Akcióban az amerikai mélyállam
Évtizedek óta azon dolgozik az amerikai mélyállam, hogy előmozdítsa Oroszország bekerítésének ügyét, akár provokáció árán is. A hangsúlyok változhattak, a lényeg azonban sosem. Az események alakítói közt is vannak állandó szereplők, akik hogy, hogy nem, mind kötődnek Ukrajnához.
Az Egyesült Államok külpolitikájának története című könyvében Magyarics Tamás felidézi, hogy a kilencvenes években „Moszkva egyértelmű geopolitikai és stratégiai okokból nem kívánta, hogy az Atlanti Szövetség közelebb kerüljön az orosz határokhoz; több évtizedes szovjet (orosz) stratégiai elképzelést kellett ehhez feladni; korábban ugyanis egy ún. ütközőzónát építettek ki a nyugati határ mentén”.
Ahogy akkor, úgy most is igaz, hogy Moszkva „a NATO esetleges kiterjesztését az Oroszország bekerítésére irányuló szándék egyik megnyilvánulási formájaként értékelte”. A különbség azonban, hogy – miként Magyarics fogalmaz – a kilencvenes években „Oroszország rendkívül kedvezőtlen gazdasági és társadalmi helyzetbe került, ami gyengítette a külpolitikai mozgásterét”.
Az ország presztízsének teljes leamortizálásában nagy szerepe volt Borisz Jelcin elnöknek. Ha az oroszoknak nem is, az amerikaiaknak nagyon megfelelt Jelcin, aki 1994-es washingtoni látogatásakor annyira berúgott, hogy a Secret Service némileg döbbent emberei szedték össze éjszaka a Pennsylvania Avenue-n alsónadrágban, ahogy éppen taxit próbál fogni, mert pizzát akart szerezni. Kis színes abból, mennyire számíthatott Oroszország a világ tiszteletére.
Érdemes felkutatni a tévében néha felbukkanó, 2003-as A Jelcin-projekt (Spinning Boris) című, valós eseményeken alapuló filmet, amelyben amerikai spin doctorok (kommunikációs szakember, aki a híreket addig csűri-csavarja, míg pozitív kicsengésük nem lesz – a szerk.) dolgoznak Moszkvában Jelcin győzelemre segítésén. Az elnököt újraválasztották, pedig az amerikaiak érkezésekor a támogatottsága mindössze 6 százalékos volt.
Az 1999-es, „első körös” NATO-bővítést Oroszország geopolitikai kudarcként élte meg. Az ezredfordulóval hatalomra lépő Vlagyimir Putyinnal pedig új időszámítás kezdődött. Az amerikai–orosz viszony sem állt rosszul, Moszkvának tetszett, hogy a Bush-adminisztráció nem erőlteti úgy a demokráciaexport stratégiáját, mint a demokraták Clinton alatt.
Elnökök, demokraták és republikánusok jöttek és mentek, egyvalami azonban maradt: a mélyállam, a deep state. Mindazok a tisztségviselők, bürokraták, karrierdiplomaták és sokan mások, akik nem választott politikusok. Mégis megvannak a saját politikai törekvéseik.
A mélyállamról beszélő jobboldaliakat hamar összeesküvés-hívőnek bélyegzik, nem volt ez máshogy Donald Trump esetében sem. A volt elnök és támogatói szerint a mélyállam, a deep state módszeresen küzdött Trump ellen, ott ásta alá a törekvéseit, ahol érte. Az elnök elleni impeachmenteljárás jó példa erre, de sok egyéb bizonyítéka is volt annak, hogy Donald Trumpnak ígéretével szemben nem sikerült „lecsapolnia a mocsarat” Washingtonban. Az impeachment, azaz a vád alá helyezési eljárás intézményét egyébként az Egyesült Államok alkotmányának első cikkelye rögzíti. Eszerint az alkotmány árulás, vesztegetés vagy súlyos törvényszegés gyanúja esetén feljogosítja a törvényhozó hatalmat az elnökkel szemben történő fellépésre.
Az elmúlt évekből egyébként számos olyan cikket találhatunk az amerikai liberális fősodrú sajtóban, amelyben ünneplik a mélyállamot; ezek hazafias érzelmű, a jogállamiságot tiszteleten tartó, becsületes tisztségviselőkről szólnak. Jól jött a deep state, amikor nem tetszett a liberálisoknak a választás eredménye. Nem is beszélve a demokráciaexport folytatásának híveiről.
A The American Conservative friss cikke szerint az amerikai mélyállam a hibás az ukrajnai vérontásért, a washingtoni politikai elit, a hírszerzési közösség és a katonai establishment ugyanis minden lépésével tudatosan provokálta Oroszországot azzal, hogy folyamatosan közelítette annak határaihoz a NATO-t. Pedig – emlékeztet a lap – a háború kitörésekor a nyugati politikai, NGO- és médiafősodor váltig állította, hogy Ukrajna megtámadását nem előzte meg provokáció.
Miközben a posztszovjet Oroszország súlyos gazdasági válságon ment keresztül, amelyről Nyugaton a legtöbben nem is tudtak, az amerikai és az európai elit összeállított egy tervet arra, hogy a NATO-t egészen Oroszország határaiig kiterjesszék. Ez a cinikus lépés nyíltan figyelmen kívül hagyta és megszegte a Nyugat korábbi ígéreteit, emlékeztet a The American Conservative.
Az amerikai diplomácia egyik meghatározó alakja, George Kennan már 1998-ban arra figyelmeztetett, hogy a Nyugat tragikus hibát követ el, újabb hidegháborút robbant ki, meggondolatlan lépéseire pedig egyre ellenségesebb válaszokat ad majd Oroszország.
Az nem kifejezés, hogy figyelmen kívül hagyták a figyelmeztetést az elmúlt évtizedekben. A The American Conservative a magyar közvélemény előtt is jól ismert eseményt idéz fel: a 2013-2014 fordulóján történt ukrajnai zavargáshullám és puccs Washington asszisztálásával vagy egyenesen irányításával ment végbe. Emlékezetes Victoria Nuland és a kijevi amerikai nagykövet kiszivárgott telefonbeszélgetése, amelynek lényege az volt, hogy Washington dönti el, kik alkossák a kijevi kormányt.
A Nuland által is képviselt arrogancia hazánkban sem ismeretlen, köztudott, hogy 2014-2015 fordulóján milyen messzire ment az amerikai diplomácia beavatkozása, gondoljunk csak André Goodfriend ügyvivő részvételére az internetadó elleni tüntetésen, vagy az úgynevezett kitiltási botrányra.
Sok mindent megmagyaráz, ha vetünk egy pillantást a régiónkat is érintő amerikai külpolitika alakítóinak életrajzaira. Kiviláglik ugyanis, hogy a transzgenerációs traumáik révén torz Kelet-Európa-kép él bennük, amit aztán becsatornáztak az establishmentben uralkodó birodalmi vízióba.
Az 1961-es születésű Victoria Nuland jelenleg politikai ügyekért felelős államtitkárként dolgozik. 2013 és 2017 között az Egyesült Államok külügyminisztériumának európai és eurázsiai ügyekért felelős helyettes államtitkára, 2005 és 2008 között az Egyesült Államok állandó NATO-képviselője. Édesapja Sherwin B. Nuland sebész és író volt, aki bioetikát, orvostörténetet és orvostudományt tanított a Yale Egyetemen. Shepsel Ber Nudelman néven született New Yorkban, szülei ukrajnai zsidó bevándorlók. Ortodox családban nevelkedett, és korán találkozott az antiszemitizmussal.
Nuland férje nem mellesleg a hozzá hasonlóan neokonzervatív héja Robert Kagan, a liberális demokráciaexport élharcosa. Az amerikai Politico egyszer így írt róluk: „Victoria Nuland és Robert Kagan az egyik első randevújukon szerettek egymásba, amikor a demokráciáról és Amerika szerepéről beszélgettek a világban. Ez a közös szenvedély az idők során sem halványult el.”
Alexander Vindman az Egyesült Államok hadseregének nyugalmazott alezredese, aki 2020. februári áthelyezéséig az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Tanácsának (NSC) európai ügyekért felelős igazgatója volt, 1975-ben Alekszandr Szemjon Vindman néven született, kijevi zsidó családban. Ikertestvérével háromévesek voltak, amikor anyjuk halálát követően apjuk New Yorkba költöztette őket. Folyékonyan beszél ukránul és oroszul. 2019-ben a kongresszus előtt tanúvallomásával járult hozzá a Donald Trump elnök elleni impeachmenteljáráshoz – ekkor egyébként az ügyvédje David Pressman volt, az USA jelenlegi budapesti nagykövete.
Antony Blinken külügyminiszterről is van mit mesélni. 1962-ben született New Yorkban, anyai nagyszülei magyarországi zsidók voltak. Apai dédnagyapja, Meir Blinken az ukrajnai Perejaszlavban született, majd miután családot alapított, a huszadik század elején az Egyesült Államokba emigrált. A jelenlegi külügyminiszter édesapja, Donald M. Blinken 1994-től 1997-ig az Egyesült Államok budapesti nagykövete volt.
A Biden-adminisztrációval tehát visszatért a reflektorfénybe a megelőző négy évben többé-kevésbé háttérbe szorított mélyállam. Donald Trump nem tudta legyőzni őket, hiszen egy percre sem adták fel, hogy elérjék a status quo visszarendeződését.