Álságos aggódás
Az elmúlt hetekben ismét terítékre került a sajtószabadság kérdése. A brüsszeli támadásokat megfejelve egy Soros György által finanszírozott szervezet a sajtó ádáz ellenségeként egy listára helyezte Orbán Viktort Kim Dzsongunnal. Mindeközben egyre több dokumentált eset lát napvilágot Európa nyugati felében, ahol valóban súlyos támadás éri a sajtószabadságot és a médiamunkásokat.
A Riporterek Határok Nélkül (RSF) július elején közzétett összeállítása harminchét államelnököt és miniszterelnököt vesz sorra, akik a szervezet szerint könyörtelenül elfojtják országukban a sajtószabadságot. A nem túl hízelgő felsorolás olyan neveket említ, mint Kim Dzsongun, Recep Tayyip Erdoğan vagy Alekszandr Lukasenko. Talán mondani sem kell, a listán Orbán Viktor is helyet kapott. A RSF szerzői nem sokat tettek hozzá a liberális fórumok untig ismert mantráihoz. Orbán-portréjukban gyakorlatilag megismételték a szervezet áprilisban közölt jelentésének kivonatát, amely viszont szinte teljes fedésben van az Európai Tanács márciusi dokumentumával. Utóbbit mellesleg Dunja Mijatović emberi jogi biztos jegyzi, aki másodállásban Soros György alapítványának, a Nyílt Társadalom Alapítvány által szponzorált open- Democracy platformnak a munkatársa. De mit is tartalmaz a dokumentum?
Fake News Határok Nélkül
A friss jelentés által sűrűn hivatkozott, RSF által jegyzett „World Press Freedom Index” szerint Magyarország a tavalyihoz képest három helyet rontva, idén már csak a 92. a sajtószabadság-ranglistán. Moldovában, Albániában, de még Haitin is szabadabb a sajtó, mint nálunk. Mindezt olyan, brüsszeli kritikákból már ismert panelekkel támasztja alá, mint „a média centralizációja”, ezen belül a kormánypárti sajtótermékeket tömörítő Közép-európai Sajtó és Média Alapítvány létrehozása.
Más országokban ugyanez már nem szúrta a szervezet „független” munkatársainak a szemét. Az évek óta listavezető, a sajtószabadság megtestesítőjeként számontartott skandináv országokban sem ritka ugyanis az efféle „centralizáció”. Más kérdés, hogy ott sokszor munkásmozgalmi-szakszervezeti vagy nyíltan liberális nonprofit alapítványok birtokolják a média egy igencsak meghatározó szeletét. Norvégia első számú helyi média-kiadó vállalatát, az Amadiát 1948-ban a szociáldemokrata újságok egyesülése hozta létre Norvég Munkássajtó néven, jelenleg pedig 80 helyi és regionális újságot és portált, több helyi televízió-, illetve rádiócsatornát, saját hírügynökséget, valamint több nyomdát tulajdonol és üzemeltet. A vállalat közel kétmillió olvasót, Norvégia lakosságának közel 40 százalékát éri el nyomtatott lapjain és digitális felületein keresztül. 2017-től egy újonnan létrehozott alapítvány (Amedia-stiftelsen) vált az Amedia új tulajdonosává annak érdekében, hogy biztosítsa a norvég helyi újságok hosszú távú és stabil tulajdonjogát. De hasonló üzleti konstrukcióban működik a német médiaóriás, a Bertelsmann is, amely birtokolja többek között az RTL-csoportot, ahogy a brit Guardian-konglomerátumnak is alapítványi háttere volt korábban.
A jelentés abszurditását mutatja, hogy többek között azt is a sajtószabadság elleni támadásként ítélték meg, hogy a járvány kezdetén a kormány szigorította a büntető törvénykönyvet a rémhírterjesztéssel kapcsolatban, vagy hogy a drónfelvételek készítésére vonatkozó – egyébként az EU szabályozási normát követő – törvénymódosítást fogadott el, amelynek értelmében bűncselekménynek számít, ha valaki a más ingatlanát annak engedélye nélkül fényképezi minihelikopterrel.
A dokumentumban megemlítik a Népszabadság „bezárását”, az Index „kormányzati irányítását” és azt, hogy a kormány „célba vette” a Népszavát, a Magyar Hangot, a Magyar Narancsot és a 24.hu-t, ám ezek részleteit nem fejtik ki. Azt is írják, hogy a többszöri szabálysértés, majd a hibás pályázat beadása miatt frekvenciáját vesztő Klubrádiót politikai okokból „lehetetlenítették el”. Emellett releváns, súlyos problémaként említik, hogy a „fennmaradó független média újságíróit szisztematikusan becsmérlik a kormánypárti médiában”.
Gumiindexek
A szervezet honlapján megtalálható ugyan a kutatás módszertana, ám az nem sok támpontot nyújt a konkrétumok megismerésére.
Amit tudni lehet, hogy a felmérést száznyolcvan országban végzik oly módon, hogy összegyűjtik a „szakértők” válaszait az általuk kidolgozott kérdőívre. Ez olyan kritériumkategóriákra összpontosít, mint az ország teljesítménye a „pluralizmus, a média függetlensége, valamint az újságírók biztonságának és szabadságának tiszteletben tartása” tekintetében. Mivel a World Press Freedom Index bevallottan különféle szakértők (jogászok, újságírók, szociológusok stb.) által kitöltött kérdőívekre épül, különösen problematikus, hogy ezen személyek kilétét teljes homály fedi.
