Azt is írja Szent János első levelében, hogy „most sok antikrisztus támadt, ebből tudjuk, hogy itt az utolsó óra. Közülünk kerültek ki, de nem voltak közülünk valók. Mert ha közénk tartoztak volna, velünk maradtak volna”. A nagyvilágban csak úgy hemzsegnek az antikrisztusok, nekünk, magyaroknak csak afféle harmadosztályú, exportból visszamaradt antikrisztusaink, júdáskáink vannak. Az Ügynök kormányában megindult a bomlás, Kiss Elemér után várható még sokak távozása, Görgey Gáboré már biztos, írói munkásságára hivatkozik a kultuszminiszter, hát attól talán maradhatna is, különösen, hogy állítólag Lendvai Ildikó fogja eztán fellendíteni a magyar kultúrát, ahogyan az MSZMP-ben már egykor megtette – akkor már inkább legyen Kertész Imre a miniszter, legalább biztosan jó helyre kerül a többi milliárd is, filmesítsék meg összes regényét, és mondjon avatóbeszédet saját szobrainál. Görgey Gábor egyébként egyik aláírója a „hívő értelmiségiek” nyílt levelének, mely bűnbánatra és önvizsgálatra szólítja a magyar híveket, s ennek az önvizsgálatnak ki kellene terjednie a vészkorszakra, a pártállam korszakára és a rendszerváltás utáni tíz évre. Hát igen, ha ez az önvizsgálat időben megtörtént volna, akkor most nem lenne ez a kormány a helyén, sőt azok a pártok sem lennének, melyek e kormányt alakították, sőt magukat hívő értelmiséginek nevezők sem vállalnának semmiféle közösséget egy ilyen kormányzattal, funkciót meg különösen nem vállalnának benne; amúgy ez elképzelhetetlen is lenne, hogy hívő értelmiségieket felkérjenek ilyen funkcióra, ahogyan az is nehezen fér a fejembe, hogyan lehetséges, hogy Lendvai Ildikó keresztényszocialistának nevezte Szili Katalint, s ha ez így van, miért nincsenek többen, mert én is keresztényszocialista volnék meg Prohászka Ottokár és Bangha Béla is az volt, szóval itt nagyon büdös a kakukktojás. Az Ügynök kormányához közel álló „hívő értelmiségiek” hívnak fel bűnbánat tartására, akik olyan erőket próbálnak legitimálni, melyek mind ideológiai értelemben, mind eddigi életútjukban és cselekedeteikben nyíltan és egyértelműen vallás- és keresztényellenesnek bizonyultak, és a bűnbánat legcsekélyebb jelét sem mutatták. Ne ragozzuk tehát: ez olyan szemtelen porhintés, mint amikor az Ügynök és baloldali-liberális cirkuszi társulata a köztársaság eszményéről beszél – igaz, ha ők a köztársaság eszményében hisznek (a tolvajok köztársasága?), akkor mi inkább a Szent Korona királyságára bízzuk magunkat. A múlt történelmi bűneivel önként igen ritkán néz bárki is szembe, sőt éppen most készül a szociálliberális értelmiség elkövetni a legújabb iszonyatos bűnt: legitimálja a kritikátlan csatlakozást az Európai Unióhoz és Amerika háborús terveihez, ismételten bebizonyítva, hogy kevés köze van a magyar érdekekhez és a keresztény hagyományokhoz. A magyar újságok viszont tele vannak olyan elképesztő ökörségekkel, mint amilyen egy állítólagos izraeli „történészprofesszor” állítólagos nyilatkozata, mely szerint „egy zsidó nő beszélte le Szaddám Huszein édesanyját az abortuszról. Amatzia Baram, a haifai egyetem professzora iraki származású zsidókról szóló kutatása közben akadt rá a Szaddámot megmentő asszonyra” – idézi az Origo internetes lap a floridai keltezésű hírt. „A nő 1937-ben az iraki Takram városában élt, és jó barátságban volt Szaddám édesanyjával. Az anya éppen a későbbi diktátorral volt terhes és el akarta vetetni gyermekét, de erről zsidó barátnője lebeszélte. Így születhetett meg Szaddám Huszein, Irak jelenlegi elnöke”. A cikkből kiderül, hogy