A háború, amit senki nem így akart
Az orosz–ukrán háború a századik napjához közeledik. Már több mint tízmillióan hagyták el az országot vagy menekültek máshová azon belül. Az ukrán gazdaság idén nagyjából 40-50, míg az orosz körülbelül tíz százalékkal szűkül. A két hadsereg bevetett állományának mintegy 30-30 százaléka kiesett, pedig az Ukrajnából érkező szörnyű képek ellenére az orosz hadsereg eddig klasszikus értelemben egyáltalán nem folytat totális háborút. A harcok vége még nem látható, így ez a már most is lehangoló mérleg tovább fog romlani.
Az elemzők és a politikusok többségét is meglepte, amikor jó három hónappal ezelőtt Oroszország támadást indított Ukrajna ellen. A két szakadár népköztársaság elismerése után a hónapok óta egyre feszültebbé vált légkörben várható volt, hogy a Donbaszban Moszkva dűlőre viszi a dolgot, és ha már beavatkozik, akkor a 2014 óta uralt Krím biztonságát is megerősíti. Az azonban sokakat meglepett, sőt sokkolt, hogy az orosz speciális egységek egy nap alatt már Kijev alatt jártak. Egyértelmű volt ugyanis, hogy a határon az előző hónapokban összevont maximum 200 ezres orosz haderő nem elegendő egész Ukrajna lerohanására. A moszkvai stratégák nem is ezzel, hanem egy, az 1979-es kabuli forgatókönyvhöz hasonló gyors lefolyású, hatalomváltással végződő akcióval számoltak. Aztán néhány nap alatt kiderült, hogy az akció kudarcot vallott, és innen már másik történet kezdődött. Egy elhúzódó háború, amelyet Moszkva láthatóan el akart kerülni.
Nem csak orosz–ukrán háború
Bár Ukrajna és Oroszország harcol egymással, ez a háború azonban valójában az Egyesült Államok és Oroszország geopolitikai szembenállásának szélesebb kontextusában értelmezhető. Nem véletlen, hogy Moszkva és a Nyugat elhidegülése és orosz–amerikai diplomáciai tárgyalások vezették fel. De még korábbra, ennek okaihoz, a nyugati katonai infrastruktúra folyamatos keleti expanziójáig is visszamehetünk, hiszen az elmúlt mintegy másfél évtizedben a NATO Moszkva-szempontból nézve vészes ütemben közeledett az orosz határok felé, a Nyugat pedig mind agresszívabban erősítette befolyását a posztszovjet térségben. Azt, hogy Moszkva ezt nem fogja tétlenül tűrni, Vlagyimir Putyin már 2007-es müncheni beszédében jelezte, a grúziai háború, majd a Krím elcsatolása pedig alátámasztotta. E geopolitikai szembenállás terepévé egyre inkább Ukrajna vált.
Ettől teljesen el nem vonatkoztathatóan vált egyre feszültebbé Kijev és Moszkva viszonya is. Ez a Donbaszban már 2014-ben egy közvetett háborúban kulminálódott, majd a minszki megállapodásokkal félig befagyott konfliktussá szelídült. Közben egyre világosabbá vált, hogy Ukrajnának esze ágában sincs teljesíteni a minszki megállapodást. Február első napjaira egyszerre vált egyértelművé, hogy mind az orosz–amerikai tárgyalások, mind pedig a minszki megállapodás keretén belül folyó egyeztetések zsákutcába jutottak. Mindehhez járult még az orosz politikában újra erősödő birodalmi gondolkodásból fakadó revansizmus, amely az úgynevezett közelkülföldön mindenképpen vissza akarta állítani Oroszországnak a Szovjetunió felbomlása után meggyengült befolyását. Ez egybevágott Vlagyimir Putyinnak azzal a törekvésével, hogy erős Oroszországot hagyjon maga után, amely nemcsak belső stabilitást és globális befolyást, hanem eurázsiai építkezést, a posztszovjet térség magjának valamiféle „összerántását” is feltételezi.
Száz nap után elmondható, hogy ezt az egyik részről orosz–amerikai proxy-, ezzel párhuzamosan orosz–ukrán közvetlen háborút valahol mindegyik szereplő, az agresszor, az áldozat és a forgatókönyvíró is akarta vagy legalábbis elkerülhetetlennek tartotta. Az Egyesült Államok az ukrán harcmezőn akarta térdre kényszeríteni, meggyengíteni és így hosszú időre a globális játszmákból kivenni Oroszországot, egyben végképp éket verve Moszkva és Berlin közé, féken tartani Európa, ezen belül elsősorban Németország erősödését, és konszolidálni maga mögött a Nyugatot. Oroszország úgy gondolta, hogy a Nyugattal vívott csatában tovább nem hátrálhat, és a „vörös vonalat” átlépő Egyesült Államokat valahogy kész helyzet elé kell állítani. Ezzel együtt törésre kell vinni, le kell játszani az egyre fenyegetőbb szembenállást Ukrajnával is. Ez utóbbira készült Ukrajna is, felvonulási terepet adva a Moszkva megtörésére készülő NATO-nak, ezen belül is elsősorban az angolszász hatalmaknak és csatlósaiknak. Ebben az értelemben tehát hiába Oroszország a nemzetközi jog értelmében vett agresszor, a háború kirobbanásáért viselt felelősség megoszlik.
