Szerbia és Irak kísért

Oroszország továbbra sem hajlandó totális háborút vívni Ukrajnával. Bár eredeti elképzeléseivel ellentétben magát a háborút nem úszta meg, sőt egyre inkább elhúzódik, Moszkva nem hajlandó kivéreztetni hadseregét az ukrán harcmezőn. A háború előbb a harkivi front feladása utáni részleges mozgósítással, majd a krími híd elleni támadás után az úgynevezett kritikus infrastruktúra rombolásával lépett szintet. Sokan nem értették, hogy minderre miért vártak több mint fél évet, ám logikus magyarázatot találunk rá, ha szélesebb kontextusban vizsgáljuk a történéseket. Oroszország szemében ez csupán az egyik frontja a nagy, Nyugattal vívott proxy- és hibrid háborúnak. Ráadásul ez egy testvérháború, amelyben szerette volna elkerülni a civil lakosság szenvedéseit.

Az iraki konfliktus első napjaiban az amerikai bombázások következtében tízezres nagyságrendben haltak meg civilek, és nemcsak a kritikus infrastruktúra, hanem a világörökség egy része is pusztult. Végül a háború mintegy 200 ezer polgári áldozatot követelt. A civil lakosság Ukrajnában is szenved, nagyjából húszezren életüket vesztették, milliók pedig elmenekültek, az energetikai infrastruktúrát egymás után érő rakétacsapások következtében, pedig a lakosság rendkívül kegyetlen tél előtt áll.

A Szergej Szurovikin tábornok kinevezése után életbe lépett, közvetlen helyett indirekt összecsapásokra alapuló orosz taktika két hónap elteltével egyre inkább kezdi éreztetni hatását nemcsak az ukrán társadalomra, a hátországra, hanem a hadsereg harcképességére nézve is. A heti rendszerességgel érkező csapásokkal Moszkva elsődleges célja az energetikai hálózat egységének megbontása, és akár már december első napjaiban is bekövetkezhet egy egész Ukrajnára kiterjedő teljes áramszünet. Villamos energia hiányában pedig sem a haderőt kiszolgáló logisztika, sem a még megmaradt ipar nem tud működni. Mára a hétköznapok részévé váltak a tervezett áramszünetek, ami naponta hivatalosan öt- – de a valóságban jóval több – órányi lekapcsolást jelent. Az áramhiány más területekre is kihat, az akadozó távfűtéstől vagy vízellátástól egészen az internet- és mobilszolgáltatásig. Ám főképp Kijevben az olyan alapvető áru is hiánycikké kezd válni, mint például a kenyér.

A rakétacsapások elsősorban a szállítási infrastruktúrát érik. Bár az ukrán energiamixnek lassan már kétharmadát adó atomerőműveket Moszkva nem támadja, a hálózat összeomlása miatti frekvenciazavarok – amennyiben az 49,5 hertz alá csökken, az automatika leválasztja az erőművet a hálózatról – napokra is leállíthatják az atomerőműveket. De hiába maradnak meg az energiatermelési kapacitások, távvezetékek, valamint transzformátorok hiányában a megtermelt energia egyszerűen nem tud eljutni a fogyasztókhoz. Az energetikai hálózat lassan megszűnik egységesként létezni.

Az Ukrajnát érő folyamatos orosz rakétacsapások hatása azonban túlmutat az energiahálózat kérdésén. Az indirekt összeütközésre alapuló taktika fokozatosan bénítja meg a hátország működését, ami különösen szembetűnő a vasúthálózat esetében. A békeidőben előnyt jelentő villanyvontatás az egyre gyakoribb áramszünetekkel és az egységes hálózat szétesésének veszélyével együtt az ukrán haderő logisztikájának Achilles-sarkává kezd válni. A dízelmozdonyok ugyanis nem képesek pótolni a kieső elektromos vontatást. Így már most is a hadseregnek szánt utánpótlás szállítása élvez prioritást minden mással szemben. A helyzet a jövőben csak romlani fog, ezért aztán a személyforgalom teljes leállása sem elképzelhetetlen. De áram hiányában nem működnek sem a biztosító-, sem pedig a jelzőberendezések, és a váltókat is jobb esetben kézi erővel lehet csak átállítani. Ezek pedig egymásra halmozódva töredékére redukálják a vasút szállítási kapacitásait. Ráadásul a transzformátorokhoz, illetve egyéb, a villamos hálózathoz szükséges berendezésekhez hasonlóan az eltérő szabványok miatt a vasút esetében sem számíthat Ukrajna tömeges és azonnali nyugati segítségre.