Izrael állam megalakulásakor mintegy 120 000 iraki zsidó menekült Izraelbe, s Bagdadban most már összesen csak 38 zsidó él. Még egy szívhez szóló képet is láthatunk illusztráció gyanánt: „iraki zsidó menekültek a repülő ablakából először pillantják meg Palesztinát. Szaddám Huszein megmentője is köztük lehetett” – szól az aláírás, és a kerek ablakon keresztül valóban látunk három arcot – bravúros fotó, nyilván ejtőernyős ugrás közben készült. A hasonló bulvár propagandából végül is kiderül, hogy Szaddám életét a zsidóknak köszönheti, most viszont úgy döntöttek, visszaveszik – vagy nem tudom, miért nem állítja senki, hogy Saron életét hasonló módon egy német nő „mentette meg”, George W. Bushról már nem is szólva. Mindegy, vannak ennél súlyosabb fejlemények is a világban, legutóbb a szerb miniszterelnök meggyilkolása, ami mögött a szervezett bűnözést gyanítják e sorok írása idején, ám érdekes módon az még csak fel sem merül, hogy egy Nyugat-barát politikus talán nem kedves minden szerb számára, aki nem tudott felhőtlenül örülni a NATO bombázóinak. Bezzeg nálunk ilyesmi nem fordulhat elő, nálunk csak a keresztény-nemzeti oldal részesülhet hasonló elbánásban, ha nem viselkedik olyan megindítóan és korrekten, mint Kovács László, aki nem engedte, hogy a fogdmegek kivezessenek egy akadékoskodó öregembert, hanem jó király módjára még oda is szólt: „ne bántsák!” – aki látta tévén az esetet, meggyőződhetett az emberarcú szocializmusról. Akinek pedig még ez sem elég, és további szabadságjogokra vágyik, megkönnyebbülhet: nemsokára a svéd követségeken házasodhatnak a meleg párok, a skandináv ország ugyanis azt szeretné, hogy külképviseletein összeházasodhassanak azok a meleg párok, akiknek ezt egyébként az adott ország törvényei nem tennék lehetővé. Őszintén szólva nem tudom, ez a svéd passzus (menlevél) pontosan mire jogosít majd fel, annyi azonban biztos, hogy egyre közelebb kerülünk a csaknem Tökéletes Világhoz, melyben mindennek jó lesz lenni, csak kereszténynek és magyarnak kissé kellemetlen. Egy beszélgetés során szóba kerültek a cigányok, mire egy hölgy, miután kimondta a „cigány” szót, bűntudatosan szája elé kapta kezét, körülpillantott, s megkérdezte, hogyan is kell ezt mondani. „Hát roma, te!” – mondta a férje kissé restellkedve. „De nem az, azt én is tudom! Hanem mostanában valami más nevük van. Elektorok vagy mi a fene” – mondta az asszony, s nem értette, miért csattant fel a nevetés. Bizony, a botrányos és nevetséges cigány önkormányzati választásoknak ennyi volt a „hozadéka” az átlagos tévénéző számára: a cigányokat ezentúl már nem romának, hanem elektornak illik nevezni. Ami a valódi szabadságjogokat illeti, azokra nálunk amúgy sem adnak sokat, akik arcrándulás nélkül képesek olvasni olyan lapokat, melyekben a „nép” és a „szabadság” szó szerepel. Magyarország a sztrájkolók világranglistáján az utolsó előtti helyen áll, Európában nálunk csak Ausztria szorgosabb vagy hisz kevésbé a sztrájkokkal kivívható kedvezményekben. Az elmúlt 13 év alatt összesen 160 kisebb-nagyobb sztrájk volt hazánkban, hogy mennyire eredményesen, azt a jelenlegi bérhelyzet és a szakszervezeti vezetők hatalmas állami fizetése jól mutatja. A Horn- és Medgyessy-kormányban ismét egymásra talált a Homo Kádáricus és a Homo Aczélicus, a kommunista szűkagyúság és a liberális cinizmus: nem érdemes sztrájkolni, nem érdemes rendet bontani, tüntetni, attól nem lesz több a borítékban, így szól a sunyi, alázatos életigazság, melyet immár egyik nemzedék a másik számára örökít át vagyon helyett.

