Ez az eszmefuttatás nem azoknak a magyaroknak szól, akik az európai és amerikai nagyvárosok szállodáiban s a leggazdagabb magyarok toplistáján láthatók. Azoknak a magyaroknak szól, akik otthon szeretnének lenni a hazájukban, fizetik a rosszul felhasznált adók zömét, s nemegyszer tehetséges, sőt zseniális alkotókat vetnek a felszínre. Furcsa, gyakran érthetetlen emberek, akikkel sem a hatalom, sem a gazdagok nem szeretnek foglakozni. Ők állnak azzal az önmagával elégedett, ám szűk fiatal elittel szemben, amelynek nincs is valós arca, amelynek köszönhetően az élet Magyarország egész területén kezd elviselhetetlenül kellemetlenné válni, s akik úgy gyámkodnak embertársaik fölött, mintha egy az Európai Uniótól kapott különleges, vesztegzárral sújtott területen uralkodnának. Szenvedélyes, a román fejedelemségek fanarióta uralkodóira emlékeztető vagyongyűjtésük áll szemben a küzdelmesen édes élettel.

A harmadik út tömeglélektani lehetőségeit vizsgáló Erich Fromm – aki sikeresen gyúrta össze Freudot, a szovjet és az amerikai modell elvetését és Marxot – Birtoklás és létezés című munkájában a marketing-karakter veszélyeiről beszélve kihangsúlyozza, hogy a manipulatív ész ugyan kiváló, ám igen veszélyes munkaeszköz. „A manipulatív ész az értelem kontrollja nélkül azért veszélyes, mert olyan pályára lökheti az embereket, amely az értelem szempontjait tekintve önpusztító”, sőt minél élesebben működve, számukra egyre veszélyesebbé válik. Hiába sóhajtozunk diszkréten XXI. századi Tiborc módjára, a rendszerváltás hozta modernizálás ezer igénye azért olyan gyötrő Magyarországon, mert a baloldali elit manipulatív technikája – s ezt már közhelyként is mondhatjuk – kicsúszott az értelem kontrollja alól. Lehet, hogy elrontott ügyeinken, a kormányfő által szemünkre vetett túlköltekezés és pénzhiány csapdáján, amelyben háztartásunk romjain kádáriánus módon együtt ülünk a szemforgató és bűnös állammal, csak egy békés forradalom lendíthet át? Egy olyan narancsos varázslatú és örömet adó, mint az ukrán volt? Ott a kompromisszum, úgy tűnik, a forradalom s az öröm elsikkadásához vezetett. Egykor Lukács György alkotta meg a szentenciát, hogy a forradalom a szocializmusban logikai képtelenség, mivel az új, proletár rend lényegénél fogva forradalmi. Most ugyanezt a bölcsességet alkalmazzuk a kései kapitalizmusra, mert „az érték értékesítésének fanatikusa” – ahogy Marx a tőkést és a pénzembert nevezte -, minden titkok tudója lett a szemünkben, s könyörtelen kényszerét, hogy szakadatlan változásban éljünk, sorsként fogadjuk el. (Úgy is mondhatnánk, hogy a rendszerváltás – a „másodvonalbeli párt- és KISZ-titkárok forradalma” – hozta mesés karrierek még ma is lenyűgözik és megbénítják képzeletünket.) Hiba azonban bármikor bekövetkezhet ebben az angolparki hullámvasútra emlékeztető gépezetben, amelyben nincsen fék, s az öröm első hullámait mindig félelem és lelki összeroppanás követi. Tagadhatatlan, hogy a rendszerváltoztatók liberalizmusa az államszocializmussal szemben néhány jótékony elvet hozott, így a költségvetés rendszeres parlamenti vitáját, az általános adózást, a számadások nyilvánosságát, sőt még a gazdasági erők és támogatások játékterének uniós körülhatárolását is, a szabad utazásról, vállalkozásról és nyugati munkavállalásról nem is szólva. De mire jók