Kína fellélegzik… és mi is

Számos kritika érte Kínát, amiért két évvel a koronavírus-járvány kitörése után is kitartott a legszigorúbb járványügyi korlátozások politikája mellett. Ahol a vírus felütötte fejét, ott a hatóságok azonnali lezárásokat rendeltek el, kijárási tilalmat vezettek be, tesztelési kötelezettséget írtak elő az érintett város, városrész vagy körzet minden lakója számára. Szeptember legelején a 21 milliós Csengtu város teljes lakosságát helyezték karantén alá egyik napról a másikra, november elején pedig a lakosság egyötödét érintette valamilyen korlátozás.

A gazdasági tényező

A külföldi kritika oka az volt, hogy a lezárások negatív hatással voltak Kína gazdasági teljesítményére, a visszaesés pedig a világgazdaság egészét érzékenyen érintette. Kína megfázott, erre Európa és Amerika is tüsszögni kezdett. A nyugati világnak éppen ezért jó oka volt rá, hogy tiszta szívből drukkoljon Kínának, mihamarabb győzze le a koronavírust, és teljes fordulatszámon induljon újra a gazdaság, máskülönben a háborútól, inflációtól és energiaválságtól sújtott európai és amerikai kilátások rövid távon tovább romlanak. A nyugati világ ugyanis nem tudja elkerülni a válságot, a fő kérdés pedig, hogy milyen gyorsan tud visszatérni a növekedési pályára, illetve Kína mikorra tud újra a világgazdaság motorjaként funkcionálni. Ebben a kritikus helyzetben azonban az európai és amerikai döntéshozók megint képesek voltak lábon lőni magukat: októberben Washington szankciókat hozott, amelyek példátlan szinten vethetik vissza az ázsiai ország félvezetőiparát, ami a modern civilizációnk alapját adó chipek gyártásához szükséges.

Amerika tehát gazdasági háborút vív a világelsőségét veszélyeztető Kínával. A hadviselés része, hogy az USA különböző ürügyekre hivatkozva szankciókat vezet be az ázsiai óriással szemben, gátat vetve megerősödésének. A stratégia része, hogy Kína partnereit is olyan politikára kényszerítik, amely ellentétes az adott ország érdekeivel. Ennek tudható be például, hogy az Európai Unió nemrég olyan jelzéseket adott, hogy kész Kínával szembeni szankciók bevezetésére, illetve egyre barátságtalanabb gesztusokat tesznek az ázsiai óriásnak. Olaf Scholz kormánya jelezte, hogy teljesen más Kína-politikára törekszerek, mint amit Angela Merkel hagyott örökül. Ne feledjük, hogy Németország legfontosabb gazdasági partnere éppen Kína. Az együttműködés meg­gyengülése jelen helyzetben – miután az orosz piacot elvesztették – egy gazdasági értelemben vett tüdőlövéssel lenne egyenértékű Németország számára. Amerika erőkivetítő képessége azonban nem működik kifogástalanul, legfontosabb közel-keleti szövetségese, Szaúd-Arábia nemrég a kínai pártfőtitkárt látta vendégül az arab csúcs vendégeként. Az sem kizárt, hogy a szoros barátság eredményeképpen Peking a jövőben jüannal fizet majd az olajért.

Helyi megoldások

A világ nyugati felének szüksége van Kína együttműködésére, gazdasági teljesítőképességére, felvevő- és gyártókapacitására. Ez persze fordítva is igaz. Kínának is elengedhetetlenek az amerikai, európai, közel-keleti, afrikai partnerek a folyamatos gazdasági fejlődéshez. Utóbbi ugyanis a „társadalmi szerződés” alapja, amely szerint a Kínát vezető kommunista párt lehetővé teszi a békés gyarapodást minden kínai számára, cserébe a polgárok teljes lojalitásukkal szolgálják a belső stabilitást.

Jólét és stabilitás a modern kori kínai életforma két alappillére. Két olyan állampolgári alapelvárás, amely feltétele az állampárt és a nép együttműködésének. A stabilitáshoz és a biztonsághoz azonban hozzátartozik az is, hogy az állam megvédi a polgárait, amikor a fizikai biztonságukat fenyegeti veszély. A koronavírus pedig éppen ilyen fenyegetés volt. A gyenge vidéki egészségügyi infrastruktúra nem tette lehetővé, hogy az állam szabadjára engedje a vírus terjedését. Nem mintha Amerikában sokkal jobb volna a vidéki lakosság ellátottsága, de a léptékek nagyon különbözőek. A másfél milliárdos Kínában egy elszabaduló vírus beláthatatlan katasztrófákat okozhatna.

Salát Gergely sinológus szerint a szigorú lezárások nélkül a Covidnak legalább másfél millió halálos áldozata lenne országszerte. Kínában ráadásul a közösségi élet intenzív, nem ritka a többgenerációs együttélés sem, ilyen körülmények között pedig lehetetlen lett volna kordában tartani a vírus terjedését. Peking sokáig úgy gondolta, hogy sokkal könnyebben fizeti meg a vírus okozta károk gazdasági árát, mint a társadalmiakét. Ne feledjük, hogy az Egyesült Államokban is több százezerre teszik a „Covid-árvák” számát. Tudni való az is, hogy Kínában az idősek tisztelete is sokkal erősebb, mint a világ nyugati féltekén, így az ő védelmükben erőfeszítéseket tett a társadalom, ami az első perctől magától értetődő volt. A kínai vezetés tehát pont azt tette a vírus elleni védekezés alatt, amit a lakosság többsége elvárt.

A kínai államot sem egy személy, hanem egy erőcsoport irányítja. Az elvont ideák nem igazán jutnak szerephez, a hatékonyság és az érdekképviselet a döntő tényezők. Az állam és pártvezetés konkrét társadalmi elvárásoknak kell megfeleljen. Jó példa erre Tajvan ügye, amely a hazafias erők befolyásos szerepe következtében kap egyre nagyobb teret, nem pedig valamely személy döntése miatt. A biztonság és a stabilitás a társadalmi többség alapelvárása. A rendszer legitimitását tehát a gazdasági fejlődés és a biztonság adja.

Kína így működik

A végtelenségig persze nem lehetett fenntartani a zéró Covid-politikát. A társadalom pszichésen és egzisztenciálisan is egyre nehezebben viselte a bezártságot. A lezárásokról egyébként nem a központi kormány döntött, hanem a tartományok, így a szigorítások sok esetben kockázatkerülők és túlzóak voltak. A járványügyi intézkedéseket persze folyamatosan észszerűsítették, korrigálták, hogy minél inkább illeszkedjenek a való élethez. A kínai járványügyi központ vezetője november közepén jelentette be, hogy felgyorsítják az oltási programot, engedélyezték a külföldi vakcinák használatát, mondván, ezzel lehetővé válnak a további enyhítések. Emellett több repülőjárat újraindult. Az élet, ha lassan is, kezdett visszaállni a rendes kerékvágásba.

A folyamatos lazítás közben, november legvégén robbantak ki a lezárások elleni tüntetések. A nyugati média azonnal felkapta a megmozdulásokat, egyes politikai körök előtt talán újabb színes forradalom előkészületeinek reménye is felvillant. Nem meglepő, hogy akik a kínai tüntetőkben szabadsághősöket ünnepeltek, a kanadai kamionosblokád résztvevőiben tudományellenes és mélyen antidemokratikus lázadókat láttak.

A várakozások azonban több okból is önámításnak bizonyultak. Bár a kínai társadalom valóban belefáradt a folyamatos korlátozásokba, csak egy elenyészően kicsi, jellemzően nagyvárosi réteg tüntetett a rendelkezések ellen. A kínaiak nem gyávák vagy ostobák, egyszerűen megbíznak az államban, a többség meg van róla győződve, hogy a központi kormány a nép érdekében teszi a dolgát. Ennek a bizalomnak a gyökere a történeti időkre nyúlik vissza, ez a kínai néplélek egyik jellemzője. Másrészről elegendő támogatottsága volt a kormánynak ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja marginális csoportok tiltakozását.

A hadsereggel, a rendőrséggel és a társadalmi többséggel a háta mögött az állam folytathatta volna a szigorú lezárások politikáját, mégis engedett. Mert Kína éppen így működik. Nincs katarzis, nincs mélyebb értelmű tanulság, csak gyakorlatiasság. December 7-én így a hatóságok újabb lazításokat vezettek be, feloldva bizonyos esetekben a karanténkötelezettséget, a kötelező tesztelést és a lezárásokat, illetve ha valakinek pozitív lesz a tesztje, már nem zárnak le teljes kerületeket, csupán az érintett lakást. Összességében Kínában úgy látják, hogy kínai problémákra csak kínai válaszok adhatók. A lezárások kezdetén a közhangulat teljes mértékben a kormány pártján állt, az együttműködési készség maximális volt, a kórházi, rendvédelmi szervek dolgozói emberfeletti áldozatokat hoztak a vírus elleni harcban. Az idő múlásával azonban ha nem is rendült meg a belső fegyelem, a lakosság hangulata megváltozott, a többség vissza akart térni a normális életbe, a központi kormány pedig tudomásul vette. A pekingi vezetés hatalmát semmi nem fenyegette, ám az alulról jövő jelzéseknek éppúgy van politikai érvényessége, mint a vidéki pártvezetők szavazatainak vagy jelentéseinek. A vezetés így arcvesztés nélkül farolhatott ki a zéró-Covid-politikából, tekintettel arra, hogy pontosan azt tették, amit a többség elvárt tőlük. Három éve lezárásokat, most nyitást. A világgazdaság így végre. Konfuciusz mesternek, mint két és fél ezer éve, ezúttal is igaza lett.