921-ben a budaörsi csatával a Habsburg-ház homályos emlékképpé vált: ilyen gyorsan ezen a történeti tájon még sohasem őröltek isten malmai. Megállást a Horthy-forma parancsolt. Az erdélyi gróf, a később Sztálin börtönében elhunyt Bethlen István miniszterelnöksége alatt végbement stabilizáció során liberális és konzervatív körökben egyaránt megfogalmazódott, hogy az alávetettségünket szentesítő kisantant-elképzelésekkel szemben csakis egy, a magyar érdekek érvényesítését biztosító közép-európai szövetségi rendszer lehet életképes. Az ország külpolitikai elszigeteltségét az a barátsági szerződés szüntette meg, amelyet 1927-ben az olasz kormánnyal kötött, s amelynek aláírásakor Mussolini kijelentette, hogy Magyarországnak igazságot kell szolgáltatni a trianoni békeszerződés revíziójával.

A győztes antant diplomatái szemében a magyar érvek hamisnak tűntek. Sokkal inkább hízelgett nekik az a népszövetségi, kora „eus” szöveg, ami a csehszlovák és a román diplomácia sajátja volt. Titulescu román miniszterelnök az Est lap tudósítójának, az Ivor Dénesnek 1933 januárjában adott interjúban kijelentette, Románia kész baráti jobbot nyújtani Magyarországnak: „A közös gazdasági érdekek kölcsönös kielégítése céljából – a kisebbségek méltányos kezelése s az érdekek aktív közössége által teremtett hangulat révén – a nyugtalanság és civódás mai világában megvalósulhat az egyik legfontosabb dolog: a határok szellemítése.” Ivor kérdéseit és Titulescu válaszaihoz fűzött észrevételeit a román lapok nem közölték.

A magyar közgondolkodásban a keresztény magyarság mint a „Nyugat védőbástyája” szerepelt. Párizsban és Londonban – ahol épp az ukrajnai hétmillió életet követő holokauszt után 1934-re érett meg a gondolat a Szovjetunió felvételére a Népszövetségbe – helytelenítették, hogy egy ilyen kis nép, mint a magyar, ilyen vehemenciával védekezzen a pánszlávizmusban és a balkáni ortodox világban rejlő veszélyek ellen. (A filozófus Cioran Románia színeváltozásai című művében kijelenti: „Romániát csak őrjöngve tudom szeretni.”) Pedig a felállás hasonlított a 18. és 19. századi képlethez: akkor az osztrák nagyhatalomhoz, most egész Európához való viszonyát akarta a nemzet a „védőbástya” szereppel megfogalmazni. Noha a magyarságot sorsa és történelmi útja a csehekhez és a lengyelekhez hasonlóan a nyugati civilizációhoz kötötte, ott erről Trianon után alig vettek tudomást. Innen az Európa iránti érzület máig élő kettőssége, az, hogy Európa a magyarságnak „súlyos igazságtalansággal adósa”, s e népnek vele szemben „követelnivalója van”.

Miért is ne, amikor a békecsinálók oly botorul kilőtték az orosz expanzióval szemben erőt felmutatni tudó Osztrák-Ma­gyar Monarchiát? 1933-ban angliai körútján Bethlen István éppen ezért a magyar revízió gondolatán alapuló, olyan közép-európai rendezés mellett állt ki, amelynek lényege az ipari és agrár utódállamok egy nagy gazdasági kooperációba, majd államszövetségbe való egyesítése volt. Hangsúlyozta, hogy addig kell „az új rendezést keresztülvinni, amíg a két legnagyobb érdekelt partner, az orosz és a német, oly döntő súllyal bele nem szólhat az eseményekbe, mint később […] Mert vagy sikerül ezen kis népek között igazán békét teremteni, vagy mutatis mutandis megismétlődhetik az utolsó 300 év históriája, és újból német, illetőleg orosz vetés alá kerülnének: de hogy ez nem fog mindig békés úton lefolyni, az minden kétségen felül áll.” Egyébként mint minden Közép-Európából jött konzervatív eszmeáramlat képviselőjét, gyanakodva és bizalmatlanul fogadták, később meg nem törődtek vele. Hogy milyen is ez a világ, azt a csavaros eszű békemívestől, Titulescutól és a Habsburg Ottó által egyszer „Fekete Edwardnak” becézett csehszlovák külügyértől, Benestől kérdezték meg.

