A hidegháború 1990-es befejeződése természetes módon kijelölte az Egyesült Államok politikai befolyásának terjeszkedési irányát. A felszabadult közép- és kelet-európai országok jelentős szűz területet és hatalmas piacot jelentettek a lassan telítődő Nyugat mellett, másrészről pedig az összeomlás után is jelentős erőt képviselő Oroszország fizikai megközelítése is kulcskérdés volt. Nem véletlen, hogy Moszkva az utóbbi évek jelentős közeledése ellenére mindvégig ellenezte és a mai napig ellenzi a NATO keleti irányú bővítését, hiszen ezáltal – gondoljunk csak az ideiglenesen Taszáron állomásozó amerikai csapatokra – állandósult az amerikai katonai jelenlét a korábban védett orosz határok mentén. A volt szocialista blokk országai mellett azonban egy másik térségben is felerősödött az amerikai mozgás: a kommunista Szovjetunióval ugyancsak jó kapcsolatokat ápoló arab térség is kikerült a bipoláris rendszer adta védőháló alól. Az amerikai gazdaságot fenntartó olajkészletek szempontjából létfontosságú Közel-Keleten meglévő amerikai érdekeltségek – és ezzel együtt a gazdasági és politikai befolyás – növelése gyorsított ütemben indult meg. A konfliktus elkerülhetetlen volt: a szovjet- (és korábban Amerika-) barát Irak 1990 augusztusában lerohanta a gyakorlatilag amerikai gyarmattá lett szomszédos Kuvaitot, amely a világ ismert olajtartalékainak 10 százalékát adja. „Kuvaitot külső befolyás irányította (…). Irak Kuvaitot nem lerohanni vagy megszállni akarta, mindössze azért hatolt be ennek az államnak a területére, mert abból az irányból várható volt egy komoly amerikai támadás” – így emlékezett vissza a Demokratának adott interjúban a válságra Jahid R. Ahmmad, akkori iraki nagykövet 1998-ban. A magyarázat ugyan kétségkívül sántít kissé, de tény, hogy a jelentős olajkészletekkel rendelkező Irakot okkal idegesíthette a közelben gyorsan növekvő amerikai terjeszkedés és katonai jelenlét. Az öbölháború aztán elmúlt, az Irakot sújtó kereskedelmi embargó és Szaddám Husszein azonban maradt – utóbbi elmozdítása nem is volt cél, mert az ebből fakadó veszélyre hivatkozva az amerikai hadigépezet is tartósan berendezkedett a térségben. Az Irak ellen összefogó arab országok önként és dalolva hajtották a fejüket Amerika dollárral és csillogó demokráciával kifényesített jármába.

Az ébredő kelet

A „háború árán is pacifista” Egyesült Államok azonban, miközben fényes kelet-európai és közel-keleti hódításaira koncentrált, elfordította vigyázó szemét a történelem során számtalan meglepetést nyújtó Ázsiáról. Bizonyos szempontból oka is volt rá, hiszen Japán és a „kistigrisek” egyelőre kiszámítható pályán haladtak, a Szovjetunió jelentette politikai és gazdasági köldökzsinór elhalásával pedig bizton számíthattak a fennmaradt kommunista országok, Kína és Észak-Korea visszaesésére. A váratlan események esetére pedig a Brzezinski (lásd az előző számban) által is megnevezett hálózat, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap valószínűleg kész tervekkel rendelkezett, elég csak a kistigrisek által produkált „ázsiai csoda” a kilencvenes évek második felében történt Soros György általi gyors és professzionális letörésére emlékezni. Arra azonban bizonyára álmukban sem gondoltak, hogy a kínai vezetés a kommunista termelési modellt rövid idő alatt ötvözte a kapitalista alapon nyugvó piacgazdasággal, ami a keleti kultúrából fakadó, az európai ember számára felfoghatatlan, a megszállottsággal határos szorgalommal párosulva a kilencvenes évek elejére megalapozta a napjainkban szemünk előtt zajló kínai gazdasági csodát.

Az emberiség több mint egyhatodát jelentő ázsiai ország az elmúlt évtizedben a világ legdinamikusabban fejlődő térségévé vált. A gazdasági növekedés tartósan 7 százalék fölötti, természeti kincsei és piaca – területénél és lakosságánál fogva – lényegében kiapadhatatlanok, ráadásul szellemi hátterét a világ egyik legősibb kultúrája adja, így nem meglepő, hogy Kína mostanság joggal dédelget – egyelőre kontinentális – egyeduralmi álmokat. Pozícióját tovább erősíti, hogy az anyaországon kívül Hongkong, Tajvan, Szingapúr, Malajzia, Vietnam, Thaiföld és Indonézia népességét és gazdasági kapcsolatait tekintve is megszámlálhatatlan szálon kötődik a kínai érdekszférához, és az elmúlt évtizedben a terjeszkedés észrevehetővé vált a közép-ázsiai muszlim államokban is. A kínai gazdaság pedig szárnyal, a multinacionális cégek és befektetők sorban állnak Pekingben, és űrprogramja fejlesztésével Kína megvetheti a lábát azon a területen is, amely eddig csak a két nagyhatalom, Amerika és Oroszország kizárólagos hitbizománya volt: Peking idén minden bizonnyal a világtörténetben harmadikként embert küld a világűrbe. Érthető tehát, hogy az Egyesült Államok, ha némileg későn ébredve is, nekilátott a potenciális vetélytárs visszaszorításának. A siker azonban kétesebb, mint eddig bárhol.

