A katonai hatalomátvételt ünneplik az emberek a gaboni Akandában
Hirdetés

A puccshullám folytatódik. Augusztus 30-án Gabonban vette át a katonaság a hatalmat, semmisnek nyilvánítva az előző hétvégén tartott választások eredményét, amelynek értelmében harmadik ciklusát kezdhette volna a 2009 óta regnáló Ali Bongo Ondimba elnök. Előtte, egészen 1967-től apja, Omar Bongo irányította az országot. Gabon az OPEC tagja, gazdasága a nyers kőolaj és a mangánérc exportjára épül.

De miért érdekes ez? A világban 1950 óta 486 katonai puccsot kíséreltek meg, ezek közül a legtöbbre – 214-re – Afrikában került sor, és közülük legalább 106 sikeres volt. Az 54 afrikai nemzetből legalább 45 tapasztalt legalább egy puccskísérletet 1950 óta. Ezúttal azonban úgy tűnik, a helyzet kicsit más, mint korábban.

Beteljesületlen ígéretek

Gabon immár negyedik a sorban. Júliusban a nigeri hadsereg eltávolította a hatalomból Mohamed Bazoum elnököt. Burkina Fasóban is mozgalmas volt az elmúlt bő másfél év, ugyanis tavaly januárban a hadsereg megpuccsolta Roch Kaboré elnököt, akit azzal vádoltak, hogy nem tudta megállítani az iszlamista milíciák erőszakos cselekedeteit. Szeptemberben utódját, Paul-Henri Damibát is hasonló sorsra juttatta a katonaság, az országot azóta is Ibrahim Traoré irányítja ideiglenes elnökként, aki jövő nyárra demokratikus választásokat ígért. Guineában 2021 szeptemberében a különleges erők parancsnoka, Mamady Doumbouya döntötte meg Alpha Conde elnök hatalmát. Egy évvel korábban az elnök módosította az alkotmányt, hogy egy harmadik ciklusra is megválaszthassák, ami lázongásokat váltott ki. Maliban augusztus 2020-án ezredesek egy csoportja mondatta le Ibrahim Boubacar Keita elnököt, kilenc hónappal később pedig egy ellenpuccsra is sor került, Assimi Goita vezetésével. Szudánban pedig 2021 októberében Abdel Fattah al-Burhan tábornok vezette a katonai hatalomátvételt.

– Az elmúlt négy évben olyan puccshullámot látunk a kontinensen, ami az 1970-es, nyolcvanas évek óta példátlan, és alapjaiban ássa alá azt a demokratizációs folyamatot, aminek az elmúlt két évtizedben tanúi lehettünk – mondta lapunknak Marsai Viktor, a Migrációkutató Intézet igazgatója. Úgy látja, ez nagyon rossz tendencia. Megjegyezte, eltérőek a mozgatórugók az egyes országokban, míg Maliban és Burkina Fasóban például strukturális okok állnak a katonai hatalomátvétel mögött, addig Nigerben sokkal inkább személyes ellentétek.

– Az azonban közös az eseményekben, hogy az eddigi tapasztalatok alapján az ígéretekkel ellentétben a katonai hatalomátvételek inkább rontottak, semmint javítottak az egyes országok helyzetén – jegyezte meg.

A háború veszélye

Érdemes visszatérnünk Nigerre, ahol az elnöki testőrség parancsnokát, Abdourahamane Tianit nyilvánították új államfőnek. A világ egyik legszegényebb országában ez már az ötödik sikeres katonai puccs volt a függetlenség 1960-as kikiáltása óta. Bazoum volt az első olyan demokratikusan megválasztott vezető, akinek már az elődjét sem puccs juttatta hatalomra. A nigeri eseményekre nem véletlenül kapta fel a fejét a nyugati világ. A Száhel-övezetben található országból származik az Európai Unióba importált urán zöme, e tekintetben különösen Franciaország számára kulcsfontosságú, de Párizsnak egyébként is komoly érdekeltségei vannak az országban. A korábbi francia gyarmaton egyébként régóta gyülemlett a feszültség, Bazoum elnöksége alatt többször is tiltott be franciaellenes tüntetéseket.

A puccsot követően komolyan felmerült az új nigeri hatalommal szembeni külföldi beavatkozás lehetősége. A Nyugat-afrikai Országok Gazdasági Közössége (ECOWAS) az előző elnök visszahelyezését követelte, katonai beavatkozást kilátásba helyezve. A nigeri vezetés felhatalmazta Malit és Burkina Fasót, hogy szükség esetében vesse be haderejét az ország területén az intervencióval szemben. Több környező ország is deklaráltan vagy legalábbis hallgatólagosan a katonai beavatkozás ellen foglalt állást. A beavatkozással való fenyegetés mellett a Nyugat szankciókkal igyekszik megrengetni az új nigeri hatalmat.

Az esetleges ECOWAS-hadművelettel kapcsolatban Marsai Viktor azt mondta, mindenki fél egy kiterjedt, országok közti regionális konfliktustól a Száhelben – bár szerinte ennek a valós veszélye még beavatkozás esetén is csekély.

– Ugyanakkor az intervenció, a gyarmatosítás árnyéka még mindig erős Afrikában – tette hozzá.

Moszkva és Peking a láthatáron

Arra is felkapták a fejüket a nyugati döntéshozók, hogy Tianiék a térség több országában is jelen lévő Wagner-magánhadsereg segítségét kérték. Noha Moszkva tagadja, hogy köze lett volna a puccs előidézéséhez – és ezt egyébként a Nyugat hajlamos is elhinni –, az tény, hogy Oroszországnak is származik politikai előnye a fejleményekből. Tanulságos, mit mondott a július végi szentpétervári Oroszország–Afrika-csúcstalálkozón a Burkina Fasót irányító Ibrahim Traoré, aki 35 évesen a világ legfiatalabb államfője. Úgy fogalmazott, a csúcstalálkozón nyíltan beszélhet, mert családi körben van, és ennek a családnak Oroszország is a tagja. A Nyugatot neokolonializmussal és imperializmussal vádolta, amivel szemben Burkina Faso népe saját kezébe vette az irányítást, és harcot kezdett az erőszakkal és az iszlamista terrorizmussal. „Az afrikai államfők nem viselkedhetnek többé marionettbábukként, akik úgy táncolnak, ahogy az imperialisták rángatják a zsinórt” – közölte. Beszédét a kubai forradalomból ismert jelmondatokkal fejezte be: szülőföld vagy halál (patria o muerte), győzni fogunk (venceremos).

Ibrahim Traoré és Vlagyimir Putyin

– A Száhelben a puccsok és az azokat támogató erők körében látunk egy nagyon erős Nyugat-, elsősorban franciaellenességet, magyarázta Marsai Viktor, hozzátéve, Szudán – és eddig Gabon – esetében kevésbé. A nyugati országokkal szembeni ellenszenv oka Marsai Viktor szerint a történelmi tapasztalatok mellett az a sérelemkultúra, amely az elmúlt években – nem függetlenül az afrikai lakosságot célzó orosz deziformációs kampányoktól – jelentősen felerősödött.

– Nem az a kérdés, hogy a nyugati szereplők a saját érdekeiket keresik-e a régió­ban, hanem az, hogy az afrikaiak miért hiszik azt, hogy az oroszok vagy a kínaiak másmilyenek, és csak azért vannak jelen a kontinensen, hogy Afrika fejlődését önzetlenül segítsék – jegyezte meg.

Kosztur András, a XXI. Század Intézet vezető kutatója lapunknak elmondta, Oroszország több vonalon is igyekszik erősíteni kapcsolatait Afrika országaival.

– Moszkva lassan ugyan, de bővíti kapcsolatait a kontinens vezető gazdasági hatalmaival, ebben azonban jelentős elmaradásban van más jelentősebb hatalmakhoz, így az Európai Unióhoz, Kínához, az Egyesült Államokhoz, Indiához és az arab államokhoz képest. Leginkább három szektorban mondható kiemelkedőnek a jelenléte, a gabonakereskedelem, a védelmi együttműködések és az energetika terén.

A kutató szerint diplomáciailag és kulturálisan Moszkva a Szovjetunió antikolonialista örökségére próbál építeni, ahogy az a nyári Oroszország–Afrika-csúcstalálkozón is szembetűnő volt, és láthatóan van is rá fogadókészség az afrikai országok részéről.

– Alig volt olyan vezető, aki ne emelte volna ki a szovjetek/oroszok pozitív szerepét Afrika függetlenségi harcában – jegyezte meg Kosztur András. Rámutatott, Oroszország Afrika-politikájának fő kérdése most az, hogy a Wagner vezetőinek halálával mi lesz az újabb keletű orosz–afrikai biztonságpolitikai együttműködések sorsa.

– Jelenleg annyit látunk, hogy az orosz védelmi minisztérium igyekszik átvenni vagy helyettesíteni a wagnereseket az érintett országokban, Junusz-Bek Jevkurov orosz védelmiminiszter-helyettes egy nappal Jevgenyij Prigozsin halála előtt Líbiában, a minap pedig Burkina Fasóban járt, hogy ezzel kapcsolatban tárgyaljon a helyi vezetőkkel – hangsúlyozta a vezető kutató.

Korábban írtuk

Marsai Viktor szerint az orosz befolyás egyértelműen erősödött a kontinensen, de ennek megvannak a maga – elsősorban gazdasági – korlátai.

– Kína teljesen más fajsúlyú, a pekingi befolyás nagyságrendekkel erősebb a kontinens egészén, mint a moszkvai – mutatott rá. A szakértő szerint a nyugati visszaszorulás látványos, de érdemes óvatosnak lennünk: sokszor láttuk már a Nyugat „kiszorulását” Afrikából, de még mindig ott vagyunk, méghozzá a legnagyobb szereplők között, mondta, hozzátéve, hogy sok szempontból pedig továbbra sem kerülhetők meg a nyugati szereplők.

Befektetések és kereskedelem tekintetében Kína jelenléte egyre meghatározóbb Afrikában. Ahogy katonailag is. Noha Oroszország régóta a legjelentősebb fegyverexportőr Afrikába, és sok függetlenségi mozgalomhoz is kötődik, Kína már minden mérőszámot tekintve felette áll. Vang Ji kínai külügyminiszter a nyáron a dél-afrikai miniszteri BRICS-csúcs mellett Kenyába és Nigériába is ellátogatott.