Svédország még Dániánál is kedvezôbben fogadta az eugenikát. A Svéd Fajhigiéniai Társaság 1909-ben alakult meg Stockholmban, alapítói nagyrészt az ugyanilyen német társaság nemzetközi részlegéhez tartoztak. A Fajbiológiai Intézet 1922-ben nyitotta meg kapuit Uppsalában, Hermann Lundborg statisztikus vezetésével. A világon ez volt az elsô állami intézmény a fajhigiénia területén.

Születését a legszélesebb társadalmi egyetértés fogadta, amelyet a szociáldemokrata Arthur Engberg, késôbbi oktatási miniszter ezekkel a szavakkal igazolt: „Szerencsére egy nagyon kevéssé keveredett fajhoz tartozunk, egy olyan fajhoz, amely a legmagasabb minôséget hordozza”. Ha Lundborg antiszemita is volt, és késôbb náci szimpatizánssá vált (ami nem akadályozta meg abban, hogy felvegye stábjába Wilhelm Krauss zsidó antropológust), utódjával, Gunnar Dahlberggel egészen más volt a helyzet. Ô ugyanis nyíltan baloldali elkötelezettségûnek számított, élvezte a szociáldemokrata kormány támogatását és baráti kapcsolatban állt Gunnar és Alva Myrdallal, a gondviselô állam befolyásos teoretikusaival. A népesség kérdésének krízise (1934) címû nagy visszhangot keltô könyvében Myrdal eugenista álláspontra helyezkedett, nem az északi faj védelmében, hanem a statisztikai entitásnak tekintett népesség ésszerûbb kezelése érdekében. Ezt a véleményt a náci politika sem változtatta meg. „Az a tény, hogy a (szociális) juttatások bizonyos örökletesen fogyatékos csoportok szaporaságának növekedésével járnak (…), és az a tény, hogy ugyanakkor csökken a gyermekhalandóság ugyanezen csoportok között, megkövetelik a szükséges korrekciókat”, írta Alva Myrdal még 1941-ben is. A fô korrekció a sterilizálás volt. 1933-ban a szociáldemokrata Alfred Petrén és Ragnar Begendal új törvényjavaslatot terjesztett a parlament elé, amely azt meg is szavazta, és a törvény, amely az „elmebetegségek, enyhe debilitások és más elmebeli fogyatékosságok” esetére kényszersterilizálást írt elô, 1935. január elsején lépett életbe. 1941-ben 33 szociáldemokrata képviselô elôterjesztésére módosították és hatályát kiterjesztették az „antiszociális” elemekre is. Johan Olsson kijelentette: „Úgy vélem, hogy jobb egy kissé messzebbre menni, mint középszerû és alacsonyabb rendû ivadékokat kockáztatni”. Hildur Nygren egyetértett: „Nem kell annyira megszállottjaivá válnunk a szabadság vagy a polgárjogok eszméjének nemzedékünk valamennyi tagja számára, hogy elhanyagoljuk a következô nemzedék törvényes várakozásait”. Mindketten szociáldemokraták voltak. A svédek mindazonáltal nem óhajtották utánozni a nácikat. 1942-ben a liberális Nils von Hosten, aki nyíltan kritizálta a III. Birodalmat, egy rádiómûsorban kifejtette, hogy „a sterilizáció olyan döntô mûvelet, hogy az egyént nem engedhetjük egyedül dönteni róla”. Az 1941-es törvényt csak 1975-ben helyezték hatályon kívül, ám addigra már több mint hatvanezer személyt sterilizáltak Svédországban. Talán mondani sem kell, hogy Norvégiában sem a szélsôjobboldalról verbuválódtak az eugenika hívei. A liberális párti Jon Alfred Mjoen mérsékelt fajhigiéniát képviselt, amely azonban magába foglalt olyan eugenista intézkedéseket is, mint az önkéntes sterilizáció. Ebben Ragnar Vogt pszichológus, a Tudományos Akadémia tagja, és Johann Scharffenberg is követte, aki annak hatására lett az eugenikus eszmék híve, hogy meglátogatta az 1911-es egyetemes higiéniai kiállítást Drezdában. Ezután a norvég munkáspárt lapjában felszólította a politikusokat, hogy szociális intézkedéseikben vegyék számításba „a racionális emberi szelekciónak köszönhetô örökletes anyag szükséges megtisztítását”. 