Nem szabad túlbecsülnünk azonban magunkat sem: erre már többször ráfizettünk 1989 óta is, akárcsak arra a visszatérő téveszmére, hogy hittünk abban, ha mi úriemberek módjára viselkedünk, ezt a túloldalon is viszonozzák. Sajnos, ez nem működik, ahogyan a nemzeti oldalt folyamatosan gyengítő „centrista” és liberális helyezkedők és közvetítők is csak a maguk hasznát nézték és nézik a két szemben álló réteg, a nemzet és a lakosság összebékítésén fáradozva. Miközben a Fidesz – nagyon helyesen – uniópárttá szerveződik, az MSZP annyira nyeregben érzi magát, hogy mégsem változtatja meg sem a nevét, sem a logóját: marad szocialista és szegfűs, bár ez már cseppet sem számít, ahogyan az sem, hogy nem múlik el év, hogy ne durálná neki magát a „történelmi” Szociáldemokrata Párt a nagy feladatnak, a baloldali térfél visszahódításának a minden létező eszmét eláruló magyar szocialistáktól. A sajátos magyar viszonyokat mi sem jelzi jobban, mint a keserű tény, hogy éppen a történelmi pártok kerültek süllyesztőbe s váltak az ügynökök és szerencsevadászok martalékává. A zsákmányszerzésre és rombolásra szövetkező erők mindig lépéselőnyben voltak, s abban is lesznek, míg teljesen le nem lepleződnek. Egyelőre azonban övék Magyarország forgalmi értékkel rendelkező része, Magyarország, mely „közepesen korrupt”, a listán a 33. helyen áll, Malajziával, valamint Trinidad és Tobagóval egy társaságban, s ne nagyon áltassuk magunkat, a világ aligha tud sokkal többet, mint amit mi tudunk a korrupciós helyezésben társult országokról. Ami viszont figyelemre méltó: a legkevésbé korrupt ország, Finnország. Már csak ezért is valószínű, hogy nem fűz hozzájuk minket valódi rokonság vagy inkább a zord körülmények teszik, hogy az északi országokban kevesebb a naplopó, a bűnöző, a letelepedni vágyó idegen, mert ott bizony fázni és főleg dolgozni kell, még a nomádoknak is.

Olvasom a tudományos kutatás eredményét, mely szerint a hívő emberek átlagosan hét évvel tovább élnek, mint a hitetlenek. Akkor mi, akik hiszünk Istenben és a magyar feltámadásban, máris tizennégy évvel éljük túl azokat, akik egyikben sem hisznek, sőt mindent elkövetnek, hogy elvágják gyökereinket a multinacionalizmus és multikulturalizmus nevében. Szükségünk is lenne erre a tizennégy évnyi többletéletre, ugyanis éppen ennyit aludtunk át azóta, hogy megalakultak az első ellenzéki mozgalmak a D-209-es pártállamában.

Azóta nincs más, mint spontán és nem spontán privatizáció, olyan szisztematikus országrablás és agyirtás, melyhez képest a fasiszta és kommunista diktatúrák kezdőnek számítottak. A kapitalista demokrácia és a nemzetközi nagytőke láthatatlan kényszerei olyan elképzelhetetlen rabságba süllyesztették az egész Föld népét, melyre korábban a megfelelő technika hiányában nem volt lehetőség. Ma a népirtás, a népességszabályozás globális méretekben tervszerűen folyik, mondhatni, „közmegelégedésre” és a demokrácia játékszabályainak betartásával – már amennyire kell és lehet.

A kereszténydemokrácia lehetett volna az az erő, mely a vesztes háború után talpra állítja hazánkat, ahogyan ez megtörtént Nyugat-Európában, s 1989 után is ez lett volna a hivatása, ha alapeszméje nem aprózódik el és nem válik üres szólammá hatalom- és pénzéhes megélhetési politikusok és hordószónokok ajkán. A kialakult helyzetben jelentős szerepe volt a történelmi keresztény egyházaknak is, melyek csak az utóbbi időben ismerték fel politikai küldetésük szükségességét, ám a vezetésükben megnyilatkozó ellentétek, az elmaradt átvilágítás és az elöregedett papság mindmáig nehézzé teszik az átlátható és természetes politikai együttműködés létrejöttét. A szociálliberális hatalmi elit közben mindent elkövet, hogy állam és egyház szétválasztásának ürügyén anyagilag és erkölcsileg megzsarolja a keresztény történelmi egyházakat, szembeállítva velük a kisegyházakat és szektákat, megpróbálva visszakényszeríteni őket a templomok csendjébe, a Rákosi-Kádár-korban megszokott módszerekkel, fenyegetéssel és propagandával is sugallva, hogy köztereken menóra lehet, kereszt nem ajánlatos, a karitatív tevékenységet pedig bízzuk inkább a Krisnásokra. Pedig Jézus tanításának lényegét próbálja ellopni, aki azt állítja, hogy a kereszténység pusztán vallási tevékenység és nem maga a teljes emberi létezés, az emberi társadalom mértéke és próbája, tehát politika is. A keresztény egyház kezdettől fogva politikai szervezetként működött, ha tetszik, a kereszténydemokrácia erkölcsi, szellemi alapjain, gondoskodva tekintélyével, szervezetével és hagyományaival az emberek társadalmi együttélése szellemi és anyagi feltételeinek biztosításáról. (Azon kapom magam, hogy egyre nehézkesebben és óvatosabban fogalmazok, nem is annyira azért, hogy Kovács László is megértse és Pető Iván se tudjon belékötni, hanem mert maguk a keresztény papok és hívek is elbizonytalanodtak a léleksorvasztó évek során.)

