Elmosolyodott, kedve lett volna megsimogatni azt a kis szöszi buksit, amelynek tulajdonosa dühösen, könnyes szemmel idevéste e sorokat. Nagy lett. Erős lett. Megforgatta. Hátranézett, de csak egy macska surrant el mögötte. Pár pillanatig bámultak egymásra. A macska megvetően fújt egyet. A férfi hozzávágott egy darab vakolatot, de nem találta el. Aztán csönd lett a kihalt lépcsőházban. Senki sem követte, immár utolsó barátai és üzletfelei is elhagyták, akiket kínjában vett be a kormányba. Hányszor játszott ilyet kamaszként, majd a főiskolán. „Csak azt veszem be a csapatba, aki ad nekem az uzsonnájából!” „Ugyan, Fletó, ki akar a te csapatodba kerülni?” Most, a végén, gyorsan bevett mindenkit. Aki haver volt, aki segített; bárkit, aki még be akart állni a csapatba. Így is alig jött össze egy kicsike kormány. Elhomályosodott a szeme, nehézkesen baktatott föl a másodikra. Ujja a csöngőn. Nem merte megnyomni. Megint kiszfiúnak érezte magát.

– Mama, mama! Hazajöttem! Nyílt az ajtó, s ő beugrott, nagy nyakigláb, esetlen kamasz… Az anyja ölébe fúrta a fejét, és végre sírt, sírt… – Hazajöttem, anya. Engem nem szeretnek. Itt állok mint kormányfő, és nincs egy rohadt miniszterem, mert nem vállalja senki. Legyél te a miniszterem. Az összes miniszter, mama. Megmutatjuk nekik együtt.

– Hát jó – simogatta meg a fia fejét. – Persze, kisfiam, elvállalom. Minden úgy lesz, ahogy szeretnéd.

Odakintről beszédfoszlányok hallatszottak. Egy csoport fehérruhás találkozott össze az ajtóban az ügyészség embereivel.

– Maguk is érte jöttek? Akkor most ki vigye el?

Ungváry Zsolt