a legegészségesebb eszmék is, ha halott betűk maradnak, sőt a költségvetés összeomlását hozzák a nyakunkra? A közhivatalok csődje, közismert alkalmatlanságuk nagyobb, mint a pártállam idején, az adózás elleni tömeges felzúdulás pedig rövidesen bekövetkezhet az adózó alanynyá süllyesztett állampolgár lelkének és pénztárcájának nem ismerése folytán. S aztán itt van az 1946 óta jól-rosszul regnáló pénznek, a forintnak a várható bukása, az európai valutára való áttérés minden képtelenségével, amely a hitelre épített gyenge háztartásokat cunamiként ragadhatja magával. A rosszul adaptált liberalizmus honi csődjét mutatja a Gyurcsány alatt kialakult parlamenti önkényuralom, majd a közgazdasági filozófia válsága, az, hogy a felhalmozás elszakadt a társadalmi haszontól, a jólété pedig a méltó módon fenntartható emberi élet vágyától. A pártemberek az ellenzékben is rabszolgái lettek csoportjuk középszerűségének, kezdeményezőknek hiszik magukat a válság megoldásában, holott máris késében vannak. Nem mondják ki, hogy minden eszközzel meg kell dönteni az országra bajok tömegét zúdító baloldali kormányt, s ezzel elfogadják a már 1945 óta annyiszor alkalmazott „áldozat” politikáját, azaz azt, hogy válság idején mindig épp a legaktívabb nemzedéket áldozzák fel egy ködös jövő oltárán. Ebben a helyzetben a békés forradalom azt jelenti, hogy a demokrácia öngyilkossága helyett a törvények szellemének érvényesítését választjuk, a nyugaton már jól ismert tömegdemonstrációk példáját követve, a törvényeket megszegő hatalommal szemben. A „rend csatája” ez. De gondolhatunk Csehszlovákia polgárainak tömeges tiltakozásaira 1989 augusztusa és novembere között, vagy a keletnémetek híres hétfői lipcsei meneteire, ahol azt skandálták, „Mi vagyunk a nép!” – s a széthullóban lévő pártállam rendőrei nekik és nem a főnökeiknek hittek. A gondolkodásunkat ma is meghatározó két forradalmunk, a ’48-as és az ’56-os is békésen indult, és csak a törvények betartását kérte a hatalom uraitól. Az erőszakot akkor sem a magyar nép, hanem ők választották. Ha a mai parlamenti diktatúra mozgatói a rendőri erőszakhoz nyúlnak, akár egy újabb, kényszeredett rendszerváltás akaratlan bábái lehetnek. Egy országban, ahol egy rövid évszázad alatt legalább hét, a politikai osztályt és a tulajdonformákat érintő rendszerváltás, öt államformaváltás (hová lett 1946 óta a királyság ezeréves élménye, a Regnum Marianum határozottan nőies bája?), hat határrevízió, három forradalom s ugyanannyi megszállás ment végbe, könnyű hibázni. Egész Európában annyi miniszterelnököt összesen nem végeztek ki, küldtek börtönbe, külső vagy belső száműzetésbe a XX. században, mint Magyarországon. (Utoljára Kádárt kergették őrületbe az újhullámos „political manager”-ek, a temetetlen holt ödipuszi rettenetét olvasva a fejére.) Gyurcsány Ferenc más. Békés körülmények között követett el döntő hibákat, s mint egy operettben a cselszövő komikus, a nemzeti oldal írástudói azt rebesgetik, hogy tréfa és gunyoros taps közepette fog kibillenni a színpadról. A romantikus horror mesterének, E. T. A. Hoffmannak kis Zachese jut eszünkbe róla, aki születését követően negyedfél esztendőre olyasformára sikeredett, mint egy kettéhasadt retek, míg Rózsaszép kisasszony a mérges kis mandragórát illatos varázsvizével és értő simogatásaival