Ki eszkalálja az ukrajnai konfliktust?

Varga György írása a #moszkvater.com számára

Közel egy éve tart az ukrajnai háború és nem úgy tűnik, hogy hamarosan véget ér. A politikai Nyugat narratívája szerint mindennek Putyin az oka. Ő indította a háborút és ő eszkalálja. Az első állítás tényszerűen igaz, a második esetében azonban – az eszkalációt látva – egyre több embernek lehetnek kétségei. Az európai biztonság Ukrajnához kötődő instabilitásának vizsgálatát két időszakban is célszerű megvizsgálni, hogy teljes képet kapjunk. Előbb a háború előtti időszak folyamatait, majd a 2022. február 24. után történteket kell számba vennünk.

Ki borította fel az európai status quo-t a háborúhoz vezető úton?

Putyin 2007-es híres müncheni beszédében már figyelmeztetett a NATO további bővítésének veszélyeire. A NATO 2008-as bukaresti csúcstalálkozóján – amerikai erőltetésre, és meghatározó európai államok (akkor még) józan ellenkezése ellenére – döntés született, hogy Ukrajna (és Grúzia) a NATO tagja lesz. Ukrajna alkotmánya garantálta az ország semleges státuszát, s az országban nem volt társadalmi többsége a NATO-tagságnak.

„Tekinthető-e a NATO lépése egy konfrontáció kezdetének, és egyértelmű hadüzenetnek Moszkva felé?”

Hogy mennyire amerikai érdek volt Ukrajnát leendő NATO-tagként megnevezni 2008-ban, mi sem bizonyítja jobban, mint a 2010-es államfőválasztás és a 2012-es parlamenti választás. Az ukrán társadalom többsége mindkét esetben elutasította a NATO-tagságot támogató politikai erőket.

„Melyik nagy kutya jelölte tehát meg a semleges Ukrajna kerítésének sarkát 2008-ban? Hát nem Oroszország”

Ilyen előzmények után a jelzett választásokon jelentős fölénnyel nyert Viktor Janukovics és a Régiók Pártja, miközben a NATO (az Egyesült Államok) a Bukaresti Nyilatkozat alapján dolgozott tovább; márpedig Ukrajna NATO-tag lesz, ha akarja, ha nem, a feltételeket létrehozzuk…

Fentiek fényében értelmezendő, miért támogatott a politikai Nyugat egy alkotmányellenes hatalomátvételt Ukrajnában 2014 februárjában. Annak ellenére, hogy a német, a lengyel és a francia diplomácia vezetői kezesként aláírták a politikai rendezésről szóló megállapodást Janukovics elnök és az ellenzék között 2014. február 21-én, a külügyminiszterek Kijevből távozása utáni napon a demokratikusan megválasztott államfőt elűzték hivatalából. Az Európai Unió és az Egyesült Államok a puccsistákat nem szankcionálta (eltérően a washingtoni Capitolium 2021. januári ostromától), sőt azonnali kölcsönökkel, általános támogatással segítette Nyugat-orientált hatalmuk stabilizálását, amerikai állampolgárt is delegálva az ukrán kormányba – és szemet hunyva minden antidemokratikus megnyilvánulás előtt. (Valamennyi ukrajnai kisebbség kárára azonnal eltörölték a megengedő tartalmú nyelvtörvényt, az alkotmányellenesen hatalomra került politikai erőkkel szemben fellépőket politikailag és sok esetben fizikailag megsemmisítették. Ennek szörnyű példája az oroszok elleni hírhedtté vált vérengzés Odesszában, Mariupolban 2014-ben, máig bármilyen következmény nélkül.)

„Tényszerűen nem igaz a politikai Nyugat azon tétele, hogy a Krímben 2014 márciusában lezajlott népszavazás, majd a terület Oroszországhoz csatolása a kezdete az ukrajnai konfliktusnak”

A krími népszavazást egy hónappal megelőzte az Ukrajna belügyeibe történt nyugati – alapvetően Victoria Nuland amerikai külügyi államtitkár által a helyszínen koordinált – beavatkozás, alkotmányellenes hatalomváltás, amit Dél- és Kelet-Ukrajna nem ismert el, és polgárháború vette kezdetét.