Olcsón megúszná
Így február 24-én Oroszország megtámadta Ukrajnát. Utólag elmondhatjuk, nem volt teljesen megalapozatlan az elképzelés, hogy megdöntse a regnáló ukrán hatalmat, mindezt a célok között némi eufemizmussal nácimentesítésként írva le, majd kiterjedt háború nélkül, egy bábkormányon keresztül érvényesítse alapvető biztonságpolitikai érdekét, Ukrajna semlegességét és demilitarizációját, és megerősítse befolyását a régióban. Ezt azonban most már klasszikus háborúban és területszerzéssel kell elérnie. Vannak, akik szerint a kijevi front megnyitása csupán elterelő hadművelet volt, és kizárólag az ukrán erők lekötését célozta, a fókuszban mindig is Dél- és Délkelet-Ukrajna állt. Ehhez azonban túlságosan is sok áldozatot követelt, nem utolsósorban pedig komoly presztízsveszteséggel járt a kijevi front feladása. De e logika alapján az se nagyon érthető, hogy a mintegy másfél hónap után látható stratégiaváltással, a Donbasz középpontba kerülésével miért ne kellene erőket lekötni Kijev körzetében.
A támadó erők létszámát nézve politikai hiba volt ennyi ideig nyitva tartani egy mintegy 3 ezer kilométeres frontot. Mára egyértelműen látszik, hogy Oroszország tényleg korlátozott, „különleges katonai műveletben” gondolkodik, és nem totális háborúban. Ezt mutatják a célzott stratégiai csapások, ezen belül is a közlekedési infrastruktúra lehetőségek szerinti megkímélése, de még a polgári áldozatok viszonylag alacsony száma is. Mert bármilyen furcsán hangzik is, az ENSZ adatai szerinti valamivel több mint négyezer civil áldozat az elmúlt 30 év háborúinak fényében nem magas. Az afganisztániban 46 ezer, míg az irakiban nagyjából 200 ezer civil halt meg. Moszkva minden tekintetben olcsón akarja megúszni ezt a háborút, de mivel nem csupán a hősiesen helytálló Ukrajnával, hanem az egész Nyugattal áll szemben, ez nem fog sikerülni.
Az eddigi mérleg
Mert ezt a háborút az egyre emelkedő és Ukrajnán jóval túlmutató tétek mellett nem lehet „fékezett habzással” megnyerni és olcsón megúszni. Mutatja ezt az elmúlt közel száz nap mérlege is. Kezdjük azzal, hogy 2022. február 24. előtt Oroszország Ukrajna nemzetközileg elismert területének 6 százalékát uralta, míg most valamivel több mint húszat. Ezzel azonban Moszkva még messze nem hirdethet győzelmet, így a mostani mérleg a veszteségek tekintetében tovább fog romlani. Annak ellenére, hogy Moszkva ebben a háborúban határozottan jobban áll, mint ahogy a nyugati fősodor média alapján látszik, és Ukrajnának a hangos retorika ellenére esélye nincs arra, hogy visszaszerezze a háború kirobbanása előtti területeket, de még az azóta elveszítetteket sem.
A veszteségek nagyságát a háború idején indokolt titkosítás és a tomboló dezinformációs vihar közepette csak becsülni lehet. Az orosz védelmi tárca összesítése szerint az ukrán fegyveres erők a háború kezdete óta 180 repülőgépet, 127 helikoptert, 1027 drónt, 324 légvédelmi rakétarendszert, 3281 harckocsit és egyéb páncélozott harcjárművet, 438 rakéta-sorozatvetőt, 1693 tüzérségi löveget és aknavetőt, valamint 3218 speciális katonai járművet veszítettek. Kijev állítása szerint az elpusztított katonai eszközök között 3258 páncélozott harcjármű, 207 repülőgép, 174 helikopter és 1330 harckocsi is szerepel, és 30 ezer orosz katona halt meg. Ami ez utóbbit illeti, a szakértők többsége szerint ez a szám túlzott, és a két oldalon inkább 20-20 ezer halottal számolhatunk.
A háború első felében az orosz, míg a másodikban az ukrán oldalon nagyobb az emberveszteség, és az ukrán halottak száma nagyobb arányban növekszik. Ehhez jön még ennél kétszer-háromszor több sebesült és hadifogoly, így elmondhatjuk, hogy mára mindkét oldalon kiesett az induló hadseregeknek mintegy harmada. A hadianyagban és -technikában viszont egyértelműnek tűnik, hogy jóval nagyobb veszteséget könyvelhetnek el az oroszok. Közben a polgári és katonai infrastruktúra megsemmisítése és rongálása miatt az ukrán gazdaságot ért károk a nyilvános forrásokból származó információk alapján kijevi számítások alapján elérték a százmilliárd dollárt. Ukrajna gazdaságának a háború miatti teljes vesztesége, beleértve a közvetlen és közvetett károkat (GDP csökkenése, beruházások leállása, munkaerő kiáramlása, további védelmi és szociális támogatási kiadások stb.), jelenleg 500-600 milliárd dollár. Az orosz GDP idén várhatóan tíz százalék körül esik, míg az ukrán gazdaság nagyjából a felére szűkül. Mintegy hatmillióan menekültek el az országból, és majdnem ennyi a belső menekültek száma.