A sok évezredes kulturális beágyazottságú Kínában ugyanis az Amerika által – Európában és az arab térség egy részében sikerrel – alkalmazott expanziós technika (a liberális gazdaság- és társadalompolitika elültetése, ezzel párhuzamosan a hagyományos nemzeti identitás, az összetartó erő fellazítása) nem képes kellő eredményt hozni. Az előző részben már említett engedmények, azaz az emberjogi kritikák szőnyeg alá söprése és a Világkereskedelmi Szervezetbe való felvétel pedig csupán kisebb lazítást eredményezett Kínában, ami inkább az ország előnyére vált, mintsem az amerikai befolyást növelte volna. Ugyanennek az álságos színjátéknak a része, hogy az Egyesült Államok nemrég a Kínának nyújtott fegyverexport beszüntetésére kérte Izraelt, azzal indokolva ezt, hogy Kína ilyen módon hozzájuthat a tengerentúli technológiákhoz. Eközben azonban saját csatornáin keresztül – jelentős profitért – továbbra is zavartalanul jutnak el amerikai fegyverek Kínába. Amerika és a Nyugat tehát, miközben egyik oldalról aggódva tekint a kínai fejlődésre, ömlesztve telepíti át iparát és befektetéseit az olcsó munkaerőt és hatalmas piacot jelentő országba – óriási profithoz jutva, egyben azonban jelentősen hozzájárulva Kína gazdasági erejének gyors növekedéséhez. A 7-8 százalékos növekedés az összes előrejelzés szerint az évtized közepéig töretlen marad, amivel Peking 2010-re a világ élvonalába kerülhet. A gazdasági elsőség mellett pedig korántsem elhanyagolható tény, hogy Kína a világ legnagyobb és leginkább lefedett „előretolt helyőrségével” rendelkező állam. Az USA-ban, Kanadában és Nyugat-Európában élő több millió kínai (a kanadai Vancouverben mára a városi tanácsban is többségbe kerültek a kínaiak!), míg egyfelől hatalmas összegekkel támogatja az anyaországot, másfelől egyre mélyebben beágyazódik a különböző országok gazdasági életébe, társadalmi és kulturális különállását jól megőrizve. A Kína számára mindig is fontos orosz, illetve szovjet kapcsolatokat tehát egyre inkább a nyugati célpontok váltják fel, ugyanakkor érdekes tény, hogy a kilencvenes évek folyamán mintegy hatmillió kínai telepes költözött az oroszországi Szibériába.

Nagyon is tudatos tehát, hogy a nagyhatalommá válás küszöbén álló Kína a közelmúltban új vezetőt választott a Kommunista Párt élére. A fiatal generációt képviselő Hu Csin-Tao pedig új hangot jelent az ázsiai ország és a Nyugat eddig korántsem zökkenőmentes kapcsolataiban. A folyamat következő állomása Ven Csin-Pao miniszterelnök márciusi beiktatása lesz, aki ugyancsak új politikai irányvonalat képvisel. Megállíthatatlannak látszik tehát Kína előretörése, ami könnyen keresztülhúzhatja Amerika elképzeléseit. Márpedig az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján aki az amerikai geopolitikai célok útjába állt, annak előbb vagy utóbb szembe kellett néznie a világ legerősebb hadseregével. A „gonosz tengelyének” legyőzése tehát új kihívás elé állíthatja az Egyesült Államokat.

Játék a tűzzel

A továbbiakhoz vissza kell térnünk a bevezetőben olvasható idézet és az előző számunkban ismertetett, Zbigniew Brzezinskitől származó gondolatok közti párhuzamhoz. A brit birodalom gyarmati politikája („amennyire csak lehetséges, elbátortalanítsa és megakadályozza más európai birtokok kialakulását a brit gyarmatok közvetlen szomszédságában”, illetve „Ahol nem volt más megoldás, ott ütközőállamokat hoztak létre”) és a Brzezinski-doktrína lényege („ne jöjjön létre olyan eurázsiai hatalom, amelyik kihívást jelent Amerikának (…) elejét venni a vazallusok közti bárminemű paktálásnak, fenntartani függő helyzetüket, megvédelmezni a szövetségeseket, elérni, hogy továbbra is szófogadók legyenek. Végül pedig megakadályozni, hogy a barbárok szövetségre lépjenek egymással.”), ugyanis azonos tőről fakad, s ennek számos példáját láthattuk az elmúlt évtizedekben Washington politikájában.