át nem varázsolta. Gyurcsány, a törpe világszép ifjúvá alakulásában Rózsaszép kisasszony szerepét az MSZMP ifjúsági tagozata játszotta: 1988-ban a pécsi városi KISZ Bizottság titkára, egy évvel később már a KISZ KB titkára, majd az átalakulóban lévő jogutód, a vagyon átmentésére létrehozott DEMISZ alelnöke. A szocialista párt rövid ideig tartó politikai kudarca idején 1990 és 1992 között szívósan gyarapodott pénzben és tapasztalatban a Creditum Pénzügyi Tanácsadó Kft. munkatársaként, hogy aztán az Eurocorp Nemzetközi Pénzügyi Rt. igazgatójává és 1992 és 2002 között az Altus befektetési Rt. alapító vezérigazgatójává legyen. Cége felügyelőbizottságának elnöki tisztjét 2003-ban pártfogója, Medgyessy Péter miniszterelnök melletti tanácsadói poszttal váltja fel, majd már-már bukott sportminiszterként egy sikeres palotaforradalommal megszabadul mentorától. A parlamenti vizsgálatok során miniszterelnökként ügyesen titkolódzik vagyona eredetét illetően. Mindenkit provokál, s bár hatalmas összegekkel és intenzív propagandával sikerült neki az Európában is divatos ideológiaként jelentkező „reform” és „megszorítás” gondolatát a tömegek lelkében elültetni, igazi sikereket csak ott ér el, ahol a lerobbant ipari gócpontok, valamint a panelek hányódó népessége él. És persze a gazdagok s más veszélyes, az alvilágból jött ragadozók körében. Ilyen rút frigy a társadalmi piramis csúcsa és alja között másutt is előfordult. Például a nápolyi Bourbonoknál, ahol az autokrata II. Ferdinánd – akit Bomba királynak is neveztek a ’48-as barikádok szétlövetéséért – nem átallott néha-néha a nápolyi piacra leányával, Maria Annunziatával lemenni, hogy az ott lustálkodó és a király kegyét élvező mindenre kész naplopókkal, a lazzaronikkal a világ dolgairól szóba elegyedjék. A lány egyébként annak a Ferenc Ferdinándnak adott életet, aki a császári trónra lépését a magyar alkotmány megsemmisítésével kívánta megkoronázni. Rút a rútnak örül. Ma a magyar miniszterelnök olyan – az osztálygyűlöletet magában még mindig tápláló – néprétegre épít, amely mint osztály, mint proletariátus már eltűnőben van, de a középosztályokkal szembeni ellenérzése megmaradt, ami pedig Gyurcsány hitvesének családját illeti, ott találhatjuk meghatározó ősként azt az Apró Antalt, aki Kádárral együtt orosz tankon jött a parlamentbe, hogy egy puccsista kormányra esküdjön fel, s a „horthysta” teherautósofőrök megbüntetését követelje az Országgyűlésben. Október 23-án vagy az ünnepet követően Gyurcsány Ferenc éppúgy provokálhat tömegeket, ahogy ezt nevezetes belgrádi beszédében Gerő Ernő tette. Márpedig ez hiba lenne a javából, de nem elképzelhetetlen, hiszen Gyurcsány, a törpe éppúgy fanatikusa a hatalomnak, mint Gerő volt. Kormánya és pártja szempontjából nagyon kellemetlen, hogy egy ilyen, elsősorban a baloldal által okozott társadalmi csődben kell megünnepelni a forradalom 50 éves évfordulóját. Európa nagyjai is ott lesznek azon a parádén, amelyen ha őszinték lennének, cinikusan azt kéne mondaniuk, hogy jobb híján egy olyan pótkocsi felborulását ünneplik, amely rövid ideig elzárta a történelem mellékutcáját. Milyen komikus lesz, amint a jeles ünnepen a kis Zaches (Gyurcsány, a törpe) ott áll majd „száz szál gyertya fényében, hímzett egyenruháján a Zöldfoltos Tigris húsz gombra felerősített