Fotó: MTI/EPA/Jauhen Jercsak
Az elnökválasztás eredménye ellen tiltakozó tüntetés Minszkben 2020. augusztus 23-án
Hirdetés

A globális játszmáknak Belarusz csupán marginális szereplője. Kis pont, amelynek stratégiai jelentőségét azonban Napóleontól Hitlerig sokan a saját bőrükön tapasztalhatták meg. A Kelet-európai-síkságon át vezet ugyanis a legrövidebb út Moszkváig. Amelyik hatalom a befolyása alatt tartja ezt a területet, az Kelet-Európa nagy részét is ellenőrzi. Nem véletlen tehát, hogy a mai Belarusz területe hol a Lengyel–Litván Unió vagy Lengyelország, hol a cári birodalom, hol pedig a Szovjetunió része volt. Függetlenségének 1991-es kivívása után is megmaradt az orosz érdekszférában, és az egész posztszovjet térségben Minszk kapcsolódott a legszorosabban Moszkvához.

Jól illusztrálja ezt a két ország több mint húsz éve fennálló államszövetsége mellett az is, hogy mindketten alapítói az Eurázsiai Unió legfontosabb gazdasági, illetve biztonságpolitikai integrációs szervezetének, az Eurázsai Gazdasági Uniónak és a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének (ODKB). Elvitathatatlan tehát, hogy az utóbbi években felerősödött viták ellenére mind társadalmi, mind pedig politikai szinten a belaruszok viszonyulnak legpozitívabban az oroszokhoz. Ugyanakkor már csak történelmi okokból is kiváló a lengyelek társadalmi bekötöttsége is, amelyre a „soft power”, azaz a puha erő eszközeivel építve Varsó megnövelte gazdasági és politikai befolyását is.

Nem meglepő, hogy jelenleg e két ország feszül a leginkább egymásnak Bela­rusz felett, illetve magán Belaruszon belül is. Ennek első számú és legfontosabb oka, hogy mindkét ország katonai-biztonságpolitikai stratégiájában kiemelt szerepet játszik Belarusz. Lengyelország a középkorban a Varsó és Moszkva közötti térség minél nagyobb részének meghódításával igyekezett szavatolni keleti irányban a biztonságát, majd az Orosz Birodalom megerősödésével a helyzet megfordult, és lengyel szempontból egészen az ország felosztásáig romlott. A mai lengyel kül- és biztonságpolitikai stratégia az örök fenyegetettségből kiindulva, Józef Piłsudskinak a két világháború közötti elképzeléseit felmelegítve, arra törekszik, hogy Lengyelország és Oroszország között egy Varsóhoz minimum semlegesen, de inkább pozitívan viszonyuló pufferzóna alakuljon ki. Ez a gondolkodás magyarázza az Ukrajna irányában a két „Majdan” idején és azóta is tapasztalt lengyel aktivitást, és ez mozgatja a Belarusszal kapcsolatos politikát is.

Belaruszban már csak az ott élő, az össz­lakosság körülbelül négy százalékát – a Hrodnai területen negyedét – kitevő lengyel kisebbség révén is megjelenik Varsó befolyása. De főként az elmúlt nagyjából másfél évtizedben az alapítványokon, a befektetéseken keresztül megnyilvánuló soft power általában véve is megerősítette a belarusz társadalomban a lengyel jelenlétet. Lengyelország lett a rendszeren kívüli belarusz ellenzék első számú bázisa, de innen sugároz több nyelven az országba a Belsat tévécsatorna is, és nem véletlenül a szintén lengyel bázisú Nexta és Nexta Live Telegram csatornák jelentik a tiltakozónak a legnagyobb logisztikai segítséget.

Korábban írtuk
Hirdetés
Hirdetés

Tudatos a Litvániával e téren összefogó lengyel diplomácia felfokozott aktivitása is. Saját nemzetbiztonsági érdekeiből kiindulva próbálja minél nyugatibb irányba fordítani Belaruszt, amivel megkoronázná évtizedes erőfeszítéseit. Ennek érdekében Varsó az Európai Unió politikáját is igyekszik radikalizálni, és ezen keresztül is nyomást gyakorolni Lukasenko rendszerére. A lengyel fővárosban tárgyalnak az ellenzék vezetői, és nehéz elképzelni, hogy hatalomváltás esetén ez az aktivitás ne hatna ki a belarusz külpolitikára.

