A matyók származását illetően több nézet ismert: Hóman Bálint és Fehér Miklós szerint ők a kabarkunok; az Aba, az Örösur és a Bors nemzetség utódai. Györffy István szerint a kunok maradványai, Hunfaly Pál és Borovszky Samú szerint Szent László idején – az 1089-es kerlési csatában – levert kunok, Vámbéry Ármin szerint a besenyők maradványai és Istvánffy Gyula (1897) szerint a palócok testvérnépe. Egyben minden szerző megegyezik, hogy Belső-Ázsiából, Árpád népével jöttek vagy később a Kárpát-medencében letelepedett türkök.

Mezőkövesd helyén már a honfoglalást megelőző időben is volt település, majd a XI. század elején kabarok laktak e területen; így feltételezhető, hogy az Aba nemzetség fennhatósága alá kerültek. A X. században befogadott besenyők néhány csoportját is ezen a vidéken telepítették le.

Mezőkövesdet okleveleink először csak 1275-ben említik. A „matyó” ragadványnév először az 1840-es években a Kassai Szókönyvben bukkan fel és Mátyás király nevével hozzák kapcsolatba. Miután a husziták Mezőkövesdet 1458-ban elpusztították, majd lengyel portyázók kifosztották, Mátyás király 1464-ben Budán „Mezew-Kewesdet szabad királyi várossá emelte” és ezen álláshoz tisztességes pecsétet, szabadalomlevelet adott; ősi kiváltságaikat is visszakapták.

A király 1472-ben maga is megjelent Mezőkövesden a Szent László-napi búcsún, hogy lássa a pusztulást és kedvelt népének újabb szabadalomlevelet adott. A királyi kegy jeleivel elhalmozott kövesdiek gyermekeiket hálából sűrűn keresztelték Mátyás névre.

Ulászló király 1494-ben Kassán megerősítette a Mátyástól kapott kiváltságokat és a kövesdieket minden vám- és révbeli fizetéstől mentesítette. Később kiváltságaik – 1520-ban és 1525-ben – újabb megerősítést nyertek. A keresztesi ütközet következtében 1596. október 26-án Mezőkövesd nagy része újra elpusztult, de Tard épen maradt, ahova 1700 után a Koháriak, majd a Coburg-Koháriak németajkú jobbágyokat telepítettek, akik 1728-ban már a lakosság 16 százalékát tették ki. Szentistván a török időkben nagyrészt elpusztult, Mezőkövesd 1700-ban kezdett újjáépülni; lakosainak folytonossága nem szakadt meg, de a török időkben elvesztett ősi kiváltságaikat soha nem kaptak vissza.

A matyóságnak, mint sajátos etnikai kultúra megteremtőjének és őrzőjének fontos kiindulópontja a katolikus vallás. A XVIII. században, az ellenreformáció idején az Egri püspökség a katolikus lakosságot minden erővel támogatta, hiszen ezen a vidéken a mezőkövesdiek szolgáltatták a katolicizmus túlélésének bizonyító példáját. Ebből alakult ki a matyók sajátos népi vallásossága és a házasságkötéseknél tapasztalható bizonyos fokú endogámia. Utóbbi ugyancsak kedvezett különleges matyó népi kultúrájuk kialakulásának (a XVIII–XIX. századokban), ami színes viseletükben, jellegzetes mintájú hímzéseikben, üstökös háztípusaikban, a leányok betlehemes játékaiban nyilvánul meg. Mezőkövesden a második világháborúig a közmegítélés szerint az számított matyónak, aki matyó módra öltözködött.

Viseletük jellegzetessége, hogy a férfiak öltözékét is gazdagon díszítette hímzés. A felszabadult jobbágyság első nemzedéke (1848–1880) a régi paraszti öltözetet tette díszesebbé, fényesebbé; ezek voltak a népi subák, a ködmönök és főleg a cifraszűr. A jellegzetes „matyó hímzés” mai formájában viszonylag későn, a XIX. század második felében alakult ki, de őrzi a magyarság belső-ázsiai motívumvilágát és lelkületét. Legismertebb díszítőelemeik: a rózsa, a szegfű, a gránátalma, a tulipán, a páva, a madár, a csigavonalak, a körök, a bimbók. Minden színnek jelentése van: a fekete a föld színe, a piros az örömé, a sárga a nyár és a Nap színe, a kék az elmúlásé és a bánaté, a zöld pedig a gyászé.

A hímzéseket úgynevezett íróasszonyok tervezték. A lakosság ma is őrzi hagyományait, ami alapja az egyedülálló matyó népművészetnek. Az egyetemes magyar kultúrát nagy értékű, gazdag, dús fantáziával tették színesebbé.