Mélyponton a magyar-magyar kapcsolatok

Sólyom László köztársasági elnök konferenciát hívott össze, hogy megismerje a határon túli magyarság problémáit. A találkozón az elszakított országrészek magyar civil társadalmának képviselői voltak jelen, s az identitás megőrzéséről folyt a szó, különös tekintettel az anyanyelvű oktatásra. Az államfő kezdeményezése egyértelmű üzenet a pártoknak, és különösképpen a szocialista-liberális-kormánynak. Sólyom László világossá tette, hogy a magyar-magyar kapcsolatok tovább nem tarthatók fagyponton. Új szemléletre van szükség.

A jobb- és a baloldal közti alapvető különbségek egyik legmarkánsabbika az elszakított magyarokhoz való viszonyban mutatkozik meg. A baloldal mintha nem tudna mit kezdeni a szerves nemzeti közösség történelmi valóságával, ezért inkább jegeli ezt a témát. E hozzáállásra bizonyíték Szabó Vilmosnak, a Miniszterelnöki Hivatal államtitkárának azon kijelentése, mely szerint a kormány azért nem hívja össze a Magyar Állandó Értekezletet, mert „veszekedős értekezletre” nincs szükség. E logika alapján persze akár az Országgyűlést is ki lehetne iktatni a politikából, de ez más kérdés.

A Magyar Állandó Értekezletről rendelkező törvény világosan kimondja, hogy azt évente legalább egyszer össze kell hívni. A kormány tehát mulasztásos törvénysértést követ el november óta. Akkor telt le ugyanis az előző Máérttól számított egy év. A budapesti kormány és a határon túli magyar politikai, érdekvédelmi szervezetek közti viszony a 2004-es Máérton vált rendkívül fagyossá, Gyurcsány Ferenc ugyanis itt egyértelműen kinyilatkoztatta, hogy minden határon túli kérés és akarat ellenére kategorikusan elutasítja az elszakított magyarok magyar állampolgárságának visszaadását. Ez volt az a kérdéskör, amely úgymond kiugrasztotta a nyulat a bokorból. Ráadásul a legutóbbi Máértra nem hívták meg az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot, amely pedig megkerülhetetlen érdekvédelmi szervezetté vált.

A népszavazási kampányban tanúsított kormányzati magatartás következtében a szocialista és a liberális politikusok gyakorlatilag nemkívánatos személyekké váltak az elszakított országrészekben. Ezt jó néhány kínos vesszőfutás is bizonyította, például Eörsi Mátyás kolozsvári kiűzetése. A kormány is érezte, hogy valamit tenni kell a helyzet föloldására, ezért létrehozták a Szülőföld Alapot, amely azonban nem jelentett egyebet a már meglévő anyagi források átcsoportosításánál, ezért érdemi haszna ennek a lépésnek nem lett. Ugyanakkor konkrét ügyekben (az erdélyi önálló magyar Bolyai Egyetemért indított harc, az erdélyi és a délvidéki autonómiakövetelések, a délvidéki magyarellenes támadások stb.) továbbra is hiányzik a budapesti kormány markáns támogatása, a védőhatalomként való fellépés. Nem használtuk ki kellőképpen európai uniós tagságunkat sem, sőt ezekben az ügyekben jellemzően csak fideszes képviselők aktivizálták magukat az Európai Parlamentben. A legkevesebb tehát, ami elmondható, hogy a szocialisták és a liberálisok nem a legfontosabb kérdések között tartják számon a határon túli magyarság problémáit.

A határon túli közéleti szereplők különbözőképpen kommentálták a magyarországi választások eredményét; volt, aki katasztrofálisnak nevezte a történteket, volt, aki inkább várakozó álláspontra helyezkedett (Demokrata 2006/15.). Annyi bizonyos, hogy egyetlen határon túli magyar szervezet és személy sem hurrázott a baloldal győzelme láttán. A feszültség tehát kézzel fogható. Ezt feloldani azonban csak az anyaországi közszereplők képesek.

Ebben a helyzetben lépett föl kezdeményezőleg Sólyom László, amikor meghívta a határon túli magyar civil társadalom képviselőit. A találkozó címe sokatmondó volt: Határon túli magyarság a XXI. században. Tények és perspektívák – egy új megközelítés igénye. A kezdeményezés valójában egy többévesre tervezett konferenciasorozat elindítását jelentette. A múlt hét végi első találkozó az állapotfelmérés és a problémakörök azonosítása jegyében zajlott. Ezt azért fontos rögzíteni, mert a megfogalmazásból az következik, hogy tizenhat évvel a rendszerváltozás után még mindig a „jelenség” megismerésénél tartunk. Ez ugyan talán némileg eltúlzott megállapítás, hiszen a témára fogékony emberek pontosan ismerik a határon túli magyarság mindennapjainak legfontosabb problémáit: az önrendelkezés hiányát, az anyanyelvű oktatás nehézségeit, a kommunizmusban elkobzott vagyon visszaszolgáltatásának akadályozását és az anyaországgal való szabad kapcsolattartás bürokratikus akadályait, az asszimiláció, az elvándorlás és a származás miatti nehezebb munkavállalás kérdéseit, de az tény, hogy egyértelműen artikulált politikai akaratot az elszakított nemzetrészek szervezetei sem tudnak fölmutatni. Pontosabban igen kevés az olyan pont, amelyben megkérdőjelezhetetlen elvi egyetértés alakult ki a különböző szervezetek között.

A Sólyom László által kezdeményezett összejövetel célul tűzte ki egy új szemlélet alapjainak lerakását, ám a nemzeti értelmiség által korábban megfogalmazott cél, a határok fölötti nemzetegyesítés nem módosult. Ezt is szükséges hangsúlyozni. De ennek van egy olyan aspektusa, amiről eddig soha nem esett szó a nemzetpolitikai témájú beszélgetéseken. A magyarországi történelemoktatás egyik legnagyobb bűne a Trianon-kérdéskör elhanyagolása. A 2004. december ötödikei népszavazás eredménye ennek csupán következménye, tünete. A határon túli magyarsághoz való viszonyt gyökeresen meg kell változtatni, de ennek alapvető feltétele az emberek szemléletének megváltoztatása.

A schengeni rendszer fenyegető életbe lépése megkerülhetetlenné teszi az elszakított magyarok magyar állampolgárságának problémáját. Jelen pillanatban ebben az ügyben is csak Sólyom László léphet föl kezdeményezőleg, hiszen ha az ellenzék állna elő a fölvetéssel, a kérdés pillanatok alatt a pártpolitikai harcok martalékává válna. Az idő sürget. Remélhetőleg a találkozók során ez ügyben is kikristályosodik a nemzeti minimum, s végül az Országgyűlést is lépéskényszerbe hozzák a résztvevők. Nagy felelősség ez, történelmi bátorság kell kitűzni a sarokpontokat: a magyar állampolgárság kiterjesztését, az elszakított nemzetrészek budapesti képviseletét, az autonómia-törekvések feltétel nélküli támogatását, a támogatási rendszerek leszakítását a pártpolitikáról, valamint a Kárpát-medence magyarságának egyetlen gazdasági egységként való megfogalmazását. Új, bátor és határozott nemzetpolitikára van szükség. Sólyom László elnökként önállóan is kezdeményezhet törvényt, így van mozgástere. A mostanra kialakult politikai felállás és a légkör olyan, hogy a kibontakozás útját egyelőre nem látni. Ezért a köztársasági elnökre hárul a feladat, hogy a nemzetpolitikát kilendítse a holtpontról.