Érdemrendje”, mellette „a bűbájos Candida”, s a pártszónokok és meghívott külföldi sztárvendégek a forradalom végakarataként méltatják a végeredményt, a guanót, amit a kis Zaches termelt nekik… Vagy hallgattassék meg Bibó, a polgárság szellemi patrónusa? Micsoda skandalum lenne, ha a nemzet színészei közül a legbátrabb angolul olvasna fel részleteket Elvi tisztázás című 1965. október 27. és 29. között írott, befejezetlenül maradt tanulmányából! Mivel a nyugati országok a politikai konszolidálódásnak és gazdaságnak olyan magas fokán állnak – vélekedett Nagy Imre államminisztere, s tegyük hozzá, az egyetlen olyan minisztere, aki a XIX. századi nagy magyar liberálisok fatalizmusával bevárta, hogy a megszállók elözönöljék a Parlament helyiségeit, s az orruk előtt gépelte le egy másik, a világ közvéleményéhez szóló memorandumát -, hogy a társadalmi igazságtalanságok megszüntetését könnyedén elodázhatják, ezért behatásuk a gyarmati és félgyarmati országokra káros, a nyugati példa ösztönzése az „ott meglévő birtokviszonyokat stabilizálja és a jólétet nagyobb jólétté, a nyomort nagyobb nyomorrá teszi.” Ezt a hatást a szovjet érdekszférából kilépő Magyarországnak azzal lehet kivédeni, hogy miután a nagybirtok és a nagytőke kisajátítását oktalan és mértéktelen áldozattal a bolsevizmus elvégezte, az így létrejött bürokratikus állami tulajdont a változás és demokratizálódás során munkásközösségi tulajdonná kell átalakítani – mondta Bibó. Az 1989-es rendszerváltástól mi sem volt idegenebb, mint a társadalomtudós befejezetlen elemzésének legalább elvi síkon való felelevenítése. A halálra ítélt és csak 1970-ben szabadlábra helyezett Wittner Mária fog majd mondani hasonló szentenciákat nekünk október 23-án, rá és társaira emlékezve – jó, ha eszünkbe véssük – nem az ünnepi, hanem az emlékbeszéd alkalmával, miközben a hivatalosság Nagy Imre és a többi mártír temetésével – mint ezt Wittner szokta emlegetni -, megint az ötvenhatosok csontjaival készül alátámasztani megingott tekintélyét. A szónoklatokban zavaros eszmék fognak kavarogni a történelmi kronológia nemegyszer önkényesen kiragadott dátumai körül, megkerülve a szakadékot 1956 és 2006 között. A legsötétebb pont változatlanul a megtorlás mikéntje és annak szereplői. „A magyar nemzet tragédiája Rákosival kezdődött és folytatódott Kádárral. Kádár egy olyan bűntettet követett el – írta snagovi, fogságbeli naplójában a moszkovitából lett mártír, Nagy Imre, aki nem volt hajlandó lemondani a miniszterelnökségről, hogy ezzel törvényesítse Kádárt -, melyet sohasem lehet helyrehozni: a hazaárulást.” Mi lesz, ha a tömeg Nagy Imre szavait olvassa Gyurcsány fejére? Lesz annyi pénze a kormányon lévő politikai osztálynak, hogy a botrányt meg nem történtté tegye? De előfordulhat az is, hogy mint Hoffman meséjének kis Zacheséből a nagyreményű Zinnoberré lett hősünk, egy komoly tüntetés esetén a mi törpénk, a mi miniszterelnökünk is „megparancsolja, hogy azon nyomban vessék a tömlöc fenekére e szemtelen rendbontókat, akik kezet mernek emelni az állam első miniszterének megszentelt személyére!” Zinnober ördögi bűbájának azonban Hoffmann elbeszélésében vége szakad. A Zöldfoltos Tigris rendjel mind a húsz gombjával leszakad róla, amikor a valóságra rádöbbenő vendégek a kis gnómot úgy dobálják nevetve egymásnak, mint a