Akár nálunk is lehetett volna. Ausztria ugyanis korábban Magyarországgal közösen pályázott az Európa-bajnokságra, ám a 2004-es Eb-t végül Portugália rendezhette helyettünk. Sokan azt gondolták, a 2008-as vetélkedés aztán nálunk lehet, hiszen a sógorokkal közösen benyújtott anyagunk sok dicséretet kapott, ám az osztrákok végül Svájcot választották partnernek, mi pedig egyedül kandidáltunk. Az elismerő szavakat ekkor is megkaptuk (állítólag a második legjobb anyagot adtuk be az osztrák–svájci után), az Eb-t viszont nem. Budapest, Debrecen, vagy éppen Kaposvár helyett így például Bázel, Bécs, Salzburg, Genf és Innsbruck adhatott otthont a meccseknek. A június hetedikei kezdés előtt természetesen – leginkább szimpátiaalapon – ezúttal is ment a szokásos tippelgetés. Voltak, akik a világbajnok olaszoknak „adták” a trófeát, mások a spanyolokat, a németeket, a portugálokat, vagy éppen a hollandokat várták Európa tetejére. A szokásos esélyesek között csak Angliát nem említette, mert nem is említhette senki; Rooneyék nagy meglepetésre nem jutottak ki a viadalra.

Persze a nagy futballeseményeken gyakran előfordul, hogy nem a legesélyesebb győz. A legemlékezetesebb sikert Dánia aratta 1992-ben, amikor a délszláv háború miatt az utolsó pillanatban, a „strandról” szedték össze a már nyaraló dán játékosokat, hogy a kizárt Jugoszlávia helyett játsszanak az Eb-n. És ha már ott voltak, nyertek is Laudrupék. De nem kell ennyire messzire menni az időben: legutóbb a szintén teljesen esélytelennek tartott Görögország győzött. Az idei esélylatolgatásnál abban szinte mindenki egyetértett, hogy a hellének nemigen védik meg a címüket. Ez a jóslat igaz is lett, sőt a 2004-es győztes mind a három csoportmeccsén kikapott, így nulla ponttal búcsúzott az Eb-től. Hasonlóan sanyarú sors jutott a két házigazda országnak. Ausztria mindössze egyetlen döntetlent ért el, másik két mecscsét elbukta. Ez persze nem volt meglepetés, hiszen nyugati szomszédaink az elmúlt két évben rosszabb eredményeket produkáltak, mint például a magyar válogatott: 2006 januárjától az Eb nyitányáig mindössze öt meccset nyertek meg kéttucatnyi találkozójukból. Pedig szomszédainknál magyar érdekeltség is volt, az osztrák futball egyik legnagyobb reménysége ugyanis a Szombathelyen született Garics György. A fiatal védő tinédzserkorában került Ausztriába, majd miután itthon nem tartottak rá igényt, megszerezte az állampolgárságot és osztrák válogatott lett. A klubfutballban is sikeres, ma már az olasz élvonalbeli Napoli labdarúgója.

Amiért mégis meglepetések viadalának tartják az idei tornát, az Oroszország és Törökország, akikről senki sem hitte volna, hogy csaknem Eb-döntőt játszanak majd. Az orosz futballban persze rengeteg pénz van, köszönhetően annak, hogy a nagy cégek és néhány milliárdos is előszeretettel költ focira. Jó példa erre a szentpétervári Zenit, amely a Gazprom pénzéből halmoz sikert sikerre, és nyerte meg idén a második számú európai klubtrófeát, az UEFA-kupát. Erre a csapatra építette egyébként a válogatott gerincét is a holland szövetségi kapitány, Guus Hiddink. Pedig az Eb-n tragikusan kezdtek, 4–1-re kikaptak a spanyoloktól, majd épphogy nyerni tudtak a görögök ellen. Ezután azonban eltiltása lejártával visszatért a gárdába a csapat esze, Andrej Arsavin, akinek a vezérletével simán győztek Svédország ellen, majd a legjobb nyolc között megverték az addig remeklő hollandokat, végül az elődöntőben – a világbajnok olaszokat is kiverő – spanyolok állították meg őket. Arsavint most Európa élcsapatai ostromolják, hogy igazoljon hozzájuk.

Törökország sikeressége kapcsán nem közhely azt mondani, hogy a szívük vitte előre őket. A törökök ugyanis manapság középcsapatnak számítanak, az utóbbi időben azzal voltak elfoglalva, hogy miután korábbi legjobbjaik visszavonultak a nemzeti csapattól (hogy mást ne említsünk, az egykor a kontinens legjobb góllövői között számon tartott Hakan Sükür se játszik már), újra ütőképes együttest építsenek. Még a legutóbbi hónapokban is úgy tűnt, ez nem nagyon megy nekik. Az Eb-selejtezők során például hazai pályán is csak egy bírói tévedésnek köszönhetően nyertek a magyar válogatott ellen, miután csapatkapitányunkat, Gera Zoltánt jogtalanul leküldte a pályáról a játékvezető.

Az Európa-bajnokságon már sokkal jobban ment nekik. Első meccsükön ugyan kikaptak Portugáliától, de aztán nyertek Svájc és Csehország ellen, jöhetett a negyeddöntő Horvátország ellen. Ebből az Eb legdrámaibb mérkőzése kerekedett, s a döntetlennel végződött hosszabbítás utáni tizenegyes-párbajban a törökök voltak a jobbak. Amit a sors adott, azt az elődöntőben vissza is vette. Németország ellen a 86. percben egyenlített Fatih Terim együttese, de mielőtt ezen a meccsen is hosszabbítás lett volna, a német Lahm az utolsó, 90. percben megszerezte a győztes gólt. A törökök úgy jutottak be a legjobb négy közé, hogy sérülések és eltiltások miatt jóformán egyszer sem állhattak fel legerősebb összeállításukban, ráadásul sokan még a legjobb nyolc közé sem várták őket. Bizonyítottak a bennük kétkedőknek.

Azzal pedig, hogy a finálét Spanyolország nyerte Németország ellen, két közhelyes vélemény is megdőlt. Az egyik, hogy a spanyol klubcsapatok a világ legjobbjai közé tartoznak, a válogatott azonban soha nem nyer semmit. És elfelejthetjük az angol labdarúgás legendás alakjának, Gary Linekernek a mondását is: „A futball egyszerű játék: huszonketten kergetik a labdát és a végén mindig a németek nyernek”.

——————-

Jó hangulat

Varga Zoltán tagja volt az 1964-ben olimpiát nyert magyar futballválogatottnak, emigrálása után a német Hertha mezére cserélte a Fradiét, de játszott egyebek mellett a Dortmundban és a holland Ajaxban is. Edzőként pedig a legrangosabb diplomát szerezte meg, a Kölni Edzőképző Főiskolát végezte el.

– Színvonalas Eb volt, jó hangulat uralkodott a stadionokban. Még ennél is nagyobb pozitívum, hogy rég volt olyan világverseny, ahol ennyi élvezetes meccs volt – mondta a Demokratának Varga Zoltán. – Az orosz, a spanyol vagy a portugál csapat játékát például szinte mindig öröm volt nézni, de a gyorsaságukkal, erejükkel sikeres németek is sokáig jutottak, döntőbe is vártam őket. Igaz, továbbra is úgy gondolom, a labdarúgás lényege az ötletesség, a szépség, jó lenne, ha a tendencia ez lenne, nem az egyszerű erőfutball. A francia és az olasz válogatott csalódás volt a számomra, de hosszú távon azért nem írnám még le őket. Ami a magyar futballt illeti; szemfényvesztés az a vélemény, miszerint az osztrákok vagy a svájciak szintjét mi is megütjük. Sajnos nem, még ezért is dolgozni kell rengeteget.

—————–

Légiósok és gladiátorok

Ha a Európa-bajnokságon pályára lépett futballisták nemzetiségét nézzük, hihetnénk akár világbajnokságnak is az osztrák–svájci Eb-t. A tizenhat csapat között mindössze három volt, ahol csak olyan játékosok kaptak lehetőséget, akik valóban ahhoz a nációhoz tartoztak, amelynek nemzeti együttesében fociztak. A svájciaknak például tíz honosított futballistájuk is van. Philippe Senderos spanyol és szerb szülők fia, Johan Vonlanthen Kolumbiában látta meg a napvilágot, Hakan Yakin ereiben pedig török vér csörgedez. Marco Mehmet Aurélio Rióban született, és talán nem lep meg senkit: a Mehmet nevet választott hazája, Törökország tiszteletére vette fel, de Colin Kazim-Kazim Richardsról sem egyértelmű, hogy szintén a törökök csillaga. Ronald Gercaliu sem osztrák, hanem albán válogatott lehetne, ha akart volna, a cikkben már említett Garics György pedig Magyarország helyett választotta a sógorokat. Lukas Podolski is érdekes helyzetben lehetett, amikor két gólt rúgott szülőhazájának, Lengyelországnak német mezben, az egyik gólpasszt ráadásul (duplán) honfitársától, a szintén lengyel felmenőkkel rendelkező Miroslav Klosétól kapta. De láthattunk szenegáli és zairei franciát, marokkói hollandot, brazil spanyolt, cseh görögöt és kongói portugált is. A németek csatára, Kevin Kuranyi pedig lehetne brazil válogatott vagy akár magyar is, erre a Nationalelf sikeréért küzd…