Izrael állam 1947-es mesterséges létrehozása óta a közel-keleti térségben folyamatos a mesterségesen fenntartott feszültség, ami – mint fentebb már utaltunk rá Szaddám Huszszein 1991-es hatalmon maradása esetében – egyértelműen a mind fegyvergyártásban, mind pacifikálásban élen járó Egyesült Államok érdekeit szolgálja. Irak most tömegpusztító veszéllyé nyilvánított atomprogramját például az irak-iráni háború idején az Egyesült Államok segítette a háttérben, mint egyes források szerint a vegyi fegyverek előállításához is hasznosnak bizonyultak az amerikai tapasztalatok. De említhetnénk Afganisztánt is, ahol a szovjet megszállás megszűntével beálló kaotikus állapotokat az USA a szomszédos Pakisztánban kiképzett fiatal politikai csoportosulás, a talibán segítségével kívánta rendezni. Azért, hogy öt évvel később teljes katonai gépezetét bevetve söpörje el a korábbi szövetségest, új bábkormányt ültetve a helyébe, amely azonban lassan maga is kicsúszni látszik a kegyelti körből. Valószínűleg ugyanez a sors vár a most kiképzendő iraki ellenzéki csoportokra is, akik Szaddám Husszein rezsimjének elsöprése után is csak addig maradnak szövetségesek, amíg azt Amerika rövid távú geopolitikai érdekei megkívánják. Ezt rója fel Amerikának dr. Juszef Swari, a brit exeteri egyetem professzora is a BBC-nek adott nyilatkozatában: „Nincs politikai elképzelésük Afganisztán jövőjéről, és ez további bajokat ígér a térségnek. Ezért ellenzi sok helyütt a közvélemény az iraki beavatkozást is, mert látták, mi történt Afganisztánban, és félnek annak megismétlődésétől. Egy teljesen eltérő megközelítést ígértek nekik a terrorizmus kérdésében, de ez nem történt meg.” Dr. Swari megközelítése ésszerű, azonban diplomatikusan mellőzi a lényeget. A valóságban ugyanis az USA számára éppen az a legfontosabb, hogy se Afganisztánban, se Irakban, se a többi válsággócban ne stabilizálódhasson a politikai helyzet. A szétaprózódás és az állandó konfliktusok azonban a hasonló elvek alapján, bár kevésbé kifinomult módszerekkel építkező brit birodalmat is felemésztették. Annak ellenére, hogy a Pax Britannica hatványozottan nagyobb szabadságot adott gyarmatállamainak saját politikai berendezkedésük tekintetében – Nagy-Britannia nem erőltette saját politikai és gazdasági modelljét gyarmataira, Amerikának ellenben ez képezi birodalomépítése alapját. Ennek veszélyeit lassan Washingtonban is kezdik felismerni. „Vajon arra akarunk-e kényszeríteni más népeket, hogy a mi elképzeléseink szerint éljenek? Vagy inkább azon kellene fáradoznunk, hogy vezetés, példamutatás és meggyőzés útján olyan világot teremtsünk, amelyben más nemzetek úgy bánnak velünk, ahogyan szeretnénk, mert hatalmi fölényünk órájában mi is így viselkedtünk velük szemben?” Bill Clinton korábbi elnök mondatai ezek, aki a Focus című német hetilapban nemrég élesen bírálta a Bush-kabinet konfrontatív politikáját. Könnyen lehet tehát, hogy a pragmatikus George W. Bushnak hamarosan a birodalomépítésben éppúgy elkötelezett, de azt más eszközökkel megvalósítani képzelő saját ellenzékével is meg kell küzdenie.

(folytatjuk)

————————–

Kína: Magyarország is célország

A kínai terjeszkedésnek az amerikai befolyást még éppen csak megszokó közép-európai országok, köztük Magyarország is fontos célpontja. Az év első hónapjában Budapesten is megnyitja fiókját a Bank of China, amelynek anyavállalata maga a kínai jegybank. Az új pénzintézet nem titkolt célja, hogy pénzügyi biztonságot teremtsen és segítséget nyújtson a becslések szerint százezernél is több itt élő kínai állampolgárnak, illetve több ezer vállalatnak. Magyarország a 23. ország, ahol a Kínai Népköztársaság jegybankja közvetve megveti a lábát. A bejelentéssel párhuzamosan azt is közölték, hogy Magyarország felkerült a Kínában jóváhagyott turisztikai célországok listájára. Ez pedig jelentős bevételi forrásokat jelent a Magyarországon működő kínai érdekeltségű vállalkozások számára, a kínai turisták ugyanis köztudottan a világon mindenhol ragaszkodnak saját konyhájukhoz. Lapértesülések szerint több nagy szállodalánc kínai szakácsok és személyzet alkalmazását tervezi.