1916-ban a norvég parlament döntést hozott egy genetikai intézet felállításáról az oslói Kristiana Egyetemen, amelynek az irányítását Kristine Bonnevie genetikusra bízták, aki egy óvatos eugenikához tartotta magát, de azért kijelentette, hogy „meg kell állítani vagy legalábbis le kell fékezni a kevéssé értékes gének terjesztését”. A kevésbé rigorózus Mjoen továbbra is a fajhigiénia fáradhatatlan szószólója maradt, és lapjában, az 1920 és 1931 között megjelenô Die Nordiske Rase (Az északi faj) számaiban népszerûsítette az eugenika eszméjét, 1931-ben pedig törvényjavaslatot küldött az igazságügyi minisztériumba bizonyos „kártékony” emberkategóriák (szexuális bûnözôk és értelmi fogyatékosok) kötelezô sterilizálását célozva. Ugyanekkor a munkáspárti Scharffenberg is közzétette saját tervét, amely még radikálisabb volt, mint Mjoené, mert a súlyos örökletes fogyatékosságok esetében eltekintett a gyám beleegyezésétôl. A törvény megszavazásakor gyakorlatilag alig volt vita. Az ifjú Karl Evang, a Szocialista Orvosok Társaságának tagja, majd 1938 és 1972 között a közegészségügy jövendô vezetôje is csaknem ellenvetés nélkül megszavazta a törvényt, amely tehát (egy 1961-es kisebb változtatással) 1977-ig érvényben maradt. A sterilizáltak száma Norvégiában negyvenegyezerre tehetô. A náci megszállásnak nem volt semmilyen hatása a háborút követô norvég politikára, és a hatalomba visszatérô szociáldemokraták egyáltalán nem vonták kétségbe az állami eugenizmus létjogosultságát. 1955-ben Evang elismerte, hogy a hitleri kisiklás joggal botránkoztatta meg a közvéleményt, de mint fogalmazott, „ideje felejteni, és objektív alapon megvitatni a problémákat”. Németországban az eugenika nem Hitler hatalomra jutásával született, és történelme összemosódik a fajhigiénia történetével, amely a XIX. század végétôl fejlôdött ki. Alapítói nagyon hamar a baloldal hatása alá kerültek. Alfred Ploetz, aki feltalálta a fajhigiénia (Rassenhygiene) fogalmát, fiatal korában Platón, Rousseau és Malthus mûveit falta. 1879-ben Carl és Gerhart Hauptmann-nal megalapította a Fajregenerációs Ligát, és egyetemista csoportjukat Campanella, Owen, Kautsky, Marx és Fourrier inspirálta. Wolfgang Heine, a késôbbi szocialista politikus és porosz belügyminiszter is csatlakozott a csoporthoz. Késôbb Ploetz a zürichi egyetemen August Bebel szociáldemokrata pártvezér barátja lett. Ernst Rüdin, az eugenika társalapítója német földön ugyanolyan politikai elveket vallott, mint Ploetz, aki egyébként az 1905-ben alapított Gesellschaft für Rassenhygiene (Fajhigiéniai Társaság) keretében ideológiai beállítottságuktól függetlenül igyekezett összefogni a kutatókat, orvosokat és reformátorokat. Ha 1913-ban ki is jelentette, hogy nem szívesen látja a túlságosan elkötelezett szociáldemokratákat és feministákat, Alfred Blaschkót és Alfred Grotjahnt közismert szocialista létükre mégis befogadta társaságába. Amikor késôbb Alfons Fischer felvetette, hogy az „eugenika” szó elfogadottabb, mint a „fajhigiénia”, Ploetz emlékeztette, hogy ennek ellenére diszciplínája többek között olyan zsidó vagy szocialista kutatók támogatását is élvezte, mint Viktor Adler, Wilhelm Weinberg, Rudolf Wlassak, Magnus Hirschfeld, Georg Löwenstein, Max Horsch, Richard Goldschmidt, Julius Tandler és Hermann Poll. A német eugenika mindazonáltal nem korlátozódott a fajhigiéniára: a társadalomhigiénia hívei és a radikális szexuális reformok szószólói egyaránt támogatták. A társadalomhigiéniát mint kifejezést Franciaországból vették át, Németországban Max von Pettenkofer honosította meg, egyébként pedig a családok egészségügyi körülményeinek javításán, az abortusz és fogamzásgátlás liberalizálásán, valamint a társadalmi devianciák megelôzését szolgáló köznevelésen alapuló eugenika reformszárnyát képviselte. Vezetô teoretikusa Alfred