Elmondom, hogyan történt. Épp a „Gácsérok vonulása” című izgalmas filmet néztem a tévén – marha, aki politikai adok-kapokkal mérgezi napjait –, mikor véletlen rossz gombot nyomtam a távkapcsolón. Hirtelen Lendvai Ildikó – kinek létezése egy mese, egy fikció, szerintem őt csak úgy kitalálták – tűnt fel a képernyőn, és sipákolt.

Ahogy ő szokott. Mármint a mesékben, mert mint mondottam, ő szerintem nincs. Valami tagadásról beszélt. Ez a híres, mesebeli cenzor. Meg hogy büntetni kéne. Mármint a tagadást. Hiába, ehhez ért.

1981-ben is tiltotta a tagadást Tatán, a könnyűzenészek szakszervezete első tanácskozásán. Tiltotta, és retorziókat helyezett kilátásba, amennyiben valakik kételkedni merészelnek. Már nem is tudom, miben, de nem is ez itt a lényeg. A lényeg a tagadás meg a tiltás. A többi az csak mese. Amúgy megvan a jegyzőkönyv, meg tudom mutatni, kiadták kétezer példányban.

Persze normális ember – mármint aki a valóságban él, az élet lüktetésében és nem holmi absztrakt realitásban, holmi hagymázas mesékben, íróasztal melléki utópiákban, jelszavakban és elmebajokban – valaminek a tagadását, illetve valamely tagadás retorziójának a fennforgását nem úgy reagálja le, hogy ha valamit tilos tagadni, akkor tiltsuk egy másik valami tagadását is. Nem, normális embernek a tagadás tiltása szúrja a szemét. Egyik hülyeséggel nem egy másikat állít szembe. Nem tébollyal orvosolja a tébolyt. Nem a félresiklás területén akar első lenni.

Én tagadom Lendvai Ildikót. Nem hiszem el, hogy ő van, és pont ő beszél erről, és hogy mindig és mindenkor ezzel a baromsággal kell foglalkozni. Uram Isten! Én most Ildikó-tagadó lettem? Vagy Lendvai-tagadó? Vagy netán csak Lendvai-relativizáló? Fogas kérdés, ezzel még foglalkozni kell. Utána kell járni. Hány év is jár most az ilyesmiért?

Pozsonyi Ádám