Gimnazista korom egyik kedvenc költőjével, Sinka Istvánnal, a fekete bajtárssal, Szíj Rezső asztalánál ismerkedtem meg. Amikor megpillantottam, rögtön ráolvastam azt a versét, amiből fentebbi sort most idéztem címként. Sinkát bőven zaklatták akkortájt, később is, Szíj Rezsőnél talált rövid időkre nyugalmat, védelmet, s üldözöttségében gyanakodva nézett rám. Amikor azonban Szóljon, aki látta versét elmondtam beköszöntőként, Dús Andrásról, akinek „már fekete a képe”, s „leásták pihenni, le a fák tövébe”, könny szökött a szemébe és megnyugodott. Amidőn e sorokat írom, éppen temetik Szíj Rezsőt. A magyar irodalom garabonciását – mondta róla közös barátunk. De tud-e majd pihenni a haza földjében? Mert ilyen nyughatatlan, mindig cselekvő és akaratos életet még nem láttam.

E sorozatban nincs helye nekrológnak, méltató gyászbeszédnek. Sem temetni, sem dicsérni nem óhajtom, csak néhány adalékot szeretnék fölemlegetni életéből, amely tanulságul szolgálhat a mai magyaroknak. Még Illyés vagy Veres Péter által sem ismert paraszti nyomor elképesztően mély bugyraiból küzdötte föl magát a szellemi lét magaslataira. Életenergiája, meggyőződésem, nem genetikai adottságaiból, hanem páratlan magyarságtudatából, minden magyar érték imádatából fakadt. Ő nem tett különbséget Füst Milán, Pap Károly, Molnár Ferenc vagy Szabó Dezső, Veres Péter, netán Mándy Iván között. Előítélet nélkül a teljesítményt értékelte mindenkiben, s nem volt olyan érték, akit kirekesztett volna a magyarságból csak azért, mert zsidó vagy katolikus. Keményen tartotta magát az illyésgyulai mércéhez: nem az számít, honnét jössz, hanem az, merre tartasz. Görög vagy szláv, szász vagy sváb eredetű-e a családja, nem érdekelte, ha magyar érzelmű volt. Magyargyűlöletben, a magyarság érdekeinek semmibevételében azonban nem ismert tréfát. Magyarságtudata, magyarságának mibenléte abban a tételben kristályosodott ki, hogy magyarnak lenni, magyarul élni csak okosan szabad. Ennek pedig a lényege abban rejlik szerinte, hogy mennyiben van hasznára a magyar népnek. A fejjel a falnak rontó, búslakodó, iszákos, szájtépő magyart mélyen megvetette. Még a székely himnuszt sem kedvelte, mert a pusztuló magyar képzetét sugallja szerinte. Gyűlölte a pesszimizmust, a kétségbeesést, a reménytelenséget, a kilátástalanság nemzetpusztító hangoztatását; az optimizmus és a racionalizmus volt az ő magyarságának éltető eleme. Ez határozta meg szemléletét is. Alkotó tevékenységét két területre oszthatjuk. Az egyik kétséget kizárólag saját munkássága volt, amely enciklopedikusan kiterjedt a kultúra majd minden területére. Vallástörténet, történelem, művészettörténet, szociográfia, sporttörténet, építészet, zene, pedagógia, nyelvészet, magyar nyelv védelme. Őrületes mennyiségű munka. Szinte minden műve vitairat. Vita magyarellenes alakokkal és művekkel. Érvelés a magyarság mellett. A második terület az értékmentés. Ezt két vonalon művelte. Az egyik a műgyűjtés. Festmény-, szobor- és könyvgyűjteményének ihletője – nem nehéz kitalálni – a magyar értékek mentése volt. Járta az elszakított területeket, fölkarolta az ott élő és dolgozó magyar művészeket, tartotta bennük a lelket. Monográfiákat írt róluk, hogy el ne orozhassa őket a szlovák vagy a román nacionalizmus. Óriási gyűjteményét a köz szolgálatára bocsátotta, s jellemző a hazai „szakmára”, hogy nem „illik” tudomásul venni gyűjtése mérhetetlen értékeit, mert gyűjteménye a művészeti értékek mellett nemzeti szempontokat is képvisel. Önzetlen könyvkiadói tevékenységét az határozta meg, hogy olyan írókat, olyan műveket adott ki, amelyek elsősorban magyar érdeket szolgáltak, másodsorban azokat, akiket a hazai mostoha körülmények nem engedtek szóhoz jutni. Látóköre roppant széles volt. Még természettudományos, matematikai munkákra is odafigyelt. Csak egy példát. Dobó Andor korszakos jelentőségű vitairatait is megjelentette a relativitásról. Szemléletére az is jellemző, hogy kiadott olyan művet is – irodalomról -, amivel nem értett egyet, s rögtön rá kiadta vitafüzetben a saját ellenvéleményét is. Sorsa magyar sors volt. Hosszú élete folyamán támadták, gyalázták, 1956 után internálták évekre. Példátlan lelki erőről tett tanúbizonyságot, hogy az árral szemben úszva, olykor sandaságok közepette is hű maradt elveihez, leperegtek róla az irigység, a gyűlölet, a pitiáner kekeckedés nyilai. Küzdelmeihez erőt magyarságtudata és a magyar jövőbe vetett mélységes bizalma adott.