Arra viszont az RFS kifejezetten büszke, hogy 2017-ben 200 ezer, 2019-ben pedig 175 ezer dollárt kapott Soros György alapítványától (Nyílt Társadalom Alapítvány – Open Society Foundations). Támogatói között találunk emellett olyan kétes hátterű és motivációjú szervezeteket is, mint a Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért (National Endowment for Democracy – NED) nevű, a „demokráciaexportot” segítő szervezet, amelynek számos munkatársa köthető a Nyílt Társadalom Alapítványhoz. De a szervezet számos projektjét támogatja az Európa Tanács és az Európai Bizottság is. Utóbbi egyébként a Magyarország elleni jogállamisági jelentésének elkészítésénél több aggály és vád alátámasztására használta fel az RFS dokumentumait.
Arról, hogy ezek a szakemberek mennyire lehetnek függetlenek, csak sejtéseink vannak, de referenciaként érdemes megnézni a Soros György által pénzelt civil szervezet, a Freedom House jelentéseit, amelyeknek magyar vonatkozású részeit olyan „független szakértők” írták, mint Halmai Gábor alkotmányjogász (korábban a Soros Alapítvány elnöke) vagy Filippov Gábor történész-politológus, a CEU Politikatudományi Tanszékének doktorandusza. A szervezet legújabb mérése szerint ma már Ukrajna, Kolumbia, de Mexikó is demokratikusabb, mint Magyarország. Egyébként a Freedom House 2007-es Magyarországról szóló jelentése „szabad”-nak minősítette hazánkat. Mint ismeretes, a 2006-os, rendőrterror által kísért zavargásokban 167 személy (ebből 17 rendőr és 5 külföldi) sérült meg, ketten pedig elvesztették a gumilövedékezés nyomán a szemük világát. A dokumentum Magyarországot érintő részében a gyülekezésről és az alapvető jogokról akkor így írtak: „Az alkotmány biztosítja a gyülekezési szabadságot, és a kormány a gyakorlatban tiszteletben tartja ezt a jogot.”
Kettős mérce
A Riporterek Határok Nélkül még az objektivitás látszatára sem törekszik. Az elmúlt években, ahogy idén is, Málta (81.) és Szlovákia (35.) is rendre jobban szerepelt hazánknál az Indexben, jóllehet, mindkét országban történt újságíró-gyilkosság.
2017-ben egy kocsijára helyezett pokolgéppel végezték ki Daphne Caruana Galizia publicistát, aki épp a kormánypárt, a Máltai Munkáspárt viselt ügyei és az egyébként Sorosra is rossz fényt vető Panama-iratok körül szaglászott. Szlovákiában pedig az egész kormányt elsöpörte a felháborodás, amikor 2018-ban bérgyilkosok megölték a vezetés maffiaügyeit kutató Ján Kuciak újságírót és menyasszonyát.
De tekintsünk nyugatabbra is: Németország évek óta tartja helyét a top 20-ban, holott egyre több kritika éri az ottani sajtószabadságot. Emlékezetes, hogy a 2015-ös kölni szilveszteri incidens után – amikor migránsok tömege erőszakolt meg, molesztált és fosztott ki több mint száz nőt a dóm előtti téren – az esetről korlátozottan és fontos tények, így a származásuk elhallgatásával számolt be mind a fősodrú média, mind a rendőrség. A németországi Otto Brenner Alapítvány 2017-es tanulmányában rámutat, hogy a meghatározó országos napilapok, a helyi és regionális újságok, online hírportálok és tévécsatornák között akad ugyan néhány kritikusabb szemléletű is, de a német sajtó túlnyomórészt a kormánypropaganda közvetítője. Például a migrációs válság kirobbanása óta a főbb német lapok cikkeik 83 százalékában pozitív jelenségként állították be a „Willkommenskulturt”. Mindezt tetőzi, hogy az Allensbach Népességtudományi Intézet közvélemény-kutatása szerint a ’60-as évektől kezdve az elmúlt évtizedig a megkérdezettek kétharmada vallotta, hogy véleményét szabadon kinyilváníthatja, idén júniusban pedig már csak 45 százalékuk.
Az RSO szerint mindezen körülmények aligha befolyásolják a sajtószabadságot. Ahogyan vélhetően az sem fogja megbolygatni az indexet, hogy februárban Franciaországban, Reims egyik no-go zónájában migránsok egy csoportja félholtra vert egy újságírót, Christian Lantenois-t, de valószínűleg Peter R. de Vries holland oknyomozó újságíró esete sem, aki múlt hét csütörtökön halt bele sérüléseibe, miután több célzott lövést adtak le rá.Az ellenérdekelt NGO-kat és Brüsszelt mindez kevésbé érdekli, mint Magyarország sajtószabadsága. Az Európa Tanács márciusi jelentése így zárul: „Bár a fizikai erőszak egyelőre nem fenyegeti az újságírókat Magyarországon, nem zárható ki, hogy az egyes gyűlöletkampányoknak végül ilyen hatása lesz.” Köszönjük a figyelmeztetést, de úgy néz ki, hogy ez a veszély egyelőre azokat az államokat fenyegeti, amelyek képviselői rendre Magyarországot állítják pellengérre sajtószabadság ügyében.