Jevgenyij Prigozsin még Putyin szakácsaként
Hirdetés

A háború az információs térben is kitermeli a maga sztárjait. Míg az első hónapokban az ukrán oldalon az elnöki tanácsadó Olekszij Aresztovics kijelentéseivel foglalkozott napról napra a média, addig orosz részről a csecsen vezér Ramzan Kadirov trollkodására fókuszáltak az újságírók. Aztán szép lassan mindketten háttérbe szorultak, és jöttek az új megmondóemberek, a szintén elnöki tanácsadó Mihajlo Podoljak, illetve a Wagner-magánhadsereg vezetője, Jevgenyij Prigozsin. Míg tehát az egyik oldal tanácsadókat használ előszeretettel az információs háborúban, addig a másikon a „hadvezéreké” a főszerep.

Jól átgondolt és felépített kommunikációs projektekről van szó, amelyeknek a „tábornokai” a maguk stílusában hozzák a kötelezőt, és terelgetik egyrészről a kívánt irányba az ellenséges információs teret, másrészről alakítják és tematizálják a hazai közvéleményt. Ebbe az is belefér, hogy az adott helyzethez igazodva – főképp a hadsereg és a hatalom baklövéseit ostorozva – bírálatukkal oldják a társadalomban felgyülemlett feszültséget, és levezessék a gőzt. De ezek a médiahuszárok a saját játékukat is űzik, tudatosan építik az imázsukat, így aztán már a saját elitjükkel is szembekerülnek. Aresztovics is eljutott odáig, hogy Volodimir Zelenszkij lemondását követelje és egyre kritikusabb, a tűréshatárt sokaknál átlépő kijelentéseivel már a politikai jövőjét építse.

Nála is messzebb ment Jevgenyij Prigozsin, aki a helytállásával sokak elismerését kivívó Wagner-csoport révén a háborúban szerzett népszerűségét igyekszik politikai tőkévé kovácsolni. Arról megoszlanak a vélemények, hogy teljesen önálló játékot játszik-e, avagy alapvetően egyeztetett ez a kommunikáció. Prigozsinnnak van annyi politikai érzéke, hogy ne nagyon lépje át a vörös vonalat, ugyanakkor személyiségéből fakadóan néha azért elszabadult hajóágyúként viselkedik. Ez részben tudatos, de érezhetően beleszeretett a szerepébe, és megérezte a háborús helyzetben, a Wagner katonai sikereiben, a belőlük fakadó népszerűségben rejlő lehetőséget is. Immár a politikai elitben képzeli el a saját helyét. Ráadásul Prigozsin nem Aresztovics, hiszen neki pénze, magánhadserege van, és ez nemcsak súlyt ad neki, de adott esetben akkor is veszélyes lehet, ha a Wagner-csoport az állam támogatása nélkül fenntarthatatlan lenne.

A nyugati sajtó tudatosan rájátszik arra, hogy Prigozsin szerepének túldimenzionálásával felnagyítsa az orosz rendszeren belül a háború során kétségkívül megjelenő belső ellentéteket. Így a Wagner vezére és a hadsereg vezetése között állandósult feszültség kapcsán már puccsveszélyt vizionál, azt sugallva, hogy Prigozsin hadat üzent az államnak, Vlagyimir Putyin már nem képes kezelni az eliten belüli problémákat, és megingott a lába alatt a talaj. Hangzatos kijelentéseivel azonban – legutóbb a Moszkva elleni dróntámadások kapcsán például büdös disznóknak nevezte Szergej Sojgu védelmi minisztert és Valerij Geraszimov vezérkari főnököt – Prigozsin nemcsak magát és a Wagnert fényezi, de valahol levezeti a társadalomban az orosz hadsereg bukdácsolása és a bürokrácia problémái miatt meglevő feszültséget is. Ramzan Kadirovval – aki vele ellentétben éppen a Vlagyimir Pu­tyin iránti demonstratív lojalitását igyekszik politikai tőkévé kovácsolni – a napokban vívott nyilvános szópárbaja (Prigozsint a csecsen vezető bloggernek minősítette, aki folyton „üvöltözik” a problémái miatt) pedig éppen a reguláris hadseregről tereli el a társadalom figyelmét. Emellett e hangos vita a Kreml malmára hajtva a vizet egyszerre gyengítheti a bürokrácia bírálatával népszerűvé vált Prigozsint és akadályozhatja meg a két hadúr esetleges szövetségét.

Jevgenyij Prigozsin csillaga látványosan emelkedőben van, ám éppúgy hiba volna a politikai rendszerben elfoglalt helyét túlértékelni, mint alábecsülni. A Wagner vezérét Putyin elnök azért hozta helyzetbe, mert megoldást keresett a hadsereg egyre kínosabban kiütköző problémáira. Ezzel az eddig a háttérben mozgó Prigozsin kiléphetett a fényre. Soha nem Putyint érintő bírálataival népszerűvé is vált, ám sértett primadonnaként sokak szemében túljátssza a szerepét. A bahmuti kivonuláshoz hasonló zsaroló fenyegetései a jelenlegi helyzetben akár törvényszegésnek is minősülhetnének, a Kreml azonban nem követi el azt a hibát, hogy nyíltan helyretegye Prigozsint. Vannak erre finomabb módszerek is.