Mai, reménytelenül kusza és zűrös korunkból visszatekintve a felvilágosodás által „sötétnek” gúnyolt keresztény középkor (a háborúkat és járványokat leszámítva) szinte idillinek tetszik, az egyetemes egyház a maga latin nyelvű Európájában már létrehozta az Európai Unió elődjét, csakhogy nem kapitalista, hanem kereszténydemokratikus alapon. A céhek rendszere, a társadalmi hierarchia ésszerűsége, a keresztény hit és művészet harmóniája és a pénzuralmi módszerek visszaszorítása, a kamatszedés tilalma a munkának és nem a kereskedésnek kedvezett. A kapitalizmus a maga materializmusával, szabad versenyével és a „haladás” technikai eszméjével máig azzal hitegeti az emberiséget, hogy megteremti számára az Isten nélküli, földi boldogságot, a szabadságot, egyenlőséget és testvériséget, ha kell, hát erőszakkal is gyarmatosítva a világot, piacot teremtve minden árunak, ami pénzzé tehető. Eszerint a születés és halál, a vallás, a család, a nemzet, a nyelv, a kultúra magánügy, a kapitalista polgárnak két tennivalója van: évente adót fizet és négyévenként választ. A többi magánügy.

Így vált fokozatosan a felvilágosodás eszméiből sarjadt liberalizmus és marxista szocializmus egyaránt a köz ellenségévé, a közjó és a társadalmi béke ellenségévé, amikor a szabadságból szabadosság, az igazságos társadalomból elvakult, emberirtó osztályharc lett. Amikor tehát a Szovjetunió marxista szocializmusának primitív állampolgárai szembenéztek az Amerikai Egyesült Államok hasonlóan, csak másképpen primitív fogyasztói idiótáival, maguk sem sejtették, hogy ugyanannak a torz szellemi örökségnek a kárvallottjai, s a rágógumi nem felsőbbrendű a mahorkánál. E példával azt szeretném mondani, hogy a kereszténydemokrácia európai „találmány”, elterjedésének határai nagyjából egybeesnek a Nyugatrómai Birodalommal és a jövőre kiegészülő Európai Unióval. Ha mi, magyarok meg akarjuk őrizni hitünket, kultúránkat, önazonosságunkat, akkor azt a kereszténydemokrácia segítségével tehetjük csak meg. Mert az erkölcsi alapvetés, a társadalmi együttműködés és igazságosság krisztusi parancsa és gyakorlata él és működik kétezer éve, gyakorlatilag minden politikai és társadalmi rendszerben, biztosítva a hitet, a nemzeti érzést és a családi összetartást. Persze ma már mind a „demokrácia”, mind a „szocializmus” fogalma sáros lett és kiürült, a mai kereszténydemokrácia talán közelebb áll az egykori keresztényszocializmus eszméihez, de maga a „szociális” szó is gyűlöletessé vált a tömegek szemében, mert a pökhendi kommunisták és álszent utódaik leginkább abban voltak nagymesterek, hogy a szavakat kisajátítsák és szemétként eldobják, ha már nem kell nekik. Az is bizonyos, hogy az európai kereszténydemokrácia is sok válságon ment át, elsősorban a kormányzás évei alatt. Magyarországon még nem volt kormányzati pozícióban olyan hatalmi tényező, mely egyértelműen elkötelezte volna magát a kereszténydemokrácia mellett: Antall József Magyar Demokrata Fóruma bevallottan több politikai eszmeiség gyűjtőpártja volt, a Kereszténydemokrata Néppárt szerepéről pedig a feltámadás reményében inkább semmit sem mondok. A kereszténydemokrata politikusok jószándékú és becsületes részéről inkább azt mondanám, amúgy mentség gyanánt, hogy iszonyú és folyamatos belső és külső nyomásnak voltak kitéve, s vannak feltehetően ma is, akárcsak a valódi, történelmi szociáldemokraták, mert ennek a mostani sehonnai, tolvaj hatalmi elitnek legfőbb érdeke éppen az, hogy fenntartsa a zűrzavart, a hazaárulók és ügynökök, a síberek és kápók legitimitását és megsemmisítse az emberek önazonosságát, önvédelmét, önszerveződését, önbecsülését, ismét aljas hazugságokkal, gagyi szórakoztatással, fenyegetéssel, tollal és fegyverrel. Az uniópárt nem követheti el ismét ugyanazokat a hibákat, mint elődei, nem kokettálhat a kommunistákkal és a liberálisokkal, különben csupán cégtáblacsere lesz változatlan árukkal. Ami ma Magyarországon van, Horn Gyula szavait idézve: „az nem közbiztonság”, de nem is demokrácia, de lassan nem is jogállam, nem is magyar ország.

Ebből a megalázott, kifáradt, lezüllesztett állapotból kell felébreszteni jó szóval, becsületes, igaz szóval a megalázottakat és megszomorítottakat és kereszténydemokrata egységpártba gyűjteni minden hazájáért tenni akaró magyart, nőt és férfit, időset és fiatalt.