tollaslabdát. A magyaroknak a konvergenciaprogram kidolgozói szerint úgy látszik, csak elméletben vannak igényeik. A tudat is elegendő. Pedig már Karinthy is rájött arra a ’48-as forradalommal kapcsolatban, hogy az a diadalmasan fejlődő pénzhiány eredménye vala. Amikor Rákosi és Gerő a közgazda Friss Istvánt megbízták azzal, hogy dolgozza ki az új ötéves tervet, Gerő pénz híján azt írta a tervezetre, hogy a ciklus befejeztéig sütni fog a nap. Akkor egy hatalmas árvíz söpört végig a Dunán. Most Szent István napján zúdult nyakunkba a nem várt égi csapás. Hadseregre annak idején sem volt pénz: nem egy volt néphadseregbeli tiszt munkásként helyezkedett el. Nagy Imrét nemcsak elszigetelték a párttagságtól, de személyét démonizálták: helyzetének párhuzama jól illik a mai ellenzék leghitelesebb alakjára, a Nagy Imre temetésen az egyetlen rendhagyó és közhelyektől mentes beszédet mondó Orbán Viktorra. Annak idején az orvosok ellen a magzatelhajtások ürügyén indítottak támadást, most a hálapénzért: sem akkor, sem most nem tartották őket megbízhatónak, mert szakmájuk elvben autonóm testületté teszi őket. Nézzük a komprádorokat. Az akkoriak, mint a Moszkvába küldött Gorkij fasori követi jelentések is tanúsítják, a szovjet vezetésnek hazudtak, most – olvassuk csak a kádári börtönöket megjáró Lovas István tudósításait – Brüsszelnek és Hágának füllentik, hogy a nép ugyan szegény, de boldog, elégedett és öntudatos. Rákosi ifjú janicsárjai mentalitásban alig különböztek Gyurcsány nemzedékétől. Idegenek maradtak, és a nagy tülekedésben elfelejtettek magyarul gondolkozni. Külpolitikai elszigeteltségünk sem kisebb Közép-Európa keleti felén, mint 1956-ban volt. Az európai rend a maga emberi jogi doktrínáival és parttalan liberalizmusával éppoly érzéketlen a magyar valóság iránt, mint Moszkva tervutasításos rendszere volt, a virtuális kisantant pedig éppen úgy áll határainkon és éppen úgy provokál, mint amikor még Moszkvának fizette adóját. Lengyelország pedig jaj, messze van. A nap is ugyanúgy süt, változatlanul vidáman a felborult pótkocsira. A történelem egyoldalú közjogi szemléletét és a forradalom mindenható voltát – amelyben az individuális szabadságeszme győz – a francia forradalmak hozták magukkal. A marxizmus a benne rejlő szarkazmussal hozzátette, hogy akkor alakul ki forradalmi helyzet, ha az uralkodó osztályok nem képesek a régi módon kormányozni, a tömegek pedig nem akarnak a régi módon élni. Ha a Gyurcsány-féle konvergenciaprogramot és a meghirdetett reformokat nézzük, a tétel első fele már gond nélkül alkalmazható a mai magyar valóságra. Ami a másodikat illeti, még várnunk kell, mivel igen széles tömegek határozottan a régi módon, sőt egy kádári álomvilágban akarnak élni. A sok tűzijáték meg a nemzeti fáklyás felvonulások elmennek, hiszen jól alkalmazkodnak a helyszínek idegenforgalmi jellegéhez, a söriváshoz és a melldöngetéshez. Az „Egy mondat a zsarnokságról” már szinte fáj. A vihart sejtető párhuzamok mellé lágyabb zönge, a szikkadó március mellé szikkadó október kerül. „Ahogyan szavaztál, úgy bánjanak veled!” – olvassuk egy közkézen forgó vers refrénjét. A történelem ugyanis, mint tudjuk, irtózik a tétlenségtől. Ha nem gördülhet előre a kerék, megindul visszafelé. A játszmában egy csendes, forradalom nélküli ellenforradalom is benne van.