Mertünk nagyok lenni. Egy kis csapat mert nagyot álmodni és merte megvalósítani az álmot. Nekem a fájdalmas 4-0-ás, belgák elleni vereség érintette meg a szívemet. Az ember józan ésszel tudta, hogy nincs semmi esély, és az is csodaszámba menne, ha hosszabbításban vagy tizenegyesekkel véreznénk el. De nem így történt. Hanem úgy, hogy a mester, Bernd Storck játszani küldte a pályára fiait. Menjetek előre, bátran játsszatok! Ne álljatok be a tizenhatosra, ne védekezzetek görcsösen, hanem menjetek előre, focizzatok, fussatok, igyekezzetek annyi gólt rúgni, amennyire csak képesek vagytok, mert ezt a mérkőzést a sorstól jutalmul kaptátok az eddigi helytállásért. Most megmérkőzhettek tétre menően a világ egyik legjobb válogatottjával. Most végre módotok lesz megtudni, mire vagytok képesek.

És a csapat megfogadta a mester tanácsát. Bátran ment előre, nem védekezett, hanem folyamatosan támadott. Ezért persze kinyílt, és a fürge huszonéves belga focisták, akik egy tíz éve tartó labdarúgóreformnak köszönhetően tucatjával nevelődtek ki, rendre lefutották a kissé lassú magyar hátvédeket és pompás gólokat lőttek nekünk. Szám szerint négyet. De ez nem számít. Tudjuk, hogy ez a csapat még nem az a csapat, amelyik majd elkápráztatja talán nem is olyan sok év múlva a világot. De velük kezdődik minden. És erre majd emlékezni kell.

A hosszú évtizedek óta a tehetségtelenség, ügyetlen gyávaság, kisstílű bunda, unalmas pipogyaság jelképének számító magyar labdarúgás egyszer csak felszárnyalt haló poraiból, mint egy főnix. Nem a focisták lettek mások. Ugyanazok ők, akik alkalmatlan emberek irányítása alatt szánalmas vereségek sorozatát szenvedték el. Az embernek fülébe csengenek e sivár korszak megélhetési gúnyolódóinak csípős megjegyzései. Miért beteg a magyar futball? – kérdezte egy vérdilettáns, aki utóbb szakértőnek kiáltotta ki magát. Hofi is kedvenc poénjait a focisták kárára sütögette el.

Aztán valami megváltozott. Az átokverte Ferencváros visszatért az élvonalba. Felépült az első gyönyörű stadion. Majd egy második. Egy harmadik. Megnyílt az első labdarúgó-akadémia. Majd egy újabb és egy még újabb. A labdarúgószövetség élvonala kicserélődött. Olyan emberek jöttek, akik élni akarnak a fociért és nem megélni belőle. Megváltozott a háttér, megváltozott a légkör, tisztább, átláthatóbb lett minden, de a foci még mindig a régi maradt. Ha jött egy ellenfél, akárki volt, megvert bennünket. Úgy állt a dolog, hogy a megújulásra még sokáig várni kell, úgy nézett ki, hogy erről a labdarúgó Európa bajnokságról már lemaradunk – hacsak csoda nem történik.

Csoda történt. Jött egy kemény magyar szakember, aki a hallatlanul professzionális német labdarúgásban edződött, Dárdai Pál. És határozottsággal és végtelen szeretettel elmagyarázta a fiúknak, hogyan lesznek képesek százszázalékos teljesítményt nyújtani. Elmondta nekik őszintén, hogy amit tudnak, az a nemzetközi mezőnyben kevés, de ha tudják egymást és a csapatot szeretni és tudnak okosan küzdeni a célért, akkor a helyzet nem reménytelen.

A többit tudjuk. Olyan volt, mint egy hősköltemény, mint egy ógörög dráma. A hősök végül elbuktak, de szépen buktak el, és ezáltal a közvélemény átélte a legnemesebb érzést, a katarzist. Rajongók tízezrei lepték el az utcákat és a tereket. A megvetett, lenézett magyar fociban ugyanis a megvetett, lenézett magyar lélek szárnyalt fel. Hogy mi lesz a folytatás? Hiszen tudod: szárnyalás!