Fotó: Demokrata/Vogt Gergely
A Sche­rer család
Hirdetés

A német statisztikai hivatal adatai szerint 2021-ben már negyedmillióra volt tehető azoknak a németeknek a száma, akik végleg elhagyták hazájukat. A kivándorlók többsége képzett szakember. Bár Németországban a kivándorlással nem sokat foglalkozik a politika (a bevándorlással annál többet), az már a német közszolgálati MDR-nek is feltűnt, hogy a távozók háromnegyede diplomás. A célországok közül az első két helyen két német nyelvű állam, Ausztria és Svájc áll. Mi még nem szereplünk az első tízben, de a Magyarországot új hazájuknak választók száma meredeken nő, és évi négy-ötezres nagyságrendű.

A Nyugat-Európából hazánkba bevándorlók közül az első helyen a németek állnak. Az ország méretéhez képest jelentős még a bevándorlás a szomszédos Ausztriából: míg 2016-ban 385 osztrák települt át Magyarországra, addig ez a szám 2020-ban a járvány ellenére megnégyszereződött: 1670 főre nőtt. Emellett 2015 óta megduplázódott a Hollandiából érkezők száma is a KSH adatai szerint. Kisebb számban jönnek spanyolok, svédek, britek és franciák is.

Nincs vesztenivaló

Tavaly novemberben érkezett a Sche­rer család Rajna-vidék-Pfalz tartományból. A karácsonyt már Magyarországon töltötték. Három kisgyermekkel vágtak neki életük nagy kalandjának, miután Németországból elegük lett. A jobb jövő reményében keltek útra, a Balatontól délre egy kis faluban telepedtek le. Most albérletben laknak egy korábbi nyaralóban szerény körülmények között, de csodás közelségben a természettel. Christoph szerint eddig ez volt eddigi életük legszebb fél éve, amelynek egyetlen másodpercét sem bánták meg.

– A járvány előtt nem gondoltunk a kivándorlásra, nem voltak konkrét terveink, de nem éreztük jól magunkat, mert rossz hangulat vett minket körül. Sok más családhoz hasonlóan mi is küzdöttünk, de ennek egyre kevesebb köze volt a szép, tartalmas élethez. Napi tíz órát dolgoztunk csak azért, hogy ki tudjuk fizetni a számláinkat. Túlságosan fáradtak és elfoglaltak voltunk ahhoz, hogy feltegyük magunknak a megfelelő kérdéseket. Menni vagy maradni? Éreztük, hogy valami nagyon elromlott, és minden szinten szétesett a rendszer, mint ahogy azt is, hogy a német kormány cserben hagyott bennünket. Magyarországgal ellentétben Németországban teljesen mellékes a polgárok, a családok jóléte, a véleményünk sem számít. Mások a prioritások, a politika teljesen érdektelen, számunkra elfogadhatatlan dolgokat helyez előtérbe.

Chistophék szemét a koronaválság nyitotta fel, amikor végre levegőhöz jutottak és rádöbbentek, hogy a gyermekeik testi-lelki védelme és jövője a legfontosabb.

– Amikor felmondták a lakásszerződésünket, mert a tulajdonos maga akart beköltözni, már tudtuk, hogy a következő lakásunk nem Németországban lesz. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Ekkor már javában dúlt a munkahelyemen is a harc, ami szerencsére közös megegyezéssel zárult.

Christoph buszsofőrként dolgozott a Deutsche Bahnnál (DB), és egy forró nyári napon gyerekeket szállított. Elromlott a légkondicionáló, és mindenki a fülledt buszban ragadt.

– Megengedtem a gyerekeknek, hogy levegyék a maszkjukat, ha kényelmetlenül érzik magukat. Nem szerettem volna, ha valamelyikük rosszul lesz. Arra nem számítottam, hogy ezért panaszt tesznek a szülők és a tanárok. Felfüggesztettek az állásomból, a munkáltatóm nem adott lehetőséget még egy tisztázó megbeszélésre sem. Azonnali felmondást helyeztek kilátásba, amit végül az elmulasztott időpontok miatt közös megegyezéssel történő szerződésbontássá változtattak végkielégítéssel. Szó szerint nem volt semmi veszítenivalónk.

Amikor komolyan szóba került a kivándorlás kérdése, Lengyelország és Magyarország merült fel. Döntésüket tudatosan, három szempont alapján hozták meg: az első a magyar kormánynak az ukrajnai háborúhoz való hozzáállása és békepártisága, a második a bevándorláspolitikája, a szigorú határvédelem és harmadikként, de nem utolsósorban a magyar kormány családpolitikáját említik.

