Aztán arra vetődve megnéztem a szánalmas pontonhidat is, az értelmetlenség rövidéletű jelképét, körülbelül úgy „indultunk el” az Ügynökkel Európába, ahogyan ez a szovjet elemekből összeállított híd a maga teljes feleslegességében és pénzkidobásával összekötött valamit, ami már régen össze volt kötve. Tudom, hadgyakorlat is volt ez, hátha az irakiak lebombázzák hídjainkat, akkor legalább lesz egy ilyen pompás pontonunk. Végighallgattam a hivatalos szófacsarók kínos szólamait, hiába, nem áll jól a nemzetiszín sem a vörösöknek, sem a kékeknek, és a sok „európaiságtól” már majdnem kezdjük előre úgy utálni az Európai Uniót, mint a Szovjetuniót, ha ezek a gyászmagyarok akarnak „bevinni” minket. Aztán rádöbbentem, rossz kedvemnek oka nemcsak a késlekedő tavasz, hanem a nagy háború ránk vetülő, sötét árnyéka, az a gerincen végigsuhanó, baljós előérzet és fázós tehetetlenség, amely a történelmi tapasztalatokkal rendelkező idősebb emberek hatodik érzékével párosul: itt olyasvalami készül, amivel szemben minden egyéni sérelmünk és bajunk eltörpül és nevetségessé válik. Itt már a magyarság sorsa és az emberiség sorsa nem különíthető el, nem oldható meg külön, itt nincs kibúvó. Amerika és Izrael éppen azért segítette kormányra az Ügynököt és megbízható csapatát, hogy aztán teljesítse azok minden parancsát, sőt kiolvassa a parancsot a szemükből. Ahogyan kellettünk a NATO számára támaszpontnak Jugoszlávia ellen, most kellünk Amerikának Irak ellen, igaz, Románia máris verseng velünk az önfeladásban, mint Hitler idejében, nehogy rosszul járjon valami újabb osztozkodásban, nehogy most meg Amerika ítélje oda Észak-Erdélyt leghűségesebb csatlósának.

Nézegettem a kitüntetési ceremóniákat, a díjak záporát, két kézzel szórták fentről a hűségeseknek, keresztet kaptak azok is, hej, de sokan, akik csillagot kaphattak volna legfeljebb. Bizony kínos lehetett az Ügynökkel kezelni, de azért csak legyőzték ezt a kis kellemetlenséget, később már úgyis csak a díj ténye marad meg, nem az, hogy kitől és mikor, s főleg ki kérdené, hogy miért. Mi, egyszerű nézők, tanúk, kortársak azért tudjuk, sejtjük, számon tartjuk a kitüntetettek szolgálatait és szégyenét. Igaz, távollétében még Kertész Imre is kapott valamit, afféle hazai kísérőnek a Nobel-díj mellé, csak jól jön az a kis csillogó izé Berlinben, jó lesz mutogatni, ezt kapta a bennszülöttektől.

A televíziós csatornák úgy készültek a háborúra, mint ahogyan a keselyűk várnak a lakomára, megy a visszaszámlálás, fogy a gázálarc, mint a cukor; élő, egyenes közvetítés ígérkezik, sivatagi show, valóvilág, vietnami hangulat, haverok, buli! És az Ügynök garantálja a biztonságunkat, jó, hogy becsületszavát nem adja, Kovács meg azt mondja, ő békepárti. A szakértők, politológusok, történészek is elemükben vannak, stúdióról stúdióra vonulnak, aztán majd elválik, miként kerül mindez be a történelemkönyvekbe, persze attól függ, milyen nyelven írják majd, kinek a megrendelésére és lesznek-e egyáltalán történelemkönyvek. Most már ugyan lecsengett a Fukuyama-féle divatos hülyeség a történelem utáni korról, de azért elég sokan és elég jól megéltek ebből is, mint a holokausztiparból és a kertitörpe-gyártásból, közben az SZDSZ ismét támadásba lendül, régi vesszőparipájuk, hogy ne legyen történelemtanítás, különösen ne magyar történelem, az úgyis olyan snassz és szomorú, ráadásul rövid, barbár és keresztény – inkább legyen „ember és társadalom” a neve. Ez még a szocialisták épeszű egyedeinek sem tetszik, ők maradnának inkább a Révay József-féle osztályszemléletű történelemnél, a mai történelemtanárok nagyrésze még legszívesebben úgyis „ellenforradalmat” mondana, az orosz tanárok átképzése ugyan már befejeződött, de bármikor visszaképezhetők, az orosz nyelv tudása bezsírozva pihen, mint munkásőr pincéjében a géppisztoly. Ez egy ilyen köztes időszak, a mostani nemzedékek oroszul már nem tudnak, angolul még nem igazán, a magyar átlagműveltség megfigyelhető a valóság-show-k szereplőinek és publikumának szótárában: 250-500 magyar és angol szóból álló szókészletük tökéletesen alkalmas a társadalomban betöltött szerepük megjelenítésére, kiváló MSZP- és SZDSZ-szavazók és választottak. Az Eötvös József Szabadelvű Pedagógiai Társaság és a liberális szabadcsapatok véleményével még a Népszabadság cikkírója is vitázik, bár készségesen elismeri, „meg kellene változtatni a történelemtanítás filozófiáját”. Amíg a magyar történelemnek és az emberiség történetének ilyen sokféle lehetséges magyarázata és értelmezése van forgalomban, amíg a Terror Háza Múzeum puszta léte ennyire irritálja a szocialistákat és a liberálisokat, amíg 1945 egyeseknek felszabadulás, másoknak a rabság kezdete, amíg 1956 egyeseknek még mindig ellenforradalom, amíg az arabok terroristák és az izraeli gyilkosok hősök, ameddig Amerikának mindig igaza van, s ameddig a mindenkori szocialisták és liberálisok az éppen fennforgó erősebb kutya dicséretét zengik, most éppen Irakkal szemben, ott talán jó lenne nem „ember és társadalom” című új tárgyról elmélkedni, hanem történelmi tényeket, évszámokat tanítani, mondjuk Radnótival a 2×2 józanságát – vagyis történelmet.

