Még világra sem jöttem, már tömeggyilkos voltam.

Hatvan év távlatából mindezt nehéz megérteni és bonyolult elmagyarázni – mi több, lélekben én sem értem, csak ésszel igyekszem felfogni.

Mi történt hatvan évvel ezelőtt?

Véget ért a második világháború, 50 millió halottat számlálva. Soha ennyi emberi élet nem oltatott ki az elvetemült emberi ráció kínpadján. Az áldozatokért azonban nem csak a háború a felelős. A háború ugyan egy sajátos logikájú és beteg erkölcsű műszaki rendszer, amelyben a könyörületességet halállal büntetik és a gondolkodás nélküli határozottságot érdemrenddel jutalmazzák. De a vegyi fegyverek tiltására született genfi egyezmény óta tudjuk, hogy a modernkori háborúkat is lehet „lovagias” keretek között tartani, sőt manapság a lézerrel irányított fegyverek korában lehet akár „humánus” háborút is folytatni. Mindennek ellenére a háború legfőképp a politika szülöttje és nem a túlnépesedés levezető csapja, de nem is az imperializmus logikus következménye, ahogyan azt a marxisták állították. Az okát tehát a politikában, esetenként az ember elvetemültségében kell keresnünk.

Hogyan válhatott hát hatvan évvel ezelőtt egy csecsemő az akkori háború vonatkozásában bűnössé?

Az ószövetségi hetedízigleni bűn nyomvonalán és az eredendő bűnön kívül az európai „keresztény” jogalkotásban ennek nincs sem erkölcsi, sem büntetőjogi hagyománya. Ilyen légtornászi teljesítményre csak a politika alkalmas. A politika azonban a történelem köldökzsinórja, amelyen fellelhetők az értelmezési csomók.

Miért válhatott egy losonci magyar család csecsemőstől, sok százezer magyar emberrel, felnőttel, gyermekkel és csecsemővel együtt bűnössé anélkül, hogy akár a „háborús jog”, akár a „békeidő joga” szerint elkövettek volna bármi bűnt?

A válasz egyszerű: mert magyarok voltak.

A bűnössé minősítés azonban csak úgy vált lehetségessé, hogy azok, akik valóságosan is vagy csak a politikai érdekek szerint győzteseknek nyilvánítattak, meghatározták a legyőzöttek körét, minősítését és megtipratását. Jaj hát a legyőzötteknek! (Vae victis!)

Kik a legyőzöttek és kik győztek?

Az 1938-as év viszonylatában – ahonnan csörlődik gondolatfonalunk – egyértelműen az a győztes, aki az első világháborút lezáró békeszerződést vagy békediktátumot elutasító politikát le tudta győzni. A második világháború végén – nem véletlenül – ugyanazok lettek a vesztesek, akik az első világháború végén is vesztesek voltak: a németek és a magyarok. A második világháború végén, illetve után tehát ismét fölöttük kellett törvényt ülni.

A két vesztest a győztes nagyhatalmak nem ítélték azonosnak, hiszen a háborút nem a magyarok kezdték, sőt még csak nem is rokonszenveztek vele, csupán belekényszerültek és a haláltáborokat sem a magyarok működtették, noha a háború utolsó hónapjaiban Szálasi Ferenc fasisztái úgy nekilendültek, mintha be akarták volna pótolni a hivatalos és a polgári Magyarország sokéves mulasztását. Az 1945. augusztus 2-án végződött potsdami konferencián a győztes hatalmak elfogadták azt a javaslatot, hogy a lengyelországi, csehszlovákiai, magyarországi, jugoszláviai, dániai németeket elűzzék szülőföldjükről. A magyarok vonatkozásában azonban ezt a megoldást elutasították, noha Csehszlovákia és a Szovjetunió szorgalmazta a magyarok kiűzetését. Le kell szögezni, hogy a csehszlovák politikában csak egy kérdésben alakult ki teljes egyetértés a kommunista baloldal és a polgári, illetve keresztény jobboldal között: a német- és a magyarellenességben.

