Az agresszivitás ugyanis a csoport tagjainak belső együttműködése ellen hat, ezzel rontja a csoport hatékonyságát, és ennek végső soron az agresszív egyed is kárát látja. Az emberszabású majmok, elsősorban a csimpánzok életében világosan felismerhető a csapat egyes agresszív tagjai együttes megfékezésére való törekvés, még ha ez gyakran kudarccal végződik is. Az ember őstörténetének kutatói szerint a homo sapiens a szelídek összeesküvése révén szerezte meg a társadalmi munkamegosztás képességét, és többek között ezáltal vált a legsikeresebb fajjá a Földön.

Mindennek a háború léte sem mond ellent, hiszen az a csoporton kívülre vezérelt, kontrolált, irányított agresszió. Akár igaz az elmélet, akár nem, tény, hogy az emberekben természetes módon meglévő agresszivitás ellenőrzés alatt tartása minden emberi társadalom legfontosabb feladatai közé tartozik. Nem csupán humánus megfontolásból, a gyengék védelmében.

Az emberi agresszió, akár családon, akár zárt csoporton, akár tágabb közösségen belül nyilvánul meg, pusztító hatással van az adott közösség sikerességére. Szétzilálja a kölcsönösen előnyös együttműködést, és a résztvevőket, ha akarják, ha nem, önző magatartásra szorítja.

A társadalom az agresszió ellen, saját védelme érdekében erkölcsi normákkal és megtorló eszközökkel védekezik. Egy adott társadalom minőségének fontos fokmérője, hogy ez a védekezés milyen hatékony. Az agresszivitással ugyanis van egy nagy baj: rövid távon rendkívül sikeres stratégia, és a hátrányai csak hosszú távon mutatkoznak meg. Azok az emberek tehát, akik alacsony iskolázottságuk, rossz szocializációjuk miatt nem képesek belátással élni, rövid távú érdekeiket a hosszú távúaknak alárendelni, azt gondolják, hogy az agresszivitás a legeredményesebb életstratégia.

Vegyünk egyszerű példát. Ha a kisiskolás erővel elveszi a nála gyengébb osztálytársa uzsonnáját, rövid távon egyértelmű sikert ér el, az uzsonna az övé lesz, nem a másiké. Ha nagyobb iskolás elveszi a másik mobiltelefonját, és ráadásul még meg is veri a károsultat, rövid távon egyértelműen nyereséggel jön ki a helyzetből, hiszen uralkodó pozícióba kerül a másikkal szemben, és még annak javai is az övéi lettek. Ha a fatolvaj baltával kergeti el az erdő tulajdonosát, és még meg is fenyegeti, hogy ha panaszt tesz, kiírtja a családját, rövid távon egyértelmű haszonra tesz szert, hiszen könnyű jövedelemhez jut, és még büntetlenségét is biztosítja. Hosszú távon azonban mindnyájan veszítenek, mert a társadalom védekezésképpen kiközösíti őket, és örökre elveszítik annak lehetőségét, hogy a közösségi együttműködés előnyei révén jómódú, sikeres emberekké váljanak.

Lehet mellébeszélni, lehet rasszizmusozni, lehet „jogvédeni”, akkor is tény, hogy a magyarországi cigányság egy kisebbségben lévő, de nem elhanyagolható része az agresszivitást alapvető életstratégiává tette, egy további hányad pedig mindenkor bevethető kiegészítő eszköznek tekinti. Figyelem: a verbális agresszió, a nyílt utcán való üvöltözés, a másik hangerővel való megfélemlítése ugyanolyan káros, mint a tettleges. A nyilvánvaló problémák egyik kulcsa egyértelműen ebben a jelenségben keresendő. Illetve abban, hogy a magyar társadalomnak az agresszivitás elleni védekezőképessége – nem kis részben a magukat liberálisnak nevező, álságos „jogvédők” agresszív véleménykampányai folytán – jelentősen megromlott.

Mind a normák, mind a retorziók fellazultak, így az agresszív emberek számára nem vált egyértelművé, hogy életstratégiájuk ön- és közveszélyes.

Ennek a helyzetnek mindenki vesztese. Elsősorban maguk az agresszió áldozatai, igen gyakran gyenge, önvédelemre alig képes, idős, kiszolgáltatott emberek, akiknek még ahhoz sincs meg a képességük, hogy szenvedésüket nyilvánosságra hozzák. De vesztesei az agresszivitásra építő cigányok is, mert a szelídek összeesküvése mégiscsak működik, és kizárja a közösségből azokat, akik vele szemben fellépnek.

Ahhoz, hogy a helyzet mindnyájunk hasznára megváltozzék, legelőször ki kell mondani az igazságot. Ha az Országos Cigány Önkormányzat csupán abban látja a maga feladatát, hogy a cigányokat ért legkisebb sérelem esetén is teli szájjal magyargárdázzon, de soha egy szava sincs a cigányok közötti agresszivitásról, ha makacsul ragaszkodik a kettős mércéhez, és az olaszliszkai lincselést csak egyszerű bűncselekménynek hajlandó minősíteni, de bármely cigányt ért atrocitás mögött fasiszta összeesküvést láttat, akkor saját népének is csak kárt okoz, mert elfödi a bajt, ahelyett hogy a gyógyítás útját keresné.

Hangsúlyozzuk: nem arról van szó, hogy az agresszivitás „benne van a cigányok vérében”, nem azt mondjuk, hogy bárki cigányt is hátrány érhet mások bűnös magatartása miatt, nem azt mondjuk, hogy a cigányság egészével szemben bármilyen intézkedés elfogadható volna. Ellenkezőleg: a többségi társadalomnak óriási felelőssége van a helyzet javításában, és az eddigieknél sokkal több erőfeszítést kell tennie, hogy előbbre jussunk. Az azonban nem vitatható, hogy az elhallgatás ideje – lett légyen akár jó szándékú is – lejárt. Az igazságot akkor is ki kell mondani, ha fáj. Mert a gyógyulásnak ez a feltétele.

Bencsik Gábor