Ebből a békés, idilli világból már a Soros Alapítvány is kivonul, elvégezve kijelölt feladatát, keletebbre tolja előre állásait, hogy ott is létrehozza a nyitott társadalmat, a jogállamiságot, a másság tiszteletét és a liberalizmus diadalát, háttérbe szorítva minden nacionalista szélsőséget és kirekesztő vallási hagyományt. Még utoljára kiosztották a Soros-díjakat, életműdíjat kapott Tamás Gáspár Miklós, a yale-i egyetem oktatója, a magyar kapitalista társadalom marxista bírálója, s a többi jutalmazott pályája is bizonyítja, hogy a Soros-világbirodalomban baloldaliság és liberalizmus valóságos ikertornyai a haladásnak.

Ebből a Soros-kivonulásból látszik, az önzetlen dollármilliók bevégezték küldetésüket, immár önállóan is elboldogulnak az eddig támogatottak, talán maguk is képesek lesznek a tűrés és tiltás fáradságos munkáját ellátni a továbbiakban – de azért biztosan elmorzsolnak egy-két könnycseppet azok a szorgos, tehetséges és megbízható írók, művészek, lap- és könyvkiadók, sajtómunkások, akik az Alapítvány jóvoltából élhettek, mint Marci Hevesen, s mint állam az államban. Persze azért nem kell félteni őket, az Alapítvány vagy a Birodalom mindenképp gondoskodik majd hűséges fiairól. Isaac Asimov amerikai sci-fi író klasszikus műve, az Alapítvány és Birodalom mindezt már 1952-ben megjósolta. Asimov sokat tudott a Birodalmakról, hiszen 1920-ban a Szovjetunióban született, szülei 1923-ban vándoroltak ki. A Prológusban olvasható: „Elkerülhetetlennek látszott, hogy az Alapítvány számára a haldokló Birodalom utolsó rúgása fogja jelenteni a legközelebbi fenyegetést. Meg kellett hát tisztítani az arénát, hogy az Alapítvány és a Birodalom megbirkózhasson egymással.” Nem kétséges, hogy ma már az Alapítvány legyőzte a haldokló Birodalmat, a globális hatalom kiterjesztésének lehetünk (ki tudja, még meddig) tanúi, cselekvő és szenvedő részesei, katonái és áldozatai, az Asimov-féle „pszichohistória” tudósainak pontos, minden részletre kiterjedő forgatókönyve szerint. „Mi vagyunk az Alapítvány, melynek csápjai benyúlnak a Galaxis mélyébe, és amely peremhelyzetéből is képes irányítani az egész Galaxist.” (Az Alapítvány pereme, 1982.) Az Alapítvány már bekebelezett minket, átlépett rajtunk. Ha a Birodalom nem akarna teljesen lenyelni, akár fel is lélegezhetnénk. De a hódítóknak mindig minden kell, a test is, a lélek is, a múlt is, a jövő is. Most talán a negyedik pecsét feltörése következik János Jelenéseiből, amikor fakó ló tűnik elő, „…a Halál ült rajta, nyomában az alvilág. Hatalmat kapott a föld negyedrésze fölött, hogy karddal, éhínséggel, halállal és fenevadakkal pusztítsák az életet.” De aztán mégis a Bárány fog győzni. Egészen bizonyosan.