„Nem kell beszarni Orbán Viktortól!” – nyugtatgatta Gyurcsány majrézó társait Őszödön. Nem akármilyen társaság bűzlött ott a rémülettől. Még szerencse, hogy a kicsent magnószalag csak hangokat rögzített, szagokat nem. Végül is kik ültek ott? MSZMP-származékok. Sokat megélt pufajkások, hajdan „néphez hű”, kemény osztályharcosok, burzsoáziát rémisztgető fenegyerekek, gátlástalan kötekedők, rágalmazók, mesterprovokátorok személyesen vagy retyerutyáik. Azok, akik úton-útfélen harsogják, hogy Orbán minden választást elvesztett, ők meg mindent megnyertek. Volt-e valaha a történelemben olyan, hogy a győztesnek tele van a gatyája a sárba tiporttól való félelmében? De az MSZP szövetségesei sem akárkik. A gőgös, magabiztos Miska Kancsó egyfolytában pöffeszkedve, mint benzinkutak fölpumpált gumitigrise, az ádáz ábrázatú fegyverkereskedő és fővadász, aki az egészségügyet sörétezi szét, és vadászkürt helyett Eustach-kürtbe dudál, hogy belegebed a fülbeteg. Ott élceleg Móka, a szájasincs ferde vigyor, aki a gazdasági gondok megoldása helyett Orbánozik, a veszprémi rém tanítványa, a „hadúr”, s persze a hisztérikusan Orbán-ellenes agitprop manöken, a Gázvanbabám. Az igazi unikális attrakció mégis csak a trójai fakanca, akit sunyi kezek betoltak a nemzeti tábor sáncai mögé. Nem is értem, hogy ebbe a rokonszenves, nemzeti érzelmű, okos távúszónőbe honnét szorult akkora Orbán-gyűlölet, hogy eszmét, hazát föláldozva sokadszor viszi győzelemre balliberális ellenségeit és -inket. Most például név szerinti szavazást javasolt titkos helyett, hogy a jobb érzésű baloldaliaknak még csak esélyük se legyen arra, hogy megvonják a bizalmat Gyurcsánytól. Ez a balliberális népség képtelen személyi kultusz nélkül létezni. Misztifikálja, démonizálja Orbán Viktort, egészen önmaguk rémületéig. Úgy emlegetik, mint aki a kert alatt kullog, falra festik és ördögűző szertartásokat hókuszpókuszolnak, és fokhagymafüzért akasztanak a nyakukba. Önmaguk teremtette rémképüktől vacog a műfogsoruk a pohárban. Egyfolytában téveszméket gügyörésznek parlamentarizmusról, alkotmányról, demokráciáról. Trójai fakanca kijelenti: ma Magyarországon nem szabad a kapitalizmust szidni, fölpumpált gumitigris pedig nem tartja szalonképesnek az utcai politizálást. Hol tanultak ezek többpárti demokráciát? Megmondom. Posztsztálinista fejtágítók brosúráiból. Vagy mit akarnak a szélsőjobboldali veszéllyel? Nem tudnak mit kezdeni Orbánnal, ezért ósdi egypártrendszeri sablonokat rángatnak elő, némi átalakítással olykor. Az már nem zavarja őket, hogy még a nyugati országokban is erősebb a szélsőjobb. Nálunk még a parlamentbe sem jut be: arrafelé kormánytényező is olykor. Még a tévé előtti nyilvánvaló provokációhoz sem tudtak elegendő szélsőjobbost összevakarni, meg kellett elégedniök közbűntényesekkel. Nem én mondom, hanem az illetékes főrendőr. Van, akiket kínoz a gyanú: némelyek attól sem riadtak volna vissza, hogy rendőréletet áldozzanak csak azért, hogy Orbánt ellehetetlenítsék. No és a koalíció segédcsapatai, az önmagukat „filozófusnak” titulálók, holmi „politológusok”, „(félre)vezető publicisták” vetik be magukat a gyűlöletkampányba. Görcsösen kapaszkodnak Gyurcsányba, mert azt hiszik, csak ő biztosítja nekik a stexet és ő véd meg Orbántól. Holott ő viszi pokolra őket. Szóban jobbára kiváló baloldaliak tettben, alkotásban mindig csődöt mondanak. És elszalasztották azt a pillanatot, amikor megsemmisíthették volna Orbánt egyszer s mindenkorra; a jobboldalt pedig legyöngíthették volna, letargiába taszítva az ország jobbik felét. Hogyan? A parlamenti bizalmi szavazás után Gyurcsány föláll, meghajol és azt mondja: mégis lemondok, mert egy valódi baloldali úriember ekkora erkölcsi teherrel nem maradhat miniszterelnök. És átadja székét, mondjuk Bokros Lajosnak. Emelt fővel „mennybe megy” – ideiglenesen – a bemocskolt politika porondjáról. Sem a baloldal, sem a konvergenciaprogram nem veszít ezzel, de hatalmas erkölcsi tőkét nyer; Orbán és a tüntetők alól viszont kihúzta a talajt. Baloldali vezéráldozattal megsemmisíti a jobboldal „királyát”. Vagyis, mattot ad. Ehhez azonban nem pitiáner Gyurcsányra, baloldali szatócsmentalitásra, posztsztálinista szűklátókörűségre lett volna szükség. És nem bugyuta tanácsadókra – „filozófusoktól” „közvélemény-kutatókig”.