Grotjahn volt, aki a higiéniai kérdések statisztikai és biológiai megközelítését összekapcsolva 1906-ban indította be lapját, Zeitschrift für Soziale Medizin címmel. Valójában sohasem volt áthághatatlan határ a társadalomhigiénia és a fajhigiénia között, az elôbbi inkább a probléma gazdasági és társadalmi dimenzióira koncentrált, de egyetértett bizonyos eugenikus reformok szükségességével és nem tagadta bizonyos fogyatékosságok genetikai eredetét. A társadalomhigiénisták ugyanakkor elutasították a fajok közötti hierarchiát vagy a „fajtisztaságot”. Magnus Hirschfeld szexológus mint a társadalmi tények és szexuális magatartások biológiai olvasatának híve egészen sajátos és bizonyos szempontból meghatározó helyet foglal el a német eugenika történetében. 1913-ban Alfred Blaschko, Iwan Bloch (zsidók és szocialisták, akárcsak ô) és Alfred Grotjahn társaságában megalapította a Szexológiai és Eugéniai Orvosi Társaságot, amely „az anya és a gyermek” számára egy eugenista szekcióval is rendelkezett. Hitvallása jellemzô volt az akkori progresszív eugenikára: „Azt akarjuk, hogy lehetôleg minél többen a lehetô legjobb géneket birtokolják. Az emberiség ily módon fog eljutni a legfelsôbb fejlôdés stádiumába.” Hirschfeld átvette a pozitív és negatív eugenika közötti megkülönböztetést, és a negatív intézkedések között az önkéntes fogamzásgátlást, abortuszt és sterilizációt ajánlotta, bizonyos esetekben pedig, vagyis „amikor az érintett személyek a mentális visszamaradottság olyan állapotában vannak, hogy képtelenek önmagukról rendelkezni”, akkor a kényszersterilizációt. Az elsô világháború után Ignaz Zadek, a Szocialista Orvosok Szövetségének alapító tagja is sorompóba lépett az eugenika támogatójaként. 1925 elején megalakult a Német Szövetség a Népfelemelésért és Átöröklésért, amelynek az alapítóit szintén nem lehet jobboldalisággal vádolni. Alelnöke, majd elnöke a szociáldemokrata szimpatizáns Arthur Ostermann volt, finanszírozását pedig a Rothschild Bank biztosította. A szövetség követelte, hogy az orvosok által szükségesnek vélt eugenikus intézkedéseket vegye tekintetbe az állam. 1927-ben megalakult a Vilmos Császár Antropológiai, Humánörökléstani és Eugenikai Intézet, amely fontos szerepet fog játszani a késôbbi eugenikus reformok tudományos legitimációjában. Az eugenikai kutatórészleg élére Hermann Muckermann, a katolikus Centrum Párthoz közelálló volt jezsuita került, aki „egy új faji öntudat” felbukkanását óhajtva szívesebben hangsúlyozta a család és nevelés szerepét a nép fizikai és mentális egészségében. Az intézet két másik részlegét vezetô Eugen Fischer és Otmar von Verschuer viszont a társadalmi és gazdasági törvényeknek a legújabb biológiai ismeretekkel való harmonizálásáért szállt síkra, és noha késôbb a III. Birodalom alatt is szerepet vállaltak, valójában csak kollégáik többségi véleményét fejezték ki. Richard Goldschmidt zsidó genetikus például az 1927-ben kiadott Ascaris címû biológiai kézikönyvében maga is az elmebetegek és retardáltak sterilizálását követelte. Az 1929-es gazdasági válság újraindította a vitát a gondviselô államról, és a német gazdaság összeomlása újrakeltette a genetikailag hátrányos helyzetû népesség „differenciális termékenységének” szellemét, amelynek következtében Grotjahn, Harmsen és több eugenista egyre nyomatékosabban követelte a negatív eugenista intézkedések bevezetését. 1931-ben a Reichstag szocialista képviselôinek egy csoportja petíciót indított útjára a többszörösen visszaesô bûnözôket is érintô „társadalmi” sterilizáció törvényesítéséért, amelyet a feminista körök is támogattak. Ugyanakkor XI. Pius „Casti conubi” kezdetû bullájára válaszul a német kommunisták heves kampányba kezdtek a szexuális reform (az abortusz törvényesítése, a családtervezés fejlesztése) érdekében, és számos baloldali orvos (Hirschfeld, Peller, Bendix, Ruben-Wolf, Hoellein stb.) eugenista érvekkel támogatta a kampányt. Az események ezután felgyorsultak, és a néhány hónappal késôbbi náci törvények csupán a jóval korábban, különféle politikai beállítottságú orvosok és politikusok által beindított mozgalom logikus végkifejletének tekintendôk. Mint látható, az eugenika egyáltalán nem volt a nácizmus monopóliuma, és akik 1933 elôtt támogatták, 1945 után sem tettek másként. Julian Huxley az UNESCO emelvényén jelentette ki 1946-ban: „Ha majd teljes mértékben felfogjuk a törzsfejlôdés biológiájának következményeit, az eugenika elkerülhetetlenül a jövô vallásának integráns részévé fog válni”. Theodosius Dobzsanszkij, a haladó nézeteirôl ismert orosz emigráns genetikus írta: „Ha a természetes kiválasztódás nem úgy hat, ahogy akarjuk, orvosolni kell azt, és mesterséges eugenikus kiválasztással kell helyettesíteni, mert ez magának az eugenikának, az ember jobblétére alkalmazott tudománynak az alapja”. A világpolgár biológus Jean Rostand a hatvanas években a következô szavakkal áradozott a tudományos haladásról: „Micsoda távlatok nyílnak az orvostudomány és általában a humánbiológia számára azon a napon, amikor az embernek sikerül kedvére módosítani az emberi DNS-t! Eltörölnénk az örökletes betegségeket és fogyatékosságokat, és nem elégednénk meg az egyének kezelésével, hanem a fajt kezelnénk, és talán még tovább is fejlesztenénk egy felsôbbrendû típus felé”. A Nobel-díjas Jacques Monod, aki a „tudás etikáját” a „szocialista ideállal” akarta összeegyeztetni, már 1965-ben feltette a kérdést: „A tudományos haladás és a társadalmi etika következtében az a mechanizmus, amely a fajt védte a leromlás ellen – és ez elkerülhetetlen, amikor a természetes szelekciót kiküszöböltük -, már csak a legsúlyosabb fogyatékosságokra mûködik. (…) Az emberi faj »feljavításának« egyedüli módszere egy eltökélt és szigorú szelekció végrehajtása lenne. Ki fogja akarni és ki fogja merni ezt megtenni?” Az ugyancsak Nobel-díjas etológus, Konrad Lorenz írta 1973-ban: „Az emberiesség érzése, amelyet mindenki iránt éreznünk kell külön-külön, szemben áll az emberi faj érdekeivel általában. A szánalom, amit az aszociális elemek iránt érzünk, akiknek a visszamaradottsága talán a kisgyermekkorból datálódó visszafordíthatatlan károsodásból vagy örökletes fogyatékosságból ered, megakadályoz bennünket abban, hogy megvédjük a normális lényeket. Egyébként már a »felsôbbrendû« vagy »alsóbb rendû« jelzôket sem használhatjuk az emberekrôl beszélve anélkül, hogy ne gyanúsítanának a gázkamrák melletti kiállással”. Annak ellenére, hogy napjainkban az inkvizíció helyébe lépett politikai korrektség és tudományos konformizmus tilalmat állít bizonyos társadalmi szempontból „nem kívánatosnak” vagy „eretneknek” vélt tudományos igazságok vagy tények hangoztatása elé, az úgynevezett orvosi eugenizmus továbbra élvezi számos szakmai kiválóság nyílt vagy legalábbis hallgatólagos támogatását. Így például Cecil B. Jacobson, az amniocentézis technikájának egyik úttörôje úgy véli, hogy egyetlen szülô sem szeretne olyan gyermeket a világra hozni, akinek negyvenévesen rákban kellene meghalnia, következésképpen az ilyen – „genetikailag determinált” – esetekben az orvosnak az abortuszt kellene javasolnia. Az orvosi és fiziológiai Nobel-díjjal kitüntetett Francis Crick még tovább megy: szerinte egyetlen újszülöttet sem kellene elismerni embernek mindaddig, amíg át nem ment egy, a genetikai állományát tanúsító teszten, amelyen ha megbukik, akkor elveszítené az élethez való jogát. Taigetosz modernizált változatban.

(Folytatjuk)