A 168 Óra című hetilap idei, augusztus 14-i számában megjelent levelét el is tettem, hogy az majd jól jön az aktuális vagy súlyos témák között, amolyan lazításnak.

Nézzük tehát most, mit írt abban a levelében, amelyet így kezd: „Elgondolkoztam K. A. Vezető muszlimok című cikkén (2008/31. szám). Megtudtam, hogy a Foreign Affairs által megszavaztatott félmillió lapolvasó az emberiségre szellemi alkotásával a legnagyobb hatást gyakorlók listájának az élére tíz muszlimot nevezett meg.”

Kár, uram, hogy nem gondolkozott el hosszabban úgy, hogy közben figyelmesebben olvassa a 168 Óra eredeti cikkét, amelyet az interneten ellenőriztem. Az ugyanis helyesen Foreign Policy-t ír.

A két folyóiratban kétségtelenül van közös: mindkettő külpolitikai témájú, és mindkettő két havonta jelenik meg.

Az előbbit azonban – amely az Egyesült Államok legbefolyásosabbja – más adja ki, mint a másikat, amelyet a közvélekedés Amerika második legbefolyásosabb külpolitikai folyóiratának tart.

De ez a legkevesebb.

Utána ezt írja: „Közülük ketten vallási vezetők, egy pedig bankár, akinek nevével már találkoztam a sajtóban.”

Nos, közülük többen vallási vezetők. A listavezető török Fethullah Gülen (iszlám tudós) és a harmadiknak megszavazott Juszuf al-Karadavi egyiptomi-katari papon kívül talán elég, ha a tízes listáról megemlítem a hatodik Amr Haled egyiptomi muszlim tévéprédikátort (korábban könyvelő, majd rocksztár igehirdető) vagy a hetediknek „befutó” Abdolkarim Sorus iráni vallásfilozófust, aki szufi költő és történész. Őt mellesleg a világ első számú iszlám filozófusának tartják: miután az iráni demokratikus aktivistákat támogatta és a mullahokkal összeakasztotta a bajszát, Európába, majd az Egyesült Államokba emigrált.

Az igazán örvendetes, hogy ön, a magyarországi balliberális sajtó odaadó és figyelmes olvasója, már hallott valamit „zenélni” a „bankárról”. A bangladesi Muhammad Juszuf mikrofinanszírozó ezt feltétlenül megérdemli öntől, hiszen 2006-ban Nobel-békedíjat kapott. Ő azzal kezdte, hogy néhány fillért adott nagyon szegény embereknek.

Később így folytatja levelét: „De kiderül a cikkből az is, hogy a kultúrák közötti kapcsolat bizonyos szinten megreked, hiszen egy európai például képtelen átérezni az iszlám családmodellt, viszont egy muzulmán nem látja be, hogy miért ne legyen szerepe az egyháznak az államigazgatásban.”

Ezt nem egészen értem. Miért ne értené meg „egy muzulmán” az anglikán egyház szerepét a közigazgatásban, netán a skandináv, a görög vagy orosz modellt?

Nem gondolja, hogy pusztán a magyarországi balliberális sajtó azon igyekezete vezette önt félre, amely úgy igyekszik beállítani az állam és egyház szigorú kettéválasztását, mintha az lenne az egyedül érvényes, létező és követendő modell, noha az államegyház is európai modell?

Ön másrészt azt írja, egy európai képtelen átérezni az iszlám családmodellt.

Nem inkább arról van szó, hogy általában nem ismeri azt?

Majd így folytatja: „Utóbbi megállapításhoz kapcsolódva, különös tekintettel arra, hogy a lista élén két iszlám egyházi személyiség neve áll, hozzájuk intézem a kérdést: valóban összeegyeztethetők-e az iszlám hittel az öngyilkos merényletek, amelyek egyre gyakrabban fordulnak elő az iszlám világban? Ha igen, akkor megkérdőjelezhető Törökországnak, ennek a közel százszázalékos iszlám többségű államnak az EU-hoz való csatlakozása. Eddig még sehol sem olvastam vagy hallottam olyan nyilatkozatot felelős iszlám hitű személy részéről, amely arra hivatkozna, hogy a Korán tanítása tiltja az ilyen, az esetek többségében zsidó, arab, indiai, olykor európai és amerikai (lásd szeptember 11.) civilek életét kioltó akciókat. Olyanoktól sem, akik elítélik az ilyen cselekményeket.”

Mivel ön Fethullah Gülent és Juszuf al-Karadavit „szólította meg”, ők, csodák csodájára, meghallgatták az ön kérését és engem kértek személyesen arra, hogy válaszoljak önnek.

Ami Gülent illeti, kiindulópontként leszögezte, hogy az iszlám tiltja az öngyilkosságot. Az iszlám törvény szerint senkinek sincs joga sem saját életét megszüntetni, sem saját testében kárt okozni, ugyanis az ember nem „tulajdonosa” saját testének. Sőt, a Korán szerint egy ártatlan megölése egyenlő az egész emberiség megölésével.

Szintén a Korán szerint – ahogyan Gülen értelmezi (Fethullah Gülen, An Islamic Perspective: Terror and Suicide Attacks, New Jersey, Light Pub. 2004, 2–3), és nem csak ő: az ellenséget, akár katona, akár polgár, védi az iszlám. Ezen kívül ártatlan sem érinthető meg ártó szándékkal, azaz senki sem vállalhatja magára az öngyilkos merénylő szerepét.

Most ön nyilván mosolyog a szent szövegek és a valóság közötti gyakori eltérésen, de talán arra kellene néhányszor gondolnia, hogy a nyugati világban is előfordul „egy-két esetben” gyilkosság és lopás, a bibliai tiltások ellenére.