Ezt a nyugati fordulatot igyekszik megakadályozni Moszkva, amely Varsóval ellentétben nem a fifikás befolyásolásra, sokkal inkább a belarusz társadalom oroszbarátságára épít. Emellett természetesen erős az orosz hatás az eliten belül, és különösképpen érvényes ez az erőszakszervezetekre. Oroszország legfőbb ütőkártyája azonban mégis az, hogy a belarusz gazdaság, ezen keresztül a szociális modell szinte minden tekintetben Moszkva segítségére szorul. Ez a függő helyzet pedig belátható időn belül nem csökkenthető. Ezzel Belaruszban mindenki tisztában van, így az sem véletlen, hogy a tiltakozásoknak nincs oroszellenes élük. Egyelőre, hiszen amennyiben az emig­rációban élő ellenzék hatalomra kerül, ez változhat. Jelenleg Szvetlana Tyihanovszkajától (Szvjatlana Cihanouszkaja) Valerij Cepkalóig (Capkala) a tiltakozások mögött állók folyamatosan azt hangsúlyozzák, hogy Moszkvának nem fordítanának hátat. Az integráció azonban aligha mélyülne.

A Kreml most érezhetően kivár. Neki ugyanis egy megszelídített Lukasenko éppúgy megfelel, mint a 2018-as örmény fordulathoz hasonlóan egy alapvetően oroszbarát, ám megreformált Belaruszt irányító, nem túl erős helyzetben lévő ellenzéki vezető. Az előbbi forgatókönyv elsősorban a kiszámíthatóság, míg az utóbbi a várható privatizációval megnyíló lehetőségek miatt vonzó. Úgy tűnik, Moszkva most inkább Alekszandr Lukasenkóra (Aljakszandr Lukasenka) tett, pontosabban egy elnyújtott, puha átmenetre, amelyben a meggyengült, így a korábbinál jobban kezelhető belarusz elnök még az utódját is kijelölheti. Ha erre saját erejéből képtelen, és mindenképpen új választásokra kerül sor, akkor képbe jöhet akár a szintén orosz bekötésű, jelenleg börtönben ülő, elgáncsolt elnökjelölt, Viktor Babariko (Viktar Babarika) is. A lényeg, hogy az új vezető Moszkvához lojális legyen, semmiképpen sem ellenséges vele. A Kremlnek csupán az „ukrán forgatókönyv” elfogadhatatlan, amely a számára komoly következményekkel járó beavatkozást is előtérbe helyezné.

Ám az orosz stratégiai érdekeket nézve talán még ez is elfogadhatóbb lenne, mint Belarusz elvesztése. Nyugati irányban az egyetlen és egyben legszorosabb szövetségeséről van szó, ami egyben pufferzónaként az orosz földet védelmezi. Sőt nem csupán az orosz központi területek, de Kalinyingrád biztonságának szavatolása is elképzelhetetlen Belarusz nélkül. Moszkva egyszerűen nem engedheti meg, hogy ez a nemzetbiztonsági szempontból Ukrajnánál is fontosabb ország esetleges felvonulási területként szolgáljon Oroszország ellen.

A Kreml félelme nem alaptalan. A potenciális NATO-erők és az orosz főváros között az elmúlt évtizedekben a távolság folyamatosan csökkent. A Szovjetunió széteséséig ez a nagyjából 2000 kilométeres távolság a NATO keleti bővítésével 2014-re megfeleződött, Belarusz kiesésével pedig mindössze 400 kilométer lenne.

Fontos szempont az is, hogy Belarusz és Oroszország viszonya messze nem azonos mértékű, de mégis kölcsönös függésként írható le. Így például Moszkva két kifejezetten fontos létesítményt is üzemeltet belarusz területen. Az egyik egy radarállomás, amely úgynevezett nagy hullámhosszú távolfelderítő lokátorként közel 5000 kilométeres hatótávolsággal képes érzékelni mind az érkező, mind a még csak indított ballisztikus rakéták adatait. A másik a haditengerészet 43. számú kommunikációs állomása, amely az Atlanti-, Indiai- és Csendes-óceánon járőröző tengeralattjárókkal tartja a kapcsolatot. De említhetnénk a két védelmi ipar közötti szoros együttműködést is, hiszen az orosz katonai beszerzések közel 15 százaléka jut a belarusz vállalatokra.

Ezeket az orosz érdekeket mintha elismerné az Európai Unió. Ezt jelzi a legutóbbi csúcstalálkozó viszonylagos puhasága is. A retorikai keménykedés mellett ugyanis komoly nyomást nem gyakoroltak sem Minszkre, sem pedig Moszkvára. Már csak azért sem, mert az EU ugyanúgy nem érdekelt a rendszer kaotikus összeomlásában, mint Oroszország. Arról nem is beszélve, hogy talán az ellenzék áttörésében sem nagyon bízik. Ráadásul Lukasenko Moszkvától távolságot tartó politikája éppúgy megfelelt Brüsszelnek, mint a diplomáciai kapcsolatokat éppen az idén helyreállító Washingtonnak. Így aztán az elnökválasztási kampányban és a saját belső gondjaiban elmerülő Amerika sem forszírozza igazán Alekszandr Lukasenko menesztését. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Baltitól a Fekete-tengerig Oroszország körül épülő falban idővel ne próbálná meg betömni az utolsó rést.