A puccs gyökeresen változtatta meg Ukrajna demokratikus választásokon alapult, a legnagyobb szomszédjával is jó kapcsolatokra törekvő külpolitikáját, és addig korrektnek nevezhető kisebbség- és nyelvpolitikáját. A háború kezdete óta többször hivatkoztak Nyugaton az atomleszerelésről szóló 1994. évi Budapesti Nyilatkozatra, a nyilatkozat Ukrajna területi egységének garantálásáról szóló pontjának Oroszország általi megsértésére. Nem látni ugyanakkor olyan írásokat, melyek rámutatnának, hogy a Budapesti Nyilatkozat nem csak Ukrajna területi egységét, hanem szuverenitását is garantálta (lefordítva magyarra: nem szervezünk puccsot hivatalban lévő ukrán államfő és kormánya ellen, akit a releváns nemzetközi szervezetek szerint is demokratikusan választottak meg).

A Nyugat által stimulált és koordinált ukrajnai alkotmányellenes hatalomátvétel egy hónappal korábban sértette meg a Budapesti Deklarációban foglaltakat, mint a Krím elcsatolása.

„Ki sértette meg a status quo-t az Ukrajna felé vállalt nemzetközi garanciák terén? Nem Oroszország. Moszkva lereagálta a puccs geopolitikai következményeit”

A polgárháborúhoz vezető puccs fegyveres dimenziójának lezárásánál az EU meghatározó országai (GE, FR) asszisztáltak, kezesként aláírva a Minszki Megállapodásokat. (Fő tartalma: tárgyalás a szeparatista területtel, reintegrálni a területet alkotmányos garanciák mellett Ukrajna társadalmába, gazdaságába.) Azonban 2015 és 2022 között az EU és a NATO sem lépett fel Ukrajnával szemben, hogy Kijev hajtsa végre az ENSZ Biztonsági Tanácsa által is jóváhagyott kötelezettségeket. Nem volt egyetlen szankció sem (szemben a jelenlegi kreativitással), miközben a politikai Nyugat tisztában volt vele, hogy Oroszország egy idő (2014-2022) után nem tűri tovább sem a sokmilliós etnikai és tízmilliós nyelvi orosz közösség végleges ellehetetlenítését, sem a NATO ukrajnai megjelenését. (Stoltenberg NATO főtitkár szerint a háború kezdetéig már 51 ezer ukrán katona lett kiképezve NATO normák szerint.)

„Ki teremtette meg a háború feltételeit? Aki a Minszki Megállapodások végrehajtását kérte folyamatosan (Oroszország), vagy aki asszisztált a megállapodások teljesítésének elszabotálásához (a politikai Nyugat)?”

Angela Merkel volt német kancellár a Die Zeitnak adott 2022. december 7-i interjújában, Hollande volt francia elnök pedig a Kyiv Independent-nek adott december 28-i interjújában erősítette meg az elszabotálást: „a megállapodások aláírása biztosította, hogy Ukrajna időt nyerjen egy Oroszországgal szembeni háborúra történő felkészülésre, mivel arra 2014-ben még sem Ukrajna, sem a NATO nem volt kész.”

A politikai Nyugat teljesen tisztában volt vele, hogy Oroszország nem fogja végtelenségig tűrni a több milliós etnikai és a tízmilliós nagyságrendű nyelvi orosz közösség kezelését, és ezzel párhuzamosan Ukrajna NATO-taggá történő szisztematikus felépítését.

Moszkva – érzékelve, hogy a Nyugat időnyerésre játszik Ukrajna de facto NATO-integrációjában – 2021. december 15-én hivatalos formában a NATO országokhoz fordult, kérve, hogy tekintsék át az európai biztonság Oroszország számára rendkívül fontossá vált kérdéseit, köztük Ukrajna ügyét. A politikai Nyugat nemleges választ adott, körülbelül a „mi köze hozzá Oroszországnak” stílusban. (Érdekes lenne ma újra Kuba területén lévő orosz rakéták ügyéről vitatkozni, vajon ma van-e hozzá köze Washingtonnak?! Kennedy elnököt 1962-ben érdekelte a közvetlen szomszédsága és a világ legitimnek tartotta aggodalmát.)