Ezért aztán Ukrajna hiába állt már át a tömeghadviselésre és mozgósította totálisan a társadalmát és a gazdaságát, az orosz haderő 6-8-szoros tüzérségi túlerővel kompenzálja a néhol már 3-4-szeres ukrán létszámfölényt. A kritikus infrastruktúra elleni célzott rakétacsapásokkal pedig képes megbénítani a hátországot. Közben Oroszország megkésve és lassan ugyan, de a részleges mobilizációval tömegesíti a hadseregét, és a hadiipar is turbó fokozatra kapcsolt. Ezért bár a fő célokhoz, az új világrendben az orosz pozíciók erősítéséhez nem közelíti Oroszországot a háború elhúzódása, Moszkva erőfölényére alapozva türelemmel felőrölheti az ukrán ellenállást. Főképp akkor, ha a gazdasági fronton előállt helyzet miatt csökken Ukrajna nyugati támogatása. A jelenlegi trendek folytatódása mellett nagy győzelmet egyik fél sem remélhet, de miközben Ukrajna pusztul, és részben a Nyugat is – elsősorban Európa – gyengül, Oroszország nem omlik össze és fekszik ki az ukrajnai frontokon. Ez a patthelyzet azért előbb-utóbb elvezethet a tűzszünetig.

Ettől azonban még messze vagyunk, egyelőre minden oldal hisz a győzelemben, és mindenki a sok tekintetben sorsdöntőnek tartott télre készül. Kijev és a mögötte álló Nyugat láthatóan nem igazán tud mit kezdeni a kritikus infrastruktúra bénításával, így jobb híján a kommunikációs fronton támad vissza, és háború bűntettnek minősíti az orosz rakétacsapásokat. A civil infrastruktúra rombolása kétségkívül sok szenvedést okoz a lakosságnak, a jogászok véleménye azonban megoszlik arról, hogy ez háborús bűntett-e. Ami persze nem érdekli a politikusokat, és a G7-ektől kezdve az Európai Unióig ezzel vádolják Oroszországot. Miközben azonban már a háborús bűnöket vizsgáló törvényszék megalakulásán dolgoznak, valahogy elfelejtik, hogy ugyanígy rombolta a kritikus infrastruktúrát az Egyesült Államok előbb Jugoszlávia, majd Irak bombázásával. A NATO 1999-ben az ENSZ felhatalmazása nélkül 2300 légi csapást mért Jugoszláviára, 420 ezer lövedéket lőtt ki, mintegy 12 ezer Tomahawk rakétát indított el, ezzel 25 ezer lakóépületet, 19 kórházat, 69 iskolát rombolt le, és megölt 2500 civilt.

A koszovói háborúban az Egyesült Államok és szövetségesei a jugoszláviai katonai képességek tervszerű lebontásával kezdtek bele a hadműveletekbe. Először a kapcsolatokat semmisítették meg a katonai egységek és a parancsnokok között, utána a repülőterek irányítótornyait, majd a kifutópályákat, magukat a harci gépeket, az üzemanyagtartályokat és a fegyverraktárakat. Ezután következett az elrejtett kommunikációs központok, majd az elektromos hálózat pusztítása, a hidak bombázása. Aztán Milošević megtört. Ekkor csak kevesen mondták, hogy az Egyesült Államok vezette NATO háborús bűnöket követ el, és a tiltakozásokat morális alapon ugyanúgy figyelmen kívül hagyták, elhallgattatták, mint jelenleg az egyoldalúságra, a kettős mércére vagy éppen helyzet árnyalását segíteni próbáló és az agresszor mellett a Nyugat felelősségére is figyelmeztető hangokat. De arról sem illik beszélni, hogy az ukrán hadsereg lehetőségeihez mérten ugyanúgy lövi a kritikus infrastruktúrát Belgorod vagy Kurszk környékén és az oroszok által ellenőrzött ukrán területeken, mint ellenfele. Erre a válasz, hogy megtámadták. De vajon mindenre feljogosít-e az áldozati szerep? Akár a háborús bűnökre is?

A háború szörnyű, a katonák halnak, a civilek szenvednek, menekülnek, miközben a háttérben meghúzódva mások a geopolitikai céljaikat nézik, vagy csak simán gazdagodnak. Az információs térben pedig dől a propaganda. Sokszor az egyértelmű helyzeteket is eltakarja a háború, de főképp a média köde. A többség bebújik a buborékjába, és egyetlen igazságot hajlandó látni. Pedig a háború, mint ebből a történetből is látjuk, ennél sokkal bonyolultabb. Naiv kérdés, de nem volna jobb abbahagyni?