Már semmin sem lepődünk meg, legközelebb a pártállami Operaház kér művet Baxtertől, aki előrukkol egy saját szerzeménnyel, vagy a Nagycirkuszban lép fel állatidomárként vagy bohócként. Baxter végeredményben író, könyvet is írt, cikkeket is írt, beszédeket is, miért ne emlékezhetne könnyezve nehéz, de szép gyermekkorára egy teljesen független hetilapban? A sok tekintetben József Attila-i önéletírás így indul: „Fésületlen leltár, töredékek meg foszlányok. Kuszák. Nem is tudom pontosan, melyik lehet az első. Az első emlék. Talán a zöld szennyesláda. Hajnalonként ennek a tetején öltöztetett anyám.” Mesteri kezdés, mondhatni, jelképes erejű. Nemcsak novellisztikus, de balladás hangulatú is, méltó a másik nagy írópolitikus, Göncz Árpád legjobb munkáihoz. Baxter, a proletáríró családi fotói is bizonyítják, mélyről jött ez a Nagy Ember, és lám, nemcsak a legmagasabb posztra jutott saját erejéből és önzetlen küldetéstudatból, de megőrizte szerény emberségét és a magyar valóság ismeretét is, akárcsak Árpi bácsi. A nagy erejű fogalmazvány végén pedig a befejezés szinte versszerűen tömör és megindító: „Úgy rakosgatom egymás mellé a zöld szennyesládát, a paprikás krumplit, a textilfonó szagát, a diós linzert meg az örökre letett cigarettásdobozt, akár egy bonyolult kirakó darabkáit. És lám, a végére összeáll a kép, talán még az is látja, aki nem az én szememmel nézi: egy kivételes asszony portréja. Anyámé.” A dolgozatra bármelyik tanár jelest adna az általános iskola felső tagozatában, a gimnáziumban már felhívnák a figyelmét a nebulónak néhány stilisztikai apróságra, de a „nyári emlékeim” vagy „az én családom” tematikában azért megadnám rá a közepest, különösen, mert Baxter neve mellett az osztálykönyvben ott volna a nagy, piros „F” betű, vagyis hát fizikai dolgozók gyermeke, mai kifejezéssel élve „halmozottan hátrányos helyzetű”. A hivatalban lévő főminiszter kirándulása a magánszférába ízlés dolga, korábban ez a műfaj elképzelhetetlen lett volna, elképzelem Kádár János arcát, ha Rényi Péter hasonló cikket kért volna a Népszabadság karácsonyi számába, de Antall, Boross vagy Orbán sem veselkedett volna neki az írásnak, sőt talán még a szintén „író” Horn Gyula sem – az Ügynök esetében már bizonytalan vagyok, hiszen ő már a werberi szakértelem szülötte, írásban talán jobb, mint szóban.

De hát ez Baxter írói munkásságának része, érdekes lesz tíz év múlva elővenni, megfelelő időtávlatból újra elolvasni, sőt újra közölni, dacolva a hálátlan utókor durva kérdéseivel, melyek arra irányulnak majd: ki volt ez a Baxter? És mi volt a kiugrás a kiugrás évében és hányan ugrottak ki az emeletről? Kellő távlatból talán a kormány többi nagy gondolkodóját is pontosabban értjük majd. Szívet melengető érzés, mennyire meg van mindenki elégedve saját teljesítményével. Magyar Bálint a Mozgó Világ decemberi számában Rádai Eszternek vall hatalmas oktatáspolitikai munkásságáról – már maga a cím is filozófiai mélységű: „A világ bemagolhatatlan, viszont megérthető”. A miniszter azt mondja: „Ezekre a hibákra, amelyeket elkövettem – nincs miért tagadnom, de ez sajnos vagy természetes, vele jár -, két év múlva már senki sem fog emlékezni.” Legyünk optimisták így 2006 elején: az lenne a legjobb, ha két év múlva Magyar Bálintra sem kellene emlékeznünk, és a nevéhez köthető reformokra sem. Igaz, „csak egy liberális proaktív személyiség lesz képes a reformokat továbbvinni…” A liberálist értem, a proaktívat gyorsan megnéztem az Idegen szavak szótárában, aztán más szótárakban is, nem sikerült rálelnem. Biztosan olyan, mint a provitamin (az sem létezik egyébként). Mit kívánhatunk magunknak? Kevesebb kiugrást, dübörgést, kevesebb proaktív személyiséget, és több írói munkásságot. Memoárokat, melyek Horn Gyula Cölöpök című korszakalkotó művének gigászi teljesítményét legalább megközelítik. „Így jöttem”, „Így mentem” címmel. A „Harcom” már foglalt.