A háborúhoz vezető úton nem elhanyagolható a sokmilliós, nyelvi szempontból tízmilliós nagyságrendű ukrajnai orosz kisebbség teljes, 2014-ben kezdődött negligálása. Elképzelhetőnek tart valaki hasonló ellehetetlenítést Svájc többmilliós francia vagy többmilliós német anyanyelvi közössége esetében? Világos, hogy eszünkbe sem jutna ilyen atrocitás politikai lehetősége. Akkor miért tolerálta ezt a politikai Nyugat (EU, NATO) Ukrajnában tízmilliós nagyságrendű orosz nyelvű közösség esetében?

„Az EU (NATO) semmit nem tett a 2014 előtt kielégítő ukrajnai nemzetiségi helyzet általános lerombolása ellen, miközben annak biztonságpolitikai relevanciájával tisztában voltak. Tudták, hogy Ukrajna tűzzel játszik? A válasz természetesen igen”

Érzékelhetően az volt a brüsszeli hozzáállás, hogy járulékos veszteség az uniós (a magyar, a lengyel, a román) kisebbségek jogfosztása – és ezen országok maradjanak csendben a közös cél érdekében –, mivel a fő cél az orosz nyelv, kultúra, vallás visszaszorítása Ukrajnában. Ugyanígy nincs brüsszeli reakció a 2022 decemberében elfogadott, a korábbi jogokat tovább csorbító ukrán kisebbségi törvényre sem.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy az Egyesült Államok több nemzetközi szerződésből is kilépett a fegyverzetkorlátozás terén az elmúlt években, miközben fegyverrendszereket telepített Lengyelországba, Romániába, akkor érthetőnek látszik Moszkva aggodalma saját biztonságát illetően. (Az Egyesült Államok felmondta a Közepes Hatótávolságú Nukleáris Támadófegyverek – azaz az európai telepítésű amerikai atomfegyverek – Korlátozásáról szóló Szerződést és a Nyitott Égbolt Szerződést is.)

„A politikai Nyugat kezdeményező szerepet játszott az elmúlt két évtizedben az Ukrajna körüli folyamatokban, a status quo-t – semleges Ukrajna, ahol nem a külföld által támogatott puccsisták kerülnek hatalomra – nem Oroszország törte meg”

Az már csak hab a tortán, hogy Ukrajna 2019-ben hivatalosan feladta semleges státuszát, a de facto NATO-tagság kiépítése dinamikussá vált, az államfő 2021. március 24-én rendeletet adott ki a Krím visszavételéről, s Kelet-Ukrajna békés reintegrálását (Minszki Megállapodás) nyíltan elutasította; azaz Kijev valamennyi fronton lezárta a békés megoldás lehetőségét.

Ki eszkalálja a helyzetet a háború kitörése után?

A politikai Nyugat számára nem volt meglepetés, hogy háború lesz. Washington 2021 decemberétől már a februári időpontot is megnevezte.

„Következésképpen a 2021. decemberi orosz biztonságpolitikai követelések és a Minszki Megállapodások teljesítésének elutasítása annak tudatában történt, hogy az alternatíva a háború, amit Washington bevállalt és erre az útra vitte szövetségeseit is”

Ennek fényében értékelendő, hogy az EU nem reagált az ukrajnai ellenzéki média 2021-ben történt betiltására, a háború elkerülését képviselő parlamenti ellenzék 2021-ben történt ellehetetlenítésére (házi őrizet a parlamenti ellenzék vezetőjének). Az ellenzéki pártok teljes betiltása után Ukrajna jutalomként EU-tagjelölti státuszt kapott, az EU hitelt vesz fel a háború támogatásához, s a realitásoktól elszakadva továbbra is jelentős a nemzetközi tábora Ukrajna NATO-tagságának. (Mintha nem tudnánk, mitől ég a ház ….)

