„Ons sal self”

– Kik azok a búrok avagy afrikánerek?

– Az afrikánerek, azaz a búrok egy sok évszázados kultúra leszármazottai. A történelem hozott minket ide, Afrika déli csücskébe. Itt élünk és éledünk újjá kis nyugati nemzetként a nagy afrikai kontinensen, távol európai anyaországainktól. Afrikáról neveztük el magunkat, a nyelvünket és számos intézményünket, amelyet alapítottunk. Az afrikáner kis nemzet, amely szembesül az ezzel járó összes kihívással. A cseh Milan Kundera mondta, hogy „a kis nemzetekből hiányzik az örök múlt és jövő szerencsés érzése; történelmük egy adott pillanatában mindannyian áthaladtak a halál előszobáján; a hatalmasok gőgös tudatlansága miatt állandó konfrontációban látják fenyegetettnek létüket, mintha egy kérdőjelet látnának lebegni létük fölött; mert a létük a kérdés”.

– Ismerjük ezt az érzést. Kik fenyegették az önök létét?

– Történelmünk a túlélésért folytatott küzdelem története. Az évek során olyan hatalmakkal szemben rántottunk kardot, mint az ereje teljében lévő brit birodalom, a Szovjetunió, Kína és ezek hidegháborús partnerei. A hidegháború meglehetősen hevesen jelen volt a mi világunkban is. És ne feledjük ki az őslakosokat, Afrika népeit se a felsorolásból.

– És manapság?

– Évtizedekkel ezelőtt Arnold Toynbee brit történész azt mondta, hogy a dél-afrikai fehérek a Nyugat mikrokozmosza a világban, és ami velünk történik, az fontos tanulságokkal szolgálhat a Nyugat számára. Lehet, hogy a Nyugat jövője már megtörtént velünk. Közvetlen tapasztalatokat oszthatunk meg a tömeges migráció politikai, kulturális, gazdasági és demográfiai következményeiről. Dolgozókat kerestünk, és olyan embereket kaptunk, akiknek saját politikai törekvéseik, saját gazdasági szükségleteik, saját kulturális szokásaik és intézményeik lettek. Mára olyan helyzetben találtuk magunkat, amikor már létünk is veszélyben forog. Az országon belüli szétszóródottságunk miatt kénytelenek vagyunk kisebbségként megküzdeni a többség által természetesnek tartott dolgokért, például a minket szorosan érintő kérdésekben való döntés jogáért. Emellett egy korábban privilegizált, túlteljesítő, mégis meglehetősen népszerűtlen kisebbség lettünk, a populista politika célpontja. Ennek ellenére továbbra is nagyon jó személyes kapcsolatok működnek valamennyi etnikum között. Sok fekete közösség tiszteli az afrikánerekét, itt a kölcsönös elismerés és tisztelet érvényesül mindkét irányban. Dél-Afrika területe nagyobb, mint Nagy-Britannia, Írország, Németország, Hollandia, Belgium, Dánia, Olaszország és Görögország együtt. Sőt, népességünk még sokszínűbb, mint az összes felsorolt európai országé, amint azt 11 hivatalos nyelvünk is bizonyítja. Az ország válságát nemcsak a gyenge kormány okozta, hanem egy olyan politikai állapot, amely egy szubkontinenst egységes államként kíván kormányozni. Az előző létformában az afrikánerek sikertelenül próbálták feltenni ezt a kérdést. Elődeink a világ elátkozottaivá váltak, amikor az apartheid politikájával megpróbálták megakadályozni a kommunista hatalomátvételt és a demográfiai forradalmat. Ezért dekolonizációs projektjük, amely Dél-Afrika független területekre való szétválasztását célozta, kudarcot vallott, elsősorban a tömeges migráció és a népességnövekedés miatt.

– Nelson Mandela kommunista kormánypártja a népek mesterséges olvasztótégelyének útját választotta. Sikerült nekik?

– Nem. Az Afrikai Nemzeti Kongresszus eredménytelenül próbálja megoldani ezt a dél-afrikai problémát úgy, hogy mesterséges nemzetet épít az államnak ahelyett, hogy államot hozna létre egy vagy több nemzetnek. Ezt úgy próbálják elérni, hogy a multikulturális lakosságot monokulturálissá standardizálják, a kisebbségeket a többségbe asszimilálva. A faji megkülönböztetést 1994-ben nem törölték el, hanem egyszerűen megfordították és új irányítás alá helyezték. A rassz ismét a dél-afrikai létforma központi pillére lett, és az átalakulást az állami ideológia eszközrendszerével kényszerítik rá az országra. Ezen ideológia szerint az országban törvény által mindennek tükröznie kell a lakosság összetételét, afrikai ellenőrzés alatt kell állnia és ki kell szolgálnia az ANC-t. Ez azonban nem minden, sajnos. A világhírű amerikai politológus, Francis Fukuyama professzor 1993-ban arra figyelmeztetett, hogy „a fekete társadalmi modernizáció fő akadálya a jövőben valószínűleg az ANC és kommunista szövetségesei szocializmusba vetett hite lehet. A szocializmus mindig is magasabb rendű és haladóbb társadalmi szerveződési formaként mutatkozott be, mint a kapitalizmus. Azonban kiderült, hogy a szocializmus akadályozza a társadalmi és gazdasági modernizációt. Ma már tudjuk, hogy egy bizonyos fajta lemaradás fémjelzi, amelyet le kell győzni, akárcsak az írástudatlanságot és a babonát. Kelet-Európa országai most visszafordultak a jövő felé, felszámolva a negyvenéves diktatúra és szocialista tervezés örökségét.” Fukuyama professzor reméli, hogy Dél-Afrika „amint megteszi a szükséges átmenetet a demokráciába, nem lép előre – a múltba”.

– Vajon ismeri-e a kormánypárt Fukuyama írásait?

– Sajnos minden jel arra mutat, hogy az ANC kormánya nem veszi figyelembe Fukuyama figyelmeztetését, és az országban egyre növekvő válság épp azt jelzi, hogy az ANC „előrehalad a múltba”. Emiatt örömmel értesülünk arról, hogy Magyarország lerázta szocialista múltját, és gyorsan Európa egyik erős országává válik.

– Mennyire ismer bennünket?

– A köztünk lévő hatalmas távolság és a viszonylag kevés történelmi kapcsolat ellenére a magyarok és az afrikánerek között sok a hasonlóság. Fel is sorolnék párat. Az első hasonlóság az, hogy a kereszténység a magja annak, akik és amik vagyunk. A második hasonlóság az, hogy mindketten kis nemzet vagyunk egy nagy eszménnyel, a szabadság eszményével. A harmadik az, hogy nyugati kultúránk megőrzése és védelme létfontosságú a számunkra. A negyedik, hogy kultúránkat és identitásunkat liberális és baloldali erők támadása érte, amelyek egy nagyobb entitásba akarnak asszimilálni bennünket. Ez a liberalizmus nem a szabadságot célozza, hanem a demokratikus szabadság ellen szól. Az ötödik, hogy történelmileg konfrontációba kerültünk a nagyhatalmakkal, és más nemzetek közvetlen közelében való elhelyezkedésünk nagy kihívások elé állított bennünket. A hatodik hasonlóság, hogy mindketten részt vettünk a szocializmus és a kommunizmus elleni harcban, a különbség az, hogy a mi csatánk itt, Dél-Afrikában még nem ért véget. A hetedik hasonlóság az, hogy történelmileg mindketten olyan nemzet vagyunk, amelyek számos területen messze felülmúlták a létszámukat. Többet nyomunk a latban, mint ahányan vagyunk. A nyolcadik az, hogy erőnk meghaladja a méretünket, és a nagy kihívásokat is kiálltuk, sikeresen kitörtünk belőle. Természetünket merészség, kitartás és a válságok hamvaiból való felemelkedés képessége jellemzi. Nemzeteink inkább gerincet növesztettek, mint keresztcsontot az évek során. A kilencedik hasonlóság az, hogy szükségünk van partnerekre. Nem akarunk és nem is tudunk elszigetelten létezni, együtt akarunk és kell is dolgozni, esetünkben azokkal, akikkel megosztjuk az országot és egymással is, mint „testvérnemzetek”. A tizedik hasonlóság az, hogy mindketten demográfiai kihívásokkal nézünk szembe.

– A magyar kormányt folyamatosan nacionalistának bélyegzi a nyugati sajtó, ezt a bélyeget, gondolom, könnyű rásütni önökre is itt, Dél-Afrikában.

– Yoram Harzony izraeli–amerikai filozófus A nacionalizmus erénye című könyvében azt írta, hogy a nacionalizmus nem valami kifürkészhetetlen politikai betegség, amely időről időre okkal és ok nélkül uralja az országokat. Azt mondta: „A nacionalizmus egy elvi álláspont, amely akkor tekinti a világot a legjobban irányítottnak, ha a nemzetek képesek önálló pályát felvázolni, saját hagyományaikat ápolva és saját érdekeiket beavatkozás nélkül követni. Ez ellentétes az imperializmussal, amely békét és jólétet kíván hozni a világnak azáltal, hogy a lehető legnagyobb mértékben egyesíti az emberiséget egyetlen politikai rezsim alatt.”

– Az ön által elindított Szolidaritás Mozgalom több mint 500 ezer tagot számláló közösségi szervezetek ernyőszervezete, amelyek a tagok családjaival együtt mintegy kétmillió embert képviselnek, de mégis egyre többen kényszerülnek elhagyni hazájukat. Hogyan lehet megmaradni egy ilyen, a mai Nyugat által is támogatott ideológiai ellenerővel szemben?

– A ránk irányuló ostrom legveszélyesebb része valószínűleg az identitásunk és kulturális csoportként való túlélésünk elleni támadás. Ahogy Roger Scruton fogalmazott: „A baloldalt a gyűlölet egyesíti, de minket a szeretet: az országaink szeretete, az intézmények szeretete, a törvények szeretete, a család szeretete és így tovább… ami konzervatívvá tesz bennünket, az az a vágy, hogy megvédjük ezeket a dolgokat, és olyan emberekkel állunk szemben, akik el akarják pusztítani őket.”

– Mi ezt otthon úgy fogalmaztuk meg a katartikus 2002-es választási vereség után, hogy rendületlenül hiszünk a szeretet és összefogás erejében…

– Merítsünk bátorságot Alekszandr Szolzsenyicin örök érvényű szavaiból, amiket az 1972-es irodalmi Nobel-díjat elfogadó üzenetében mondott: „Az utóbbi időben divattá vált a nemzetek kiegyenlítődéséről és az egyes népek eltűnéséről beszélni a modern civilizáció olvasztótégelyében. Ezzel nem értek egyet. A nemzetek eltűnése éppúgy elszegényítene bennünket, mintha minden ember egyforma, azonos karakterű és megjelenésű lenne. A nemzetek az emberiség gazdagsága. Közülük a legkisebbnek megvan a maga sajátos színe, és Isten szándékának egy sajátos oldalát testesíti meg.” Ezért mi is szeretnénk megőrizni nyugati kultúránkat és továbbadni az utánunk következő generációknak. Kultúránk nagyszerűsége nem abban rejlik, hogy tökéletes, hanem abban, hogy mindig a fejlődésre törekszik. Ezért mi, afrikánerek létrehoztuk azt a kulturális infrastruktúrát, amellyel szabadon, biztonságban és boldogulva maradhatunk fenn, hogy kultúránkat átadhassuk gyermekeinknek. Idetartoznak azok a szellemi és lelki életterek is, ahol kisebbségként többségben lehetünk. Ezért építünk egyetemet, főiskolákat, iskolákat, városokat, biztonsági struktúrákat, gazdasági, mezőgazdasági és sok más intézményt, amelyekben és amelyeken keresztül közösségként élhetünk, túlélhetünk és újjáéledhetünk. Ezzel a növekvő kulturális szabadságot építjük ki az élet minden területén.

– Ez óriási kihívás. Sikerülni fog?

– Már most is vannak sikereink. Kultúránk lényege saját nyelvünkön a „’n Boer maak ’n plan” közmondásban rejlik, ami azt jelenti, hogy a búr (vagy afrikáner) mindig tervet készít. Hiszen mi, afrikánerek az évszázadok során nem azért hajóztunk át az óceánokon, másztuk meg a hegyeket, háborúztunk világbirodalmak ellen, éltük túl a brit koncentrációs táborokat és a felperzselt földet, győztük le a gazdasági válságokat, építettünk modern országot és viseltük el a szitkokat, mert gyengék volnánk. Éppen ellenkezőleg. A kis nemzeteknek nagyban kell gondolkodniuk, és nagy dolgokat kell tenniük a túlélésért. Végtére is minden nemzedék a saját koráért felel, meg kell őriznie, fejlesztenie kell és tovább kell adnia az ősöktől származó örökségét a következő nemzedéknek. Ahogy Roger Scruton mondta: „A társadalmak csak akkor maradnak fenn, ha a jövő nemzedékeinek szentelik őket, de összeomlanak, mint a Római Birodalom, ha az élők örömei és kedvtelései bitorolják a meg nem születettek örökségét.”

– Ez a mai Nyugat-Európát látva sajnos nagyon ismerős…

– Niall Ferguson brit történész a Civilization című könyvében azt mondta, hogy a nyugati kulturális csomag ma is a gazdasági, társadalmi és politikai intézmények lehető legjobb készletét kínálja, amely a legnagyobb esélyt adja azoknak az embereknek a kreatív képességeik felszabadítására, akik képesek legyőzni az új évszázad kihívásait. A kultúra – vagy tágabb értelemben a civilizáció – lényegében az iskolákban tanított, a tanulók által tanult szövegek, amelyekre a megpróbáltatások idején emlékeznek, mondta Ferguson. Úgy véli, a fő kérdés az, hogy a nyugatiak felismerik-e, hogy a „Nyugat még mindig a legjobb”, és hogy a legnagyobb veszélyt nem a kínai, az iszlám vagy a környezeti válság jelenti, hanem a nyugatiak bizalmának elvesztése abban a civilizációban és kultúrában, amelyet őseinktől örököltünk, valamint az ezt tápláló történelmi tudatlanság.

– Mivel segíthet ebben Közép-Európa?

– Egy olyan gondolattal szeretném ezt megvilágítani, amely bennem már jó ideje megfogalmazódott. Úgy vélem, hogy a Nyugat megmenekülése ismét Keleten történik, valahogy úgy, mint annak idején, amikor Róma 476-os eleste után a Keletrómai Birodalom még ezer évig megőrizte a nyugati kultúrát egészen a reneszánszig, és így hozta el az újjászületés esélyét a Nyugat számára. Ma Kelet-Európa felé fordulunk útmutatásért. Csodálattal és várakozással tekintünk Magyarország bátor vezetőire, akik biztos kézzel hordozzák a nyugati kereszténység zászlaját korunk viharaiban. Isten óvja Magyarországot!

A búrok útja című összeállításunk további cikkei ide kattintva olvashatók.