Ez azonban – még ha voltak történelmi gyökerei – az egyetértésnek mégsem egy önmagától adódó lehetősége volt. A Szovjetunió – ahová Csehszlovákiát 1935-től szerződéses viszony fűzte, amelyet 1943-ban újrafogalmaztak – a „fasizmus elleni küzdelmet” ideológiailag az össz-szláv összefogásra igyekezett alapozni. Azaz az egyik fasizmussal szemben egy másik megfogalmazására törekedett. Éppen ezért nem tekinthető véletlennek, hogy magyar és német vonatkozásban akkor a csehszlovák politika egy fasiszta szellemiségű egységbe tudott zárkózni. Hatvan évvel a háború után ez csupán annyiban változott, hogy megszűnt a „csehszlovák” politika, a belőle kivált szlovák politikában pedig – ha másként nem megy – szintén csak a magyarellenességgel lehet egyetértést teremteni a politikai ellenfelek között.

A csehek, illetve „csehszlovákok” németellenessége más gyökerű, mint a „csehszlovákok”, illetve szlovákok magyarellenessége. A kettő 1918 táján fonódik egybe, hogy majd 1993-ban ismét szétváljon.

A „csehek háborúja a németekkel” a Német-római Birodalom, illetve Németország viszonylatában értendő és értelmezendő, mert a cseh királyság ennek a hatalomnak volt a hűbérese. A cseh politika a XIX. század elejétől egyértelműen Ausztriára, illetve a Habsburg Birodalomra tekintett védőhatalomként e német hatalommal szemben. Bécsbe helyezte bizodalmát Frankfurttal szemben. Minden politikai vagy diplomáciai lépést, ami segítette vagy segíthette a német hatalmi terjeszkedést kelet felé, a maga szempontjából ellenségesnek tekintett. A magyarokat, azaz a magyar hatalmi politikát annyiban tekintette a cseh politika csehellenesnek, amennyiben gyengítette Ausztria vélt védőhatalmi funkcióját, illetve amennyiben elősegítette a német politika térnyerését Kelet-Közép-Európa felé. Emiatt volt a cseh politika magyarellenes 1848-ban és 1849-ben, mert a magyar forradalmat követő szabadságharc – a Habsburgok debreceni trónfosztásáról nem is beszélve – gyengítette a császári hatalmat. A korabeli cseh politikusok fellélegezhettek, amikor az orosz cár serege 1849 augusztusának végén vérbe fojtotta a magyar szabadságharcot.

A cseh politika azonban 1871 novembere után Ausztria-ellenessé is vált. Ennek két oka is volt. Az egyik oka az volt, hogy az 1867-ben dualistává (osztrák-magyarrá) vált monarchiát nem sikerült trialista – osztrák-magyar-cseh – monarchiává átalakítani. Ez nem csupán azt jelentette, hogy a magyarok helyzete a csehekkel szemben megerősödött, de azt is, hogy növekedett a magyar befolyás a birodalomban – nyolc éven át egy magyar gróf, Andrássy Gyula határozta meg a külpolitikáját. A másik oka pedig az 1879 októberében az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország között megkötött kettős szövetség volt. E szerződés teljesen ellentétes volt a cseh politika koncepciójával. A csehek ugyanis a németektől féltek, ez a szerződés pedig az orosz veszélyeztetettség ellen köttetett, ami magyar politikai érdek volt. A cseh politika innen kezdve a monarchia szétverését tekintette fő céljának.

Az Ausztriából kiábrándult „ifjú cseh” politikusok taktikailag a monarchia legsebezhetőbb láncszemének Magyarországot tartották, és elemi érdekeik szempontjából pedig ellenségnek is tekintették. Ennek az 1871 után keletkezett „ifjú cseh” politikai irányzatnak a képviselői tudatosan kezdték gyűlölni a magyar politikát megjelenítő Magyarországot. Ebben az érzelemben testesült meg először a cseh politika részéről a kollektív megítélés elve.

E politikai indíttatású magyargyűlölet oka túlságosan profán volt – egyének, családok, vállalkozók, bűnözők csoportjai között gyakori az ilyen eredetű gyűlölködés, melyről a szlovák és cseh nyelvben közmondás is szól: ha megdöglött a kecském, vesszen a szomszédé is. Mivel a monarchián belüli magyar befolyás növekedése miatt a Palacky-féle Ausztria-párti „ó cseh” politika csődöt mondott, ezért az „ifjú csehek” a vesszen az egész indulatával a rombolást választották. Kérdés, lett volna-e esély a soha meg sem kísérelt magyar és cseh érdek összehangolására?

