Feláldozott nemzet

„A hegyeken kívül nincsenek barátaink” – tartja a kurd közmondás. És valóban, az Oszmán Birodalom bukása óta a nagy és környező hatalmak számtalan alkalommal hitegették, használták fel, majd hagyták cserben őket. A történelem másik olvasata szerint persze a saját állam után sóvárgó kurdok voltak azok, akik naivan hittek az ígéreteknek, mígnem aztán elnyomatás és üldöztetés lett a részük.

Így volt az 1920-as években, mikor az antanthatalmak előbb országot ígértek nekik, majd a Kemal Atatürk vezette török nacionalisták martalékául hagyták őket; így volt az 1970-es években, mikor Irán előbb Bagdad ellen hergelte, majd cserben hagyta az iraki kurdokat; így volt az 1980-as és 90-es években, mikor Háfiz al-Aszad befogadta és Törökország ellen használta fel, majd kiutasította Abdullah Öcalant; és így van most, hogy az Egyesült Államok az Iszlám Állam elleni harcra használta fel, majd a terrorszervezet bukása után a törökök elé vetette szövetségeseit.

Donald Trump a Recep Tayyip Erdoğannal október 6-án folytatott telefonbeszélgetése után jelentette be, hogy ezer Szíriában állomásozó amerikai katonát vonnak vissza a török határhoz. Mire egy nappal később, a Republikánus Párton belüli tiltakozás miatt visszakozni próbált, a kocka már el volt vetve. A török haderő megkezdte a behatolást Szíriának az Eufrátesztől keletre eső, zömében kurd milíciák által ellenőrzött területére, hogy kiépítse a mintegy 400 kilométer hosszú, 32 kilométer mély biztonsági zónáját.

Persze nem lenne jogos kizárólag Donald Trump számlájára írni a történteket. A szeptemberben Ankarában megrendezett háromoldalú török–orosz–iráni csúcson Moszkva és Teherán sem tiltakozott, amikor a török vezetés bejelentette a biztonsági zóna létrehozásának tervét. A szintén jelentős kurd kisebbséggel rendelkező Irán nem érdekelt a szíriai kurdok autonómiatörekvéseinek sikerében, Moszkva pedig nem kívánja megrontani kapcsolatait Törökországgal, amely a közelmúltban jelentette be orosz SZ–400-as rakétarendszerek vásárlását.

Tayyip Erdoğan a kezdetektől belpolitikai céljainak rendelte alá Szíria-politikáját. Mikor a szírek 2011-ben először utcára vonultak, a török elnök népszerűsége otthon toronymagasan állt, a gazdaság prosperált, a szekuláris ellenzék pedig romokban hevert. Tayyip Erdoğan, aki otthon épp az oktatási rendszer iszlámosításán ügyködött, a nemzetközi porondon pedig hazáját az Oszmán Birodalom örököseként kívánta újrapozicionálni, hamar szembefordult korábbi szövetségesével, Basár al-Aszaddal. Ankara támogatni kezdte a szíriai iszlamista felkelőket, hátországot kínált az emigráns ellenzéki vezetőknek, és megnyitotta Törökország kapuit a szíriai menekültek előtt. A török titkosszolgálatok Aszad gyors megbuktatásának reményében még a Szíriába igyekvő nyugati állampolgároknak is kvázi szabad átjárást biztosítottak.

Ahogy azonban telt az idő, a szíriai káoszban nemcsak a Törökország által támogatott mérsékelt iszlamisták erősödtek meg, de az al-Kaida, majd az Iszlám Állam is szárnyra kapott. Ami pedig Ankara számára ennél is rosszabb hír volt, a Törökország által terrorszervezetnek minősített Kurd Munkáspárt szíriai ága, az YPG is jelentős területeket szerzett az ország északi részén. Közben hazai fronton a 2015-ös választásokon Tayyip Erdoğan pártja, az AKP évtizedek óta először elvesztette parlamenti többségét, köszönhetően a kibontakozó gazdasági nehézségeknek, valamint az ellenzéki kurd párt megerősödésének. Hogy pozícióját megőrizze, Recep Tayyip Erdoğan a kurdellenes jobboldallal szövetkezett. Ezzel a Kurd Munkáspárttal évekkel korábban megkötött tűzszünet véget ért, Törökország délkeleti részén pedig harcok robbantak ki.

Ankara szíriai prioritásai ezek után gyökeresen megváltoztak: Aszad megbuktatása helyett a fő cél innentől kezdve a szíriai kurdok visszaszorítása lett. A török kormány már akkor jelezte aggodalmait Washingtonnak és az Európai Uniónak, de mivel azok számára az Iszlám Állam elleni harc élvezett elsőbbséget, a Szíriai Demokratikus Erők (nemzetközi betűszóval SDF) és az annak derékhadát adó YPG nyugati hátszéllel és fegyverekkel folytathatta a harcát. Hogy megakadályozza egy YPG által uralt, földrajzilag egybefüggő kurd entitás létrejöttét a déli határainál, 2018 januárjában a török haderő bevonult Szíriába, és helyi szövetségesei segítségével kiűzte a kurd fegyvereseket az északkeleti Afrin enklávéból. Az Eufrátesztől keletre eső területek azonban továbbra is az SDF ellenőrzése alatt maradtak. Közben Törökországban a Tayyip Erdoğan által nagyvonalúan beengedett 3,6 millió szíriai menekült jelenléte egyre nagyobb társadalmi feszültségeket keltett. Részben ez is okozta, hogy a 2019-es helyhatósági választásokon Erdoğan elnök pártja elvesztette Isztambult és több más nagyvárost.