Az orosz elnök 2022. február 24-i beszédében kérte a Nyugatot, ne avatkozzon be abba a helyzetbe, ami a Nyugat aktív szerepe miatt orosz katonai beavatkozássá alakult. Elfogadva azt az álláspontot, mely szerint a katonai művelet első fázisa nem az orosz terveknek megfelelően alakult, néhány tényszerű megállapítást tehetünk:

„Oroszország és Ukrajna már négy nappal a háború kezdete után, február 28-án Minszkben tárgyalásokat kezdett a háború befejezéséről, a feltételekről. Azaz orosz részről a cél nem Ukrajna szétverése volt, hanem kikényszeríteni a korábbi években Ukrajna és a Nyugat által eszkalált helyzet megoldását”

A Minszkben és Isztanbulban folytatott tárgyalások a semlegességről, valamint a Krím, Luganszk és Donyeck megyék végleges státuszáról szóltak (amelyeket Kijev 2014 óta egyébként sem ellenőrzött, s velük tárgyalni sem volt kész). Azaz 2022 márciusában még volt esély, hogy Kijev és Moszkva gyorsan lezárja a fegyveres konfliktust Európa érdekében is.

Boris Johnson volt brit miniszterelnök 2022. április 9-i kijevi látogatása tekinthető fordulópontnak. A politikai Nyugat óriási katonai és pénzügyi támogatásokról döntött, az ukrán vezetés nem tárgyalt tovább, s az EU szankciós politikáját csapágyasra hajtották. Oroszország a világ valaha is legtöbb szankcióval sújtott országa lett (10 szankciós csomag egy év alatt, megcélozva egy atomhatalom teljes működésképtelenné tételét).

Retorikában az egyre jobban lerombolt Ukrajnáért dolgozik a Nyugat, miközben – kihasználva a kedvező alkalmat – nyíltan fogalmazódik meg célként Oroszország végleges meggyengítése, térdre kényszerítése, a rezsim megdöntése, Oroszország szétesése.

„A politikai Nyugat nem a diplomáciai megoldás keresését támogatja, hanem a háború eszkalációját”

Ukrajna társadalma aránytalanul többet vesztett a tárgyalások leállításával, mintha elfogadta volna a reálpolitikai feltételeket. Ne feledjük el, 2022 márciusa óta újabb két megyét (Herszon, Zaporozsje) is elvesztett, nem említve a tízmillió körüli külföldre menekült és százezres nagyságrendben elhunyt állampolgárát; s ez még nem a végeredmény. Moszkva – a NATO által emelt téteket követve – 2022 októberétől megkezdte az ukrajnai infrastruktúra megsemmisítését. A fegyveres küzdelmet Ukrajna a „NATO érdekében végrehajtott misszió” keretében folytatja, ahogy az ukrán védelmi miniszter fogalmazott január 13-án a BBC-nek. Kijev sikeres a háború nemzetközisítésében, eltakarva, hogy saját bel- és külpolitikája vezetett a fegyveres beavatkozáshoz.

„A politikai Nyugat – az összefüggéseket elhallgatva – Putyin nem kiprovokált háborújaként definiálja a konfliktust, melynek előzményei nem is voltak”

Az eszkalációt érintve egyre többször merül fel az atomháború lehetősége. Az orosz doktrína szerint a vörös vonal az országot egzisztenciálisan fenyegető veszély. Nézzünk meg egy-két területet, ahol egy atomhatalom vezetőjének a gyógyszere elgurulhat.

Az orosz állam és polgárai vagyonát, köztük a Nemzeti Bank tartalékainak jelentős részét (320 milliárd USD) a politikai Nyugat országaiban lefoglalták, Ukrajna számára tervezik átadni. (Merné valaki egy szokásos amerikai beavatkozásnál lefoglalni és átadni Vietnamnak, Kubának, Grenadának, Iraknak, Afganisztánnak, Szíriának, Szerbiának, Líbiának az amerikai vagyont, cserébe az okozott károkért?)

Oroszország teljes technológiai embargó alatt van. Állampolgárainak bankkártyái nemzetközi szinten nem működnek, sem egyének, sem cégek nem képesek átutalásokat végrehajtani.

„A politikai Nyugat a más esetekben abszolutizált jogokat – tulajdon védelme, véleményszabadság, kollektív bűnösség elvének elvetése – orosz relációban hatályon kívül helyezte”

Az orosz kultúra betiltása általános. A sportolóik nem versenyezhetnek, vagy zászlójukat nem használhatják. Az orosz írók, történelmi személyiségek szobrait ledöntik, az orosz nemzetet megalázzák. A más országok esetében elképzelhetetlen lépések morális alapjait a nemzetközi média megteremti, hittanná alakítva az ukrajnai háború teljes kérdéskörét.

Mintegy 50 ország szállít fegyvereket Ukrajnának Washington által koordinálva, folyamatosan szinteket lépve. Lásd rakétavetők, Leopard, Abrams harckocsik kérdése, ukrán katonák kiképzése, műholdak biztosítása. Hivatalos céllá vált Oroszország társadalmi, katonai, gazdasági, nemzeti ellehetetlenítése.

„A nemzetközi kommunikációs teret lezárták az orosz érvek előtt, abszolutizálva a politikai Nyugat, és az azt képviselő Ukrajna álláspontját”

(Orosz csatornák letiltása, közösségi média nyugati narratíva szerinti működtetése.) Az EU gátolja saját polgárai információhoz való hozzáférését, hivatkozva a dezinformáció veszélyére. 450 millió uniós állampolgár nem férhet hozzá a jövőjüket befolyásoló napi, releváns információkhoz egy világháború küszöbén; nem szabad megtudni, mit gondol az orosz, még megijednénk. Egyébként sem vagyunk olyan értelmesek, hogy magunk használjuk fel az információkat és vessük össze folyamatában. Jobb, ha Brüsszel eldönti helyettünk, mi a dezinformáció és már nem is teszi elérhetővé számunkra.

A politikai Nyugat szuverén országokat fenyeget az Oroszországgal folytatott együttműködés fenntartása miatt. (Lásd Vucic szerb elnök nyilatkozatait e téren, vagy Grúzia Nyugat által elítélt, de teljesen racionális passzivitását. Magyarország álláspontja is büntetendő: nem lehet saját álláspontja, annyira nem szuverén). A belügyekbe való beavatkozás napi jelenséggé vált szövetségi rendszeren belül is.

Nemzetközi szereplők Oroszország energetikai útvonalait az állami terrorizmus eszközeivel megsemmisítik (Északi Áramlat felrobbantása). Kizárják Oroszországot a nemzetközi repülésből, közúti szállításból, a nemzetközi biztosítások rendszeréből.

„A német külügyminiszter január 25-én európai szinten (az Európa Tanácsban) deklarálta a háborút Oroszországgal”

Összegzésképpen arra a veszélyre szeretnék rámutatni, amit a politikai Nyugat ukrajnai konfliktust, majd háborút eszkaláló és abszolutizáló politikája jelent. Ha az olvasó úgy gondolja, hogy az Egyesült Államok elfogadná a fenti szankciókat, sérelmeket, vagy bármelyiket az orosz vonatkozásban felsoroltak közül, akkor nincs baj – én túlzom el a helyzetet. Én viszont úgy értékelem, hogy e szankciók egyikére sem merne gondolni egyetlen racionálisan gondolkodó politikus sem, ha éppen egy megszokott, ENSZ jóváhagyás nélküli amerikai katonai beavatkozás nemzetközi kezelésének lehetőségeit tanulmányozná.

„Miért gondolják sokan, hogy Washington egy esetben sem, de Oroszország a 156. vörös vonal átlépését is tolerálni fogja? Megéri-e eszkalálni az Egyesült Államok által kiprovokált ukrajnai háborút, ha számunkra Európa és Ukrajna érdekei a fontosak? Biztos, hogy jó megoldás Ukrajna további szétverése és az orosz ingerküszöb teljes feltérképezése?”

A biztonságpolitika realista iskolájának szempontjai szerint feltételezem, hogy sem az Egyesült Államok, sem Oroszország nem azért hozta létre a körülbelül 6-6 ezer nukleáris robbanófejet a hordozó eszközeiket óriási tudományos és gazdasági potenciál felhasználásával 80 év alatt, hogy ezeket birtokolva tétlenül nézzék államuk, nemzetük ellehetetlenítését, megsemmisítését – függetlenül attól, mit gondol a világ éppen esedékes agressziójukról és az ahhoz vezető, minden érdekelt fél által másképpen argumentált útról.

(forrás: moszkvater.com)