Ezek gyakran tiltakozó táblácskákat emelgetnek, öklüket rázzák az érdeklődő csoportok felé, akik persze kellemesen beleborzonganak ebbe a szörnyűségbe, és izgatottan videóznak, hogy otthon mesélhessék, milyen halálos veszedelemben voltak.

Vannak békésebb lakók is. Ők naphosszat tulipános ládákat festenek, énekelnek a maguk és mások szórakoztatására, táncra perdülnek; gyerekeik kergetőznek vagy labdáznak. Különös, érthetetlen nyelvükön beszélgetnek egymással.

Ehhez kapcsolódik az egyik legmulatságosabb attrakció is: az idegenvezető megkéri őket, hogy bizonyos szavakat vagy mondatokat a saját nyelvükön ismételjenek el. Ilyenkor a turisták sikítoznak a gyönyörtől, kattognak a fényképezőgépek és surrognak a magnók. Jutalmul kicsinyke csillagos-sávos lobogókat, csokoládét és kólát dobálnak be, amit azonban a bennszülöttek nem fogadnak el.

„Mondtam, hogy különleges fajta!” – magyarázza az idegenvezető, aki a következő ketrecnél monoton hangon darálja a betanult szöveget: „Az a bal oldali, ott, aki a vackában kucorog, és egy-egy kiflivégért nyújtja a kezét, igennel szavazott az EU-ra. Az a másik, jobbra, akit külön ráccsal még a többiektől is elzártak, mert veszélyes tanokkal tömné tele a fejüket, nos, ő nemmel szavazott. Most mindketten a rezervátum lakói, és igen hálásak lehetnek őreiknek, amiért hetente egyszer slaggal végigmosdatja őket, mert különben penetráns bűzt árasztanak.

Hölgyeim és uraim, itt már eleget láttunk. Menjünk tovább, és tekintsük meg az élő játék mackókat, Miki egeret, Donald kacsát, Donald Rumsfeldet és a felfújható Bush-babákat. Utána felülünk a körhintára, végül csipszet és hamburgert fogyasztunk. Kérem, vásároljanak belőle, mert minden zacskó csipsz árából három centtel támogatják a rezervátum szerencsétlen lakóit.”