A XIX. század végén és a XX. század legelején a cseh politika tehát már nem törekedett a monarchia átalakítására, hanem a szétverésére, illetve megdöntésére. Az irányadó cseh politikusok főleg emiatt kerültek a szabadkőművesség vonzáskörébe és maga Benes ezért válhatott a prágai páholy nagymesterévé. A monarchia-ellenességnek a csatornáján úszott be a politika vizeire a XX. és XXI. századi következményeivel a szlovák kérdés is.

A szlovákok ugyan nem folytattak semmiféle háborút a magyarokkal és fordítva sem, de erőt gyűjtöttek részben az osztrák birodalmi érdekek szolgálatában és – főleg – a cseh érdekek mellékvizein. A Habsburg Birodalomnak a szlovákokra 1848-ban és 1849-ben a magyar törekvések gyengítése miatt volt szüksége, de a szabadságharc leverése után a bécsi kancellária ejtette őket. A csehek pedig – súlyuk növelése érdekében – a cseh nemzeti megújhodás kezdetétől folyamatosan talonban tartották ezeket az észak-magyarországi szlávokat. A XIX. század első felében a cseh politikában a szlovákok csupán a cseh nemzet magyarországi ágaként jelentek meg és zavarta őket a szlovákok bárminemű – még kulturális és nyelvi – önmeghatározási törekvése is. A szlovák nemzeti autonóm gondolkodás és az önálló nemzeti terület meghatározásának az igénye ugyan később cseh hatásra erősödött, de csak a XIX. század utolsó harmadától, amikor a cseh politikának a szlovákokra már nem csupán az addigi okok miatt volt szüksége, hanem a monarchia szétverése miatt is.

Ebből alakult ki az a csehszlovák politika, amelynek első nagy sikere a francia és a brit politikai műhelyekben megfogalmazott, az első világháborút lezáró Párizs melletti békeszerződések voltak, a versaillesi és a trianoni békediktátum. A versaillesi a csehek ősellenségét, a németeket alázta meg, a trianoni pedig a gyűlölt magyarokat döngölte a földbe, megszüntette a történelmi Magyarországot és darabokra szaggatta a magyar nemzetet. Ekkor volt Edvard Benes életének első nagy farsangja.

Ha volt az akkori békecsináló hatalmak politikusai között józan ítélőképességű személy, nehéz elhinni, hogy ne tudatosította volna, hogy ezt a szatócsrőffel készített békeszerződést inkább csak fegyvernyugvási egyezménynek lehet tekinteni, ha nem kerül sor a kiigazítására, beleértve a nagyléptékű térképen biliárd krétával meghúzott új államhatárokat is. Erre azonban csak a brit politika jött rá, de későn és nem kapott hozzá nemzetközi támogatást. A békeszerződés idején tanúsított buta mohóság és a későn jött felismerés okozta a cseh (csehszlovák) politika totális vereségét 1938-ban, mert azt is elvesztette, ami egyébként megtartható lett volna. A müncheni egyezményt, aminek következményeként Németország bekebelezte a németek által lakott csehszlovákiai szudéta területeket, francia és brit segédlettel kötötték meg szeptember utolsó napján. Három héttel ezután következett – összhangban az akkor érvényes csehszlovák törvényhozási renddel – Szlovákia autonómiájának törvénybe iktatása. Jó egy hónappal a müncheni egyezmény csehszlovák oldalról való elfogadása után, az első bécsi döntés révén visszacsatolták Magyarországhoz a magyarok által lakott területeket, létrehozva ezzel az újkori Európának etnikailag legigazságosabb államhatárát. Majd 1939. március 14-én egyoldalúan kikiáltották az önálló Szlovákiát, ami Csehszlovákia megszűnését jelentette.

Ebben a második világháborút közvetlenül megelőző helyzetben, a cseh politika akkori vereségében kell keresnünk a háború utáni, az úgynevezett benesi dekrétumok németellenes és magyarellenes rendelkezéseinek közvetlen okát, amelynek a mozgatórugója a korábbi monarchia-ellenes indulatokhoz hasonló bosszú volt.

(Folytatjuk)