Márpedig az emberiség emlékezete igen rövid, alig néhány ezer éves, ráadásul igen könnyen felejt. Minél inkább visszalapozunk a történelemkönyvekben, annál kevesebb adatot találunk, már csak nagyobb háborúk és híresebb uralkodók nevét: a köznapok eltűnnek, miként a hétköznapi tárgyak, szokások, cselekedetek is porrá enyésznek. Valaha büszke és hatalmas népek merülnek feledésbe, még nyelvük is velük pusztul, nemcsak történelmük. Amit most átélünk, abból remélhetően alig marad valami ötven vagy száz év múlva, csupán egy rossz emlék, egy balul végződött háborús kaland és egy önmagát megbuktató, szánalmas csatlós kormány rövid regnálása, néhány senkivel, akit feldobott az idők szennyes árja, mint szederjes arcú hullákat, mielőtt a halak elvégzik a többit.

Közben kitört a háború, az USA már fél éve bevetette valamennyi tömegtájékoztatási fegyverét. Szívszorító volt látni az éjszakai Bagdad képét, a halálos csendbe dermedt, villanyfényes, néptelen utcákat, aztán a müezzin távoli éneke, majd a rakéták villanása. Az első lézersebészeti operáció persze nem sikerült, a tőzsdék gyors háborúban reménykednek, Amerika már elosztotta saját nagy cégei között a várható hasznot, az újjáépítésből származó zsíros hasznot. Az egyetemen angol felsőfokú társalgási órámon egyebek közt Bush elnök „történelmi” ultimátumát olvastuk és fordítottuk. A beszéd a retorika klasszikus szabályai szerint készült, szuggesztív volt: a szabadságot bizony áldozatok árán is el kell vinni az irakiaknak, még ha bele is döglenek. Félreértés ne essék, Szaddám Huszein mocskos zsarnok, akárcsak nagy példaképe, Sztálin, akire külsőleg is hasonlít, és aki egykor ugyancsak az amerikaiak szövetségese volt. Aberrált szocialista gyilkos, abból a fajtából, amilyet itthon is jól ismerünk, akad belőlük még elég büntetlenül. Ha már az amerikaiak úgyis lendületben vannak, móresre taníthatnák a többi mocskos gyilkost is, mindjárt ott van egy Saron nevezetű, akinek egészen biztosan vannak tömegpusztító fegyverei, és aki már elég sok ENSZ-határozatot nem hajtott végre. Szóval ez a háború, bárhogyan is végződjék, egy világuralmi őrület próbaháborúja, mely máris éket vert Európa államai közé, s már az angolok is „entente vitriole”-t (vitriolos antantot) emlegetnek az egykori szívélyes szövetség, az entente cordiale mintájára. Oroszország nem ratifikálta a tömegpusztító fegyvereinek megsemmisítéséről kötött szerződést, és szinte valamennyi országban szerte a világon belpolitikai válságot okozott a kormányzati álláspont, akár a háború mellett, akár ellene döntöttek. A Kovács-kormány bukását egyebek között ennek is köszönheti nemsokára, az Ügynök akármit habog össze, hogy Magyarország nem áll háborúban, de ha mégis, ő majd garantálja a biztonságot, hát persze, az Ügynök mindent garantál, mint az ingyenes tankönyvet és az árkok betemetését.

A csehszlovákiai bevonulás óta Magyarország nem élt át ekkora szégyent és megaláztatást saját vezetői, saját nyomorult, gyáva és ostoba kormánya miatt. De az ENSZ megalapítása óta maga a nyugati világ sem élt át hasonló megrázkódtatást, mely mintegy kétségbe vonja az egész szövetségi és együttműködési rendszer jogi alapjait és érvényességét, s visszamenőleg is azt a hitet erősíti, hogy a második világháború győzteseinek békeszövetsége a zsákmányszerzők diktátuma volt, amely csak ürügyül szolgált a területrablásra és a piacszerzésre. Az Amerikai Egyesült Államok jelenlegi kalandja – bármiképp is végződjék – nemcsak a világháború és a világterrorizmus veszélyét rejti magában, de a lehető legrosszabb pillanatban bontotta meg az Európai Unió bővítésére várakozó államok békéjét is. Ha ugyanis csak ennyit érnek a nemzetközi szerződések, egyezmények, szövetségi rendszerek, akkor mi értelme a szuverenitásról való önkéntes lemondásnak? Miféle védelmet találhat egy szorongatott nemzet egy erőtlen és megosztott, tekintélyét vesztett közösségben?

1955-ben akkori általános iskolás barátommal fogadást kötöttünk, hogy ötven év múltán, 2005-ben én a Világállam elnöke leszek. Már nem tudom, mi volt a fogadás tétje, az a barátom valahol Németországban orvos, nem tudom, emlékszik-e a fogadásra. 2005 riasztóan közel van, de papíron még van némi esélyem. Legalább annyi, mint hogy a világ jobb lesz Amerika győzelme után.