Sokan csodálkoznak vagy felháborodnak, hogy a Magyar Nemzet fotósát megverték, pedig le is lőhették volna. A szocialista rendőrség azonban nem olyan brutális, mint az amerikai. Igaz, a fotós nem néger volt. Enyhítő körülmény, hogy nem volt nála magyar zászló, sőt Fidesz-kitűzőt sem viselt. Lapid Lajos főrendőr szerint a fotós hibázott, mert műveleti területre lépett. Jogászok ezt képtelenségnek tartják. Még a MÚOSZ egyébként hallgatag elnöke is kifejezte rosszallását, talán mert a fotós segítségére siető blikkes kollégát is lefújták a bátor közegek.

A rendőrség valószínűleg úgy véli, ahol rendőr van, az műveleti terület, oda mindenki saját felelősségére léphet csak be, vagy még úgy se. Lapid Lajos azt is nyilatkozta (nemcsak a neve szép, ő maga is az), hogy a rendőrnek nem kötelessége felismerni egy professzionális fényképezőgépet, ma már bárki vehet ilyet. Kár, hogy nem tette hozzá, a fotómasina a harc hevében könnyen fegyvernek látszó tárgyként érzékelhető, mert fekete és csillog. Nemrég járt nálunk egy Lapid nevű izraeli miniszter, vele kellett volna konzultálni, még szerencse, hogy a fotós nem viselt burnuszt, mert akkor terrorizmussal is gyanúsítható lenne. A minden hatalmat magához ragadó Baxter főminiszternek éppen ilyen rendőrség lehet az álma, különösen, hogy maga mögött érzi a „nemzetközi közösséget”, hogy Heller Ágnes kedvenc hivatkozási alapját idézzem. Az örökifjú, vonzó filozófusnő a hasonlóan karizmatikus Dési Jánossal és Pelle Jánossal beszélgetett a Nap-keltében Amerika Irak-politikájáról, és kifejtette, Amerika összetévesztette Irakot Japánnal és Németországgal – utalva arra, hogy Irakban nem reguláris hadsereget kellett volna legyőzni, hanem magát az iraki népet (vagyis hát a terroristákat), hogy politikailag korrektek legyünk e kényes műveleti területen. A londoni Times vezércikkírója sajnálatosnak véli, hogy Európa (is) Amerikát gyalázza, pedig Amerika az egyetlen erő, mely megállíthatja a „globális terrorizmust”. Az iraki, afganisztáni fiaskó és a készülő iráni kudarc emlékezteti az embert a vietnami háború teljes őrületére, amelyet Amerika akkor is a „szabad világ” és a demokrácia védelmével indokolt. Ma már az egész világ amerikai hadműveleti terület, sok-sok katonával, titkos ügynökkel, elképzelhetetlenül nagy hadigépezettel, földi és űrbéli lehallgatóberendezésekkel: ma Amerika hangja a „nemzetközi közösség” hangja, olyan tévedhetetlen hang, mint egykor Sztáliné, Hruscsové, Brezsnyevé. Mindenkit fel akarnak szabadítani, még ha beledöglik, akkor is. Nem tudom, mai posztkommunista helytartóink mennyire őszintén hisznek ebben, azt sem tudom, mivel zsarolják vagy fenyegetik őket, milyen anyagi és más előnyöket élveznek az új Gazda, az új Nagy Testvér jóvoltából, de az eredményt látom. Látom itt is, egész Európában is, mindenütt a világon. Alattvalói hűségük, cinkosságuk talán érthető, de meg nem bocsátható. Amerika alapító atyái, még ha szabadkőművesek voltak is, elborzadnának azon a szerepen, amit ma Amerika játszik. A magyar politikai vezetés pedig vak engedelmességgel vállalja a közelgő negyedik világháború minden rettenetes terhét, a történelemből mit sem okulva, mélységes önzéssel, tudatlansággal és felelőtlenséggel. Olvasgatom a Népszavában az egykori szabadnépes Várkonyi Tibor ömlengését Debreczeni József Gyurcsányról szóló könyve kapcsán. Ha valaki, hát Várkonyi tudja, mi készül itt – utoljára Rákosiról írtak ilyen lelkes alázattal. Baxter korunk hőse, valódi aranyember, aki vállalatbirodalmának sikerei után már az egész országot is talpra kívánja állítani. Csak egyetlen részlet: „Segítette őt ebben magánéletének alakulása is. Két elvetélt, de gyermekáldásai miatt mégsem boldogtalan házassága után harmadszorra meglelte a remek asszonyt, aki már azzal is serkentette, hogy méltóvá kellett válni hozzá, meghódítani minden tekintetben. Az eddig jobbára számokkal küszködő, üzletekben kalkuláló férfi, aki szellemileg úgy gyarapodott, hogy fölhalmozta magában, amit másoktól ellesett, de könyv, kivált szépirodalom nem akadt a kezébe, most megismerkedett a betű gyönyörével is, és újabb világ nyílt ki előtte. Azzal is, hogy az öt nyelven beszélő társ arra is serkentette, hogy megbirkózzék az angollal és végül államférfiak partnere legyen.” Talán még Baxternek és nejének a gyomra is felfordul, ha olvassa, bár kétlem. Kár, hogy a nyalonc nem méltatja Baxter lenyűgöző szépségét és tánctudását is. Itt élünk, barátaim, ezek között, sőt… ezek alatt. Műveleti területen. Ha lehet, kerüljétek a rendőröket!