Így vagyunk az olimpiával is. Az elmúlt négy év alkalmi sikerei megtévesztettek, az intő jelekre nem figyeltünk. Az elmúlt négy, hat, tizenhat, huszonhat év államilag, központilag elkövetett mulasztásai semmi okot sem adtak őrült sikerek elképzelgésére. Mindenkinek tudnia kellett volna, hogy a posztkommunista és a kelekótya liberális koalíció, az immorális MSZP és a korlátolt, dogmatikus SZDSZ ernyője alatt csak kudarc kudarc hátán következhet be. De a magyar nép ezzel a ténnyel sem hajlandó szembenézni. Még mindig álmodozik, kényszeríti magát, hogy azt higgye: kommunistából lehet szalonna. Még be sem fejeződött a pekingi olimpia, de máris megindult a bűnbakkeresés. Bűnnek is, baknak is adva van Gyurcsány Ferenc, aki valóban katasztrófatelepet, pánikgyárat csinált az országból. Csakhogy. Csakhogy hogyan kerülhetett kulcshelyzetbe ez a nyilvánvalóan alkalmatlan ember? Egyfelől az álmodozó választópolgár, másfelől a bűnözők pártja felelőtlensége, harmadjára az elvtelen SZDSZ miatt. Amibe besegített persze az ellenzék is.

Az olimpiát 1936-ban a nácik propagandacélokra használták föl. Ezt tette vele mindvégig a kommunista rémuralom is. Olykor elképesztően primitíven. Brumel 1963-ban, tehát az olimpia előtt elért 228 centiméteres magasugró világrekordjáról azt volt kötelező mondani, hogy a legfejlettebb ország sportolója ugrik a legmagasabbra. Nem kétséges, hogy Kína is propagandacélokra használja ki az olimpiát. De mire használja a szocialista-liberális koalíció manapság? Az ország is, a magyar sport is oly mélységesen a béka popsija alatt vegetál, hogy propagandázni nem lehet vele. A kudarckoalíció médiája viszont megpróbálta a valós problémákról elterelni a figyelmet, s orrba-szájba olimpiázott. Az pedig maga a téboly, hogy a kudarcolimpia is alkalmas arra, hogy a mai politikai vezetés őrületeit elkendőzze.

Az ország, a társadalom, a nemzet legfőbb gondjává dagasztották az olimpiai szereplést. Az élsport, mint cél, amelyért ha kell, egy ország sírba hull. Tipikus náci-bolsevista mentalitás. Liberális azért nem, mert a szabadelvűek annyira gyűlölik az országot, de főleg a népét, hogy minden kudarc a népességcsökkenéstől a tömeges elbutításon át a nemzetközi porondon „kivívott” csődig az SZDSZ zombijai számára sikernek számít. Én is tudnék örülni a magyar sportsikereknek, mert normálisnak tartom magam. De összehasonlíthatatlanul jobban örülnék, ha az egész magyar társadalom egészségesebb lenne, mint ma, és a testedzés, a tömegsport, a versenysport ezt szolgálná.

Csak éppen Klebelsberg Kunótól kellene tanulni, s nem Fodor Gábortól, Magyar Bálinttól, Hiller Istvántól a kultúra irányítását. Gondoljanak csak bele. 1920 után az ország olyan mély szakadékba taszíttatott, hogy a fölemelkedésnek még csak esélye sem látszott sehol. És a legyalázott, lefasisztázott Horthy-féle adminisztráció csodát művelt. Egy egész ország fiatalsága testedzett. A legeldugottabb, legnyomorúságosabb összevont osztályos falusi iskolában is, padok közt, udvaron, szabadban vagy a jól fölszerelt gimnáziumokban, de mindenkire kötelezően. Erre az iskolai alapra épült a leventesport és a cserkészet. Ez utóbbi főleg a drága, technikai sportokat kultiválta. Az evezést, a kajakot, a vívást, a céllövést. Az előbbiek a tornát, az atlétikát, de nem a verseny volt a végcél, hanem az általános közegészségügy. És a levente számára a haza védelme – ha szükséges. Az élsport föladata a kedvcsinálás volt a tömegsporthoz –, és vica versa. Jó a nemzetközi siker, de még jobb az itthoni testkultúra.

Szalay Károly