Az iraki utcák közömbösen reagáltak a kezdődő perre. Ami nem meglepő, hiszen az emberek energiáját leköti a szimpla túlélés. Az, hogy elkerüljék a robbantásokat és kóbor golyókat, melyek az elhibázott amerikai politikának hála, mára mindennapossá váltak az egykor békés országban. Akadtak persze – leginkább kurdok -, akik az utcán ünnepelték a diktátor procedúráját. A többség azonban rezzenéstelen arccal szemlélte a bíróság előtt álló diktátort mutató képsorokat.

A per első szakaszában az 1982-es Dudzsajl nevű faluban történteket vizsgálják ki, amikor egy Huszein ellen megkísérelt, félresikerült gyilkossági kísérlet után az elnök állítólagos parancsára a falu 148 lakosát megölték. Nem csoda, hogy a tárgyalásokat éppen ezzel a momentummal kezdték. A történet, bár tragikus, valójában nem sokat nyom a latban. Sokkal érdekesebb lesz például, ha az 1988-ban a kurd Halabdzsa faluban történtek körül szimatolnak, amikor ötezer ember vesztette életét a gáztámadásokban. Erre azonban vélhetően még jócskán várni kell, hiszen számos forrás szerint a gáztámadás megrendelője Maszúd Barazáni, a ma „Amerika üdvöskéje” szerepben tündöklő kurd vezető volt. De nem ő az egyetlen, akinek vaj van a fején. Nem hiába nem merik külföldön bíróság elé állítani Huszeint. Kompromittálóan hatna az amerikaiakra nézve, ha beszámolna az irak-iráni, illetve a kuvaiti háború valódi okairól, illetve az akkori washingtoni adminisztrációval kötött fegyverüzelmekről. A bagdadi zöld zóna mélyén folyó tárgyalás során azonban ilyen veszély nem fenyeget.

A Huszein-per azonban messze nem a legfontosabb iraki esemény. Az igazi sztori megbújik a per körüli handabanda mögött. A diktátor személye mára már nem sokat nyom a latban. A felfúlt per mindössze arra szolgált, hogy elterelje a közvélemény figyelmét a valódi kérdésről, a nemrég népszavazásra bocsátott iraki alkotmányról, illetve arról, hogyan készülnek egyes érdekcsoportok szétverni Irak egységét. Hogy a Huszein-per valójában nem más, mint parasztvakítás, bizonyítja az is, hogy alig egy héttel a per megkezdése előtt, a londoni Chatam House-ba látogató Jalal Talibáni iraki elnök újságírók kérdésére még nem tudta egyértelműen megmondani, hogy mikor állítják bíróság elé Huszeint. Alig pár nap múlva azonban a dátum már biztossá vált, és az egész világ lélegzet-visszafojtva várta a pillanatot. Az pedig, hogy a színfalak mögött az új alkotmányról való népszavazás eredményének összeszámolása zajlik, teljesen mellékessé vált. Talán ez volt a cél: az amerikai stratégák érezték, hogy a stratégiai céljaikat szolgáló iromány veszélyben van, ezért bevetették a „Huszein-bombát”.

Az alkotmány, melyet a szunniták kivételével szinte mindenki örömmel fogadott, könnyen megpecsételheti az ország sorsát. Hiszen túlzott függetlenséget biztosít a különböző tartományok számára, így komoly lépést jelent Irak széthullása felé, lévén a tartományok maguk rendelkezhetnek az olajkincseik felett, a jövőben függetlenedni kívánó régiók útjában anyagi akadályok sem állhatnak. Innentől egyenes az út egy szétforgácsolódott, Amerikával hűbéri viszonyban lévő Irak felé.

Az iraki törvények szerint az alkotmány megvétózásához annak három tartományban kellett volna megbuknia. A legtöbb elemző, a szunnita régiók egyhangú tiltakozása miatt, előre borítékolta a tervezet bukását. Hogy, hogy nem, a várakozások csődöt mondtak, és az első előrejelzések szerint az alkotmányt elfogadták. Hiába, a szavazófülkéktől a számlálóközpontokig vezető út igen hosszú volt. A szunnita többségű Diyala tartományban az alkotmány több mint 70 százalékos támogatást söpört be, Ninivében 55 százaléknyi nem szavazattal bukott meg, ami nem éri el az iraki törvények szerint 66 százalékban megszabott „abszolút elutasítottsági” küszöböt. A szunnita vétó elbukott. Az amerikai stratégák elérték céljukat. A Huszein-per, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan le is került a címlapokról. A volt diktátor ügyvédje felkészülési időt kért. A tárgyalást november végére napolták el.