Indulatos tirádáival a Wagner-vezér sokszor éppen a nyilvánosságot használja arra, hogy eljusson az üzenete Putyinhoz. Mert egyébként az elnökhöz nincs bejárása, ami jól mutatja a súlyát, illetve annak hiányát. Prigozsin kihasznált minden lehetőséget: a Wagner szíriai szerepvállalása a katonai felderítés felé nyitott meg ajtókat, az afrikai akciók során egyes nagykövetségekkel épített ki jó viszonyt, az ukrajnai „különleges katonai művelet” révén pedig például Szurovikint és a kommunikációs térben kulcsszerepbe került „vojenkorokat”, a katonai tudósítókat nyerte meg szövetségesének. De befolyásának a háború előtti emelkedésében leginkább a Putyinnal szoros kapcsolatot ápoló Kovalcsuk testvérek és az elnöki adminisztrációt vezető Anton Vajno segítették. Jól látszik, hogy Prigozsin rendszeren belüli státusa több embertől is függ, ebből adódó gyengeséget most a nyilvánosság erejével igyekszik kompenzálni.

A rendszeren belül elfoglalt helyét mutatja az is, hogy Putyin nem bízott rá egyetlen szektort sem. A gázért például Alekszej Miller, az olajért Igor Szecsin vagy a hadiipari komplexumért Szergej Csemezov felel. Felségterülete – különösen békeidőben – ezekhez képest korlátozott, igazából a Wagner-magánhadseregre és az elhíresült „trollgyárra” (Internet Research Agency) terjed ki. Prigozsinnak tehát van mit behoznia, és dolgozik is rajta gőzerővel. Látja ezt a Kreml is, ezért aztán az állami médiában a Wagnert nem is nagyon emlegetik. Így például még Bah­mut/Artemivszk bevételekor is csak egy nappal később került be ezeken a csatornákon Prigozsin neve a hírekbe. Azzal a lépéssel sem Prigozsin pozícióit erősítette Putyin, hogy néhány hónapja Szergej Szurovikin helyett Valerij Geraszimov vezérkari főnök kezébe adta az ukrajnai műveletek irányítását.

Prigozsin népszerűségének emelkedése a rendszer „katonáinak” egyáltalán nem tetszik. Ripacsnak tartják, és a „Putyin szakácsa” elnevezés sem a komolyságát alapozza meg. Ugyanakkor látnak benne potenciális veszélyt önmagukra és a rendszer stabilitására nézve, és emiatt is sokan összezárnak. Ráadásul a Wagner-vezér folyamatosan gyűjti az ellenségeket. A hadsereg vezérkarával nemcsak most, de már a szíriai szerepvállalás idején is meggyűlt a baja. De összekülönbözött több kormányzóval is, a leglátványosabban Alekszandr Beglovval, Szentpétervár első emberével. A külügy a túlzott afrikai aktivitást nem nézte jó szemmel, az Igazságügyi Minisztérium és a büntetés-végrehajtás (FSZIN) pedig a börtönökben toborzott rabok miatt neheztel rá. Ez nem nagyon tetszett a Szövetségi Biztonsági Szolgálatnak (FSZB) sem, amely enélkül is növekvő biztonsági kockázatként tekint rá. De megromlott a viszonya az elnöki adminisztrációval is, és feltehetően Putyin sem nagyon örülne neki, ha a Wagner háború miatt kiszélesedett autonómiája esetleg már az állam érdekeit veszélyeztetné.

Mindemellett az elmúlt hónapokban Prigozsin látványosan kinőtte a neki kiosztott felségterületet. Egyre inkább politikai szereplővé válik. A most megerősödött „háborús párt” egyik arca, így a kommunisták ellensúlyozásában fontos két pártban, a Vlagyimir Zsirinovszkij halálával vezérét vesztett „liberális demokraták”, valamint a Szergej Mironov fémjelezte, egyre inkább eljelentéktelenedő Igazságos Oroszország táborában jó eséllyel követőkre találhat. De a Kreml bástyái is felfigyeltek Prigozsin növekvő súlyára, így elkezdődött a helyezkedés, ami már most megbillentette az uralkodó eliten belüli egyensúlyt.

Korábban írtuk

Amíg azonban Vlagyimir Putyin erős, és képes megőrizni az egyensúlyt az erő csoportok között, addig Prigozsin nem jelent veszélyt. Ám az elnök meggyengülése ha nem is közvetlenül Putyin, de a hatalom számára kihívás lehet. Emlékezzünk csak Borisz Jelcin felbukkanására az 1980-as évek végén. Az ilyen önállósuló szereplők mindig kockázatot jelentenek a fennálló rendszer számára, és ne feledjük el, minden kornak megvannak a maga romboló Jelcinjei.