Olvasom a Nemzetben Kristóf Attila cikkét – „fontos-e Sztálin, Rákosi…” -, melyben azt panaszolja, mily nehézségekbe ütközik az ember, ha az Isten nem balliberálisnak teremtette, s kötete nem illeszkedik kellőképp a korszellemhez. Végigolvastam, majd önkéntelenül kicsúszott a számon: Ó, hát ez is valami? Én e téren ugyanis szinte Kafkai mélységű kalandokat élek át. Az ugyebár megszokott dolog, hogy a pultokon kizárólag balliberális szerzők kötetei terpeszkednek, s az ideológiailag leragadt művek valahol hátul a sarokban, ott is a legfelső sorban lapulnak, hová a kutya nem mászik fel, még akkor se, ha tud a szóban forgó műről. Ha meg nem tud – de honnan is tudna? -, akkor meg pláne nem töri magát efféle akrobatikával. Az Írók boltjában a minap például új szisztémát ötlöttek ki. Váltottak a régimódi, elavult dugdosós módszeren, s mikor Hogyan pukkasszunk liberálisokat? kötetem mentem elszámolni, kerek-perec közölték, inkább vigyem is el. Kérdeztem: Miért? Mert csak. No, de mégis? – kötöttem az ebet a karóhoz. Erre kissé ingerültebb tónusban közölték: – Mert így döntött az az illető, aki ezekkel az ügyekkel foglalkozik. Tudomásul vettem, s már indultam volna a pakkommal, mikor is utánam szóltak, mondván, itt van még másik remek munkám, a Még néhány ötlet a liberálisok pukkasztásához, lehetőleg azt is vigyem innét, adnak szatyrot is, ha kell. A Lenin-szobor helyén bombatölcsér tátong kötetről nem tettek említést, ezek szerint az maradhat még egy ideig. Töprengtem is, mi lehet ennek az oka, s rájöttem. Noha a mű antikommunista, de – mivel a hazai punkmozgalmat taglalja – mégiscsak holmi botrányokról és polgárpukkasztásról szól, mi oly kedves a liberális szívnek. Meg hát lássuk be, a kommunista rend ugyan egy mesterségesen összeeszkábált beteges rend volt, de mégiscsak valamiféle rend. S a szabadelvűség lelkes híveinek jólesik, ha egy mű valamilyen rendet támad. Jobb lenne ugyan egy Isten teremtett rendje elleni piszkos aknamunka, de hát jobb híján ez is megteszi. Valamilyen rendet támadjon már az a mű. Akármilyet.