Tayyip Erdoğannak tehát két fő célja van az észak-szíriai biztonsági zóna létrehozásával: megszabadulni a menekültek gazdaságilag terhet jelentő részétől, és a határaitól távolabbra szorítani az YPG-t. A török elnök ígérete szerint az észak-szíriai biztonsági zónába két-hárommillió menekült áttelepítését tervezik. Ehhez persze teljes városok létrehozására van szükség, amit Tayyip Erdoğan a nemzetközi közösség pénzén, a jelenleg épp pangó török építőiparnak munkát adva kíván megvalósítani. Ha Erdoğan elnök terve sikerrel jár, a török haderő minden kurd többségű, határ közeli nagyvárosból ki fogja szorítani az YPG fegyvere­seit, akiknek így gyakorlatilag a sivatagba kell visszavonulniuk, hiszen az SDF által ellenőrzött területek többi nagyvárosa mind arab többségű, így ott őket nem látják szívesen.

Noha a kurd YPG bátor harcosokból áll, akik rátermettségüket az Iszlám Állam ellen is bizonyították, az amerikai légierő és különleges erők támogatása nélkül erejük korlátozott. Különösen, hogy ezúttal nem egy hevenyészett milíciával, hanem a NATO második legnagyobb haderejével állnak szemben. Egyelőre nem tudni, hogy a kurd fegyveresek a visszavonulást vagy a gerillaharcot választják-e a törökkel szemben. Egyéb szövetséges híján az YPG megkezdte a közeledést korábbi ellensége, a szír rezsim felé, amelynek védelemért cserébe felkínálta az eddig ellen­őrzése alatt tartott területeket. Ezzel a kurdok gyakorlatilag lemondtak az auto­nómiáról dédelgetett álmaikról.

Noha a török kormány azt állítja, hogy a hadművelet nem a kurdok, hanem kizárólag a „terroristák” ellen irányul, és hogy a török csapatok nem vonulnak be a kurdok lakta városokba, valószínű, hogy a török előrenyomulás kurd exodust fog kiváltani. Eddig már közel százezren hagyták el otthonukat. De ha az elmenekülők visszatérnek is, az arab menekültek áttelepítésével a térség demográfiája alapjaiban fog megváltozni, az YPG pedig idegen testté válik. A török előrenyomulás nagy nyertese így a szír rezsim mellett Ankara legközelebbi arab szövetségese, a Szíriai Nemzeti Hadsereg nevű mérsékelt iszlamista ernyőszervezet lehet, amely a biztonsági zóna rendfenntartói feladatait lesz hivatott ellátni, és amely így gyakorlatilag országot és lakosságot is kap a törököktől.

Európa ahogy egy ideje, ezúttal is csupán statisztaszerepet játszik az eseményekben. Miután az európai országok értettek Tayyip Erdoğan figyelmeztetéséből, és nem gördítettek komoly akadályt a beavatkozás elé, egyelőre megnyugodhatnak: Törökország nem árasztja el menekültekkel a kontinenst. Van azonban egy bökkenő.

Németországban a 2015 óta menedéket kérő hatszázezer szírnek több mint negyede kurd, akiknek körében komoly feszültséget keltenek az események. Nem véletlen, hogy Berlin hangosan elítélte a török beavatkozást, és felfüggesztette a Törökországba irányuló fegyvereladást. Mivel azonban a német fegyverek harmadát Törökország vásárolja fel, a tilalom kizárólag néhány típusra vonatkozik.

Ami komoly aggodalomra adhat okot, az a kurdok által őrzött börtönökben lévő hétezer dzsihádista, köztük kétezer nyugati állampolgár, valamint a különböző táborokban élő hetvenezer családtagjuk sorsa. Az YPG már bejelentette, hogy nem tekinti elsődleges feladatának az intézmények őrzését. Mivel ezeknek többsége a tervezett biztonsági zónától délre esik, ez a törököktől sem várható el. Emellett ha a kurd fegyveresek erőiket északra összpontosítják, Rakkában és más gazdaságilag hátrányos helyzetű, szunnita arabok lakta településeken hatalmi vákuum alakulhat ki, ami akár az Iszlám Állam feltámadását vagy valamely eddig még ismeretlen erő felemelkedését is hozhatja. Európa kezében kevés kártya van. Amit tehet, hogy megpróbálja pénzzel megvásárolni a kurd fegyveresek szolgálatait, miközben hagyja, hogy a törökök tegyék a dolgukat, remélve, hogy a biztonsági zóna nemcsak Törökországot de Európát is védeni fogja.