A kisantant politikusai ellenezték a magyar kezdeményezéseket: Habsburg-restaurációs törekvéseket sejtettek mögötte. „Inkább az Anschluss, mint a Habsburgok!” – jelentette ki Benes már miniszterelnökként a prágai Hradban. Amikor aztán az angol és a francia külpolitika feladta a két világháború közti békerendszert, széles út nyílott az előtt a démoni eseménysor előtt, amelyet Bethlen István megjósolt. Német s még inkább olasz bábáskodással sorra tértek vissza az elszakított magyarlakta területek, de Trianon nemzedéke már nem 1848 erkölcsi tőkéjével indult neki a küzdelemnek: a térség külpolitikai erőterét a két totális államot létrehozó nagy nemzet, a német és az orosz hatalmi céljai határoztak meg. Mégis, ki vethetné a kormányzó és a magyarság szemére, hogy a váratlan szerencse elkábította? Márai Sándor A határ elindul című riportjában megkapóan ábrázolta azt a vidámságában is szentimentális hangulatot, amely a felvidéki, s főképp a kassai bevonuláskor az embereken eluralkodott. Olyasvalami érzés fogta el a kor magyar kisemberét, amilyet a németség él majd át két nemzedékkel később a berlini fal ledöntésekor: „Mindenki testvér, mindenki ismeri a másikat, mindenki öleléssel fogadja a hazatérőket. Hivatalos műsora a bevonulásnak nincsen. A közönség órákon át áll sorfalat az érkező csapatoknak. A miskolci, egri ezredeket várják, mindenkinek van ismerőse a tisztek, a bakák között, asszonyi karok fonódnak egy rohamsisakos katonafej köré, s hull a virág, Kassa őszi virágesője […] S az utcákon emberek tízezrei kiáltják ütemesen és fáradhatatlanul: Horthy, Horthy!”

1944-ben amerikai és angol bombákkal, német megszállással, a zsidók deportálásával s Horthy kiugrási kísérletének kudarcával vési a fejünkbe a történelem, hogy hiába próbáltunk a peremén megkapaszkodni. S még akik meg is tudtak kapaszkodni, milyen árat fizettek érte? 1944 októberének első napjaiban az augusztus 23-i román átállást követően a román miniszterelnök, Sanatescu tábornok keserűen állapítja meg: „Küszködöm ezekkel az oroszokkal, akik nem tisztelnek semmit. Tovább folyik a pusztítás és a fosztogatás, és nem értem, miért idéznek elő olyan nyomort, amelyet majd maguk is megsínylenek. Erős hajlamuk van arra, hogy mindent szétziláljanak, ebben nagyon különböznek a németektől, akik mindent meg akartak szervezni […] A kommunisták, akik semmit sem számítottak az oroszok érkezéséig, most, hogy az oroszok védelmét élvezik, és mindenféle kedvezményekhez jutottak általuk, nagyon harciassá váltak. Mivel az oroszok irányítják őket, kezdik elfelejteni, hogy románok, és a párt érdekeit az ország érdekei fölé helyezik.” Aligha lehet kétségünk, hogy az átállás után hasonló sors várt volna ránk: ezt legalább legyőzöttként, s nem jutalomképp kaptuk meg. (Az 1944. szeptember 12-én, Moszkvában megkötött román-szovjet fegyverszüneti megállapodás pedig tartalmazta már Észak-Erdély visszaadását is.)

S orosz védernyő alatt tűnnek fel ekkor az apparátus termékeként az olyan fiatal kommunista intrikánsok, mint Kádár János vagy Ceausescu, akik azt a réteget képviselik, amelynek 1944-45-ben nem volt semmi vesztenivalója, s amely konokul a burzsoáziát és az értelmiséget kárhoztatók oldalát alkotta a pártállam elitjeként. S miután a Horthy-kép ellenségképként deklarálódott – bár Sztálin elütötte azt a magyar kérést, hogy Horthyt bíróság elé állítsák – ez az torz kép ma is szívósan él a magyar társadalom posztkommunista bugyraiban. Pedig a Horthy-forma volt az utolsó szuverén magyar létforma.