Gülen szerint továbbá mindaz, aki öngyilkos merényletet hajt végre, vallása elvei ellen cselekszik, és a vallás nevében hajt végre vallás nélküli tettet. Az iszlám és a terror, folytatja, radikálisan ellentétes koncepciók, noha egyesek annak nevében hajtanak végre terrorcselekményeket. Ezen túlmenően, mondja Gülen, az iszlám a legsúlyosabb bűnnek tekinti, ha valakit a vallás nevében ölnek meg.

Tehát, a tévé szappanoperák nyelvén szólva, Gülen „nem jött be” önnek. És ön most már elmondhatja, hogy valahol azért végre olvashatott olyan nyilatkozatot „felelős iszlám hitű személy részéről”, amire vágyott.

Most pedig nézzük, mint mond Juszuf al-Karadavi, ugyanis rajtam keresztül ő is meghallgatta önt, és teljesítette kérését.

Al-Karadavi – aki lényegesen kisebb tekintélyű iszlámtudós Gülennél – tökéletesen rendjén valónak tartja a palesztinok támadását izraeli célpontok ellen, beleértve a polgári lakosságot, mert szerinte az ellenállásnak ez legitim formája, és ugyanez vonatkozik az öngyilkos merényletekre akkor is, ha azokat nők hajtják végre. Érdekes módon Palesztinán kívül ő minden öngyilkos és nem öngyilkos merényletet elítél: 2005. március 20-án kifejezetten ezt tette egy olyan autóba rejtett pokolgépes támadással kapcsolatban, amelyet a katari fővárosban, Dohában hajtották végre. Ekkor azt mondta: „Az ilyen bűnöket elmebetegek hajtják végre, akiknek semmi közük a valláshoz, és akik az ellenség kezére játszanak”.

Az élet árnyalt, del Medico úr.

Ami az ön ismeretei hiányában Törökország esetleges uniós tagságára vonatkozó elutasító mondatát illeti, azzal én tökéletesen egyetértek, de attól félek, hogy ezen a fogalmazáson Brüsszelben uniós vezetői körök felhördülnének. De miért ne hördüljenek? Belefér a fizetésükbe.

Amikor letöltöttem az ön által hivatkozott cikket, vele együtt nyomtattam ki az ott található összesen két hozzászólást, amelyet „nyugdíjas” néven írtak a 168 Órának.

Az első így szól: „Nem érdekelnek sem a muszlimok, sem a keresztyének, sem a rossz értelemben vett kommunisták etcetera.

Hagyjon békében mindenki, aki az én érdekemben, az én javamra cselekszik.

El tudom dönteni, hogy kire szavazzak, kit akasszunk föl, kit törjünk kerékbe, kit robbantsunk föl, egyáltalán kapja be mindenki!” (Az eredetiben 18 felkiáltójel következik.)

Ugyanez az úr vagy hölgy láthatólag nem elégedett meg előbbi beírásával (amelyben a nálunk ismertebb vallások válfajait nem teljességgel sorolta fel) és ezért még hozzátette:

„Ja és még valamit! Ezeket az embereket csak addig kell fékentartani [sic!], míg el nem indulnak az első űrhajók a Földről és remélhetőleg nem találkozunk velük.” Mellékesen a listán az első tízben van még Sirin Ebadi ügyvéd, iráni emberjogi aktivista. Őt 2003-ban tüntették ki Nobel-békedíjjal. Elképzelem őt a korábban itt említett Nobel-díjas társával, ahogyan egy Bajkonúrból kilőtt űrhajóval (tudja, del Medico úr, az amerikaiak nemsokára már csak orosz engedéllyel szállhatnak fel, miután pénz hiányában hosszú időre véget ért a NASA-űringaprogram) száguldanak az űr hideg kékje felé. Olyanok társaságában, akik a 11-iktől a 20-ik helyig foglalták el a listát, csak arról az eredeti cikk nem tett említést.

Felsorolok tehát néhányat közülük, és ön döntse el, hogy „nyugdíjas” melyik név hallatán kiáltana fel mindenféle ismert átkokat szórva, ha azokat szintén fel szeretném ültetni a semmibe törő űrhajójára (a 11-iknek befutó Noam Chomsky, a 12-iknek értékelt Al Gore, a 13-ik helyet kapott Bernard Lewis, a „neokon” iszlámtudós, a 14-ik Umberto Eco, a 16-ik Amartya Sen, aki 1998-ban kapott közgazdasági Nobel-díjat, a 17-ik Fareed Zakaria, a Newsweek International főszerkesztője, akit del Medico úr nagyon szeretne, ha ismerné, noha apja híres iszlámtudós volt Indiában, a 18-ik Garri Kaszparov, Putyinnak a Wall Street Journal és körei által hőn szeretett ellenzéke, aki a 140 milliós országból egy-egy tüntetésre legalább húsz embert össze tud trombitálni, és a perui Mario Vargas Llosa, aki érzésem szerint élete vége felé egy kicsit mintha…

És még egyet, amit ön talán nem tud.

A Foreign Policy/Prospect szavazásának meghirdetése után, május 1-jén a Zaman, a legnagyobb, hétszázezres példányszámú török lap, sok-sok nemzetközi kiadással, felkérte olvasóit, hogy szavazzanak Gülenre.

És ők megtették. Tudja, a sztori áttételesen ismerős lehet önnek is: amikor a szocialista hekkerek rohamoztak meg egy tekintélyes nyugati internetes fórumot ellenkező céllal: másokra szavaztak gyorsan, nehogy Gyurcsányé legyen a legszörnyűbb, antidemokratikus kormányfő nem igazán megtisztelő címe.

De akkor, gondolom, nem írt levelet.