Fotó: Demokrata/Vogt Gergely

Christoph felesége, Ariane Németországban ápolónőként dolgozott. A faluban most egy idős asszonyt ápol, és a 11 éves Amelie is segít neki. A faluban az a szokás, hogy kölcsönösen segítik egymást az emberek.

– A szomszédunk egy nyugdíjas tanárnő, aki beszél németül. Tőle tanulunk magyarul. A gyerekekre könnyen ragad a nyelv, a nagylányunk elképesztő tempóban halad, és hihetetlenül jó a kiejtése. Az itt élő emberek közötti kapcsolat minősége Németországban teljesen elképzelhetetlen. Mikulás-ajándékok, sütemény, lekvár a gyerekeknek… Ez volna a borzalmas diktatúra, amiről a német lapok írnak? Itt néhány németen kívül senkivel nem volt rossz tapasztalatunk – mondja Ariane, akinek az is feltűnt, hogy jobb állapotban vannak az utak, az autópályák, a játszóterek, és hamarabb befejezik az építkezéseket, mint náluk.

– Hosszabb távon gazdálkodni szeretnénk, Christoph új vállalkozásához, a bionövény-termesztéshez és egészségügyi tanácsadáshoz megtermelni a szükséges alapanyagokat. Ősszel beköltözhetünk az új házunkba, Zalakarostól nem messze. A házhoz egy 4500 négyzetméteres, megművelhető terület és erdő is tartozik. A kis zalai falu hatvan lakosának a fele már német bevándorló.

Elfogyott a levegő

A megszólítottból árad a szó.

– Jó napot! Detlev Schönauer vagyok, eredetileg fizikus. Negyven éven át kabaréművész voltam a rádióban, televízióban és a színpadon. Most a nyugdíjas éveimet élvezem a csodálatos Magyarországon. Könyveket írok, zenét szerzek, és olykor kritikus videókat készítek. Magyarul tanulok, élvezem a Balatont és a kitűnő termálfürdőket. Hogy miért jöttem el Németországból és mondtam búcsút a német közönségnek? Mert negyven év színpadon töltött idő után egyre többször támadtak, rágalmaztak meg csak azért, mert megengedtem magamnak, hogy kritikát fogalmazzak meg a német kormány klímapolitikájával, illetve migrációs politikájával szemben. Holott kabarészínészként éppen ez lenne a dolgom. Jobboldali populistának és AfD-közelinek bélyegeztek, önjelölt moralisták üzentek a rendezőmnek, hogy egy ilyen rasszistát ne engedjen színpadra. Néhányan annyira megijedtek, hogy törölték az előadásaimat. Azután jött a koronavírus-járvány, és akkor már eleve törölték az összes előadást. Úgy döntöttem, szögre akasztom a kalapom, és megkezdem a megérdemelt nyugdíjas éveimet. Feleségemmel már régóta úgy terveztük, hogy Németországon kívül töltjük életünk alkonyát.

– Miért?

– Mert az az ország, amely ily mértékben megosztott, ahol a társadalmi igazságtalanság egyre nyíltabban napvilágra kerül, az az ország, ahol a kényelmetlen véleményeket a mindent mindenkinél jobban tudó morálfetisiszták megvetéssel díjazzák, már nem a mi országunk többé. 2019 nyarán voltunk a feleségemmel a Balatonon. Akkor döntöttük el, hogy itt telepedünk le. Zalában vettünk is egy házat, kezdetben nyaralóként szolgált, 2021 márciusáig ugyanis még tele volt a naptáram fellépési időpontokkal. Ami engem, a „rasszistát” különös elégedettséggel tölt el, hogy egy cigánylakta faluban élünk. Minden szomszédunk kivétel nélkül cigány. Megkérdeztük őket, mik ők, szintik, kálók vagy romák, esetleg utazók? Nem, felelték, mi cigányok vagyunk.

Detlev Schönauer boldog Magyarországon. Szereti a Balatont, Budapestet, a sok termálfürdőt, az idilli tájat, amelyek látványát nem teszik tönkre a szélkerekek és azt, hogy itt még van hová fejlődni. Németország már lefelé megy a lejtőn. Ezzel szemben itt az az érzése az embernek, hogy épül, gyarapodik minden. A legnagyobb különbség, hogy itt kormány a népet helyezi előtérbe, nem a brüsszeli bürokratákat vagy a migránsok érdekeit.

Orbán Viktor politikájában az a legszimpatikusabb számára, hogy nem borul térdre az EU előtt. A német fősodorral ellentétben antidemokratikusnak semmiképp nem nevezné, már csak azért sem, mert rendszeresek a nemzeti konzultációk, ahol megkérdezik az embereket és szondázzák a hangulatot. Az ilyesmitől szerinte inkább a német politikusok tartanak. Legjobban pedig az lepte meg, hogy itt sokkal könnyebb barátkozni. A kivándorlás gyakran azzal a veszéllyel jár, hogy az ember magára marad. Ők viszont több új barátra és ismerősre találtak itt, mint amennyi valaha is volt nekik Németországban.

Fotó: Demokrata/Vogt Gergely
Detlev Schönauer és felesége

Detlev feleségének Németországban szabályos pánikrohamai voltak. Öt éve élt együtt ezzel a tünettel, amióta körbevette egy arab csoport. Este nyolckor történt, nem volt rajta kívül az utcán senki… Magyarországon nyugodott meg, úgy érzi, itt nem bántják. Amikor férje bekerült a nagykanizsai kórházba, egyedül maradt a házban, és mégsem félt. Cigány szomszédasszonya pedig mindennap ebédet, gyümölcsöt hozott neki, és betolta a kerítés alatt. Ugyanis mindketten covidosok lettek, Detlev súlyos állapotban került be, és hosszú heteken át lélegeztetőgépen volt.

– Újra kellett tanulnom járni, könyveken tanultam lépcsőzni. A kórház nem egy ötcsillagos szálloda, de mit számít ez a kitűnő orvosok szaktudásához és tapasztalatához képest? Megmentették az életemet. Nem vagyok biztos benne, hogy ugyanezt Németországban túléltem volna…

Ma már újra egészségesek, és tele vannak tervekkel. Sok dolog még hátravan. Detlev rendszeresen ír a Budapester Zei­tungba, és újra színpadra készül. Már szervezi az első fellépését a Balatonnál, és az is a tervei közt szerepel, hogy Budapesten is fellép.

Miért Magyarország?

Néhány évtizede még a felvetés is abszurdnak tűnt, mára valósággá vált. Hitte volna az ember a nyolcvanas évek derekán, hogy Németország leggazdagabb vidékéről, a Boden-tó partjáról egy nap kivándorol valaki a poros Magyarországra? Amikor még egymás mellett sorakoztak a kikötőben a milliárdosok jachtjai, a parton a pompás kaszinók, a méregdrága villák, a garázsokban a luxusautók…

A nyolcszáz lelkes Ordacsehi ma hétszáz magyar és mintegy száz nyugati országból érkező bevándorló új otthona. Az elmúlt években belgák, osztrákok, svájciak, de mindenekelőtt németek telepedtek le a faluban. Egyikük Klaus Kauder, aki a belga feleségével másfél éve él itt. Kivándoroltak Magyarországra.

De miért épp ide? A válasz ugyanaz.

– Az már nem az én Németországom. Először Merkel, azután az Ampel (a baloldali közlekedésilámpa-koalíció). Berlinben mindent tönkretesznek, amit a mi generációnk fáradságos munkával megteremtett. Mit akarnak? – kérdezte tőlem valaki nemrég a fonyódi piacon. Csődbe viszik Németországot, válaszoltam. Nekem úgy tűnik, már a magyarok is képben vannak, bár egyeseknek még mindig romantikus elképzelései vannak a fejlett Németországról – teszi hozzá.

Fotó: Demokrata/Vogt Gergely
Klaus Kauder és felesége

Klaus Kauder több mint negyven évig volt rendőr egy Boden-tó-parti 25 ezer fős kisvárosban. Az első, ami feltűnt neki, hogy szerinte Magyarországon lakosságszámra vetítve jóval nagyobb a rendőri jelenlét, ami nagyobb biztonságérzetet ad.

– Németországban minden 400 lakosra jut egy rendőr. Ez a hivatalos szám.

Utánanéztünk. Magyarországon száz lakosra jut közel ugyanennyi. Vagyis nálunk négyszer annyi rendőr teljesít szolgálatot, mint Németországban. Tehát intenzívebb az ellenőrzés annak ellenére, hogy ritkábban találkozni potenciális bűn­elkövetőkkel.

– Ha Siófokon valaki végigmegy a parton éjfél után, azt tapasztalja, hogy nincsenek agresszívan viselkedő drogosok vagy részegek, még éjfélkor is biztonságosan lehet korzózni a tóparti sétányon. Nincs kék fény, mentő, rendőrség, szirénázás.

A másik, ami Klaus számára azonnal szembeötlő, hogy a fiatalok tisztelik a felnőtteket. Romlatlanok, ártatlanok, és felfoghatatlan segítőkészséggel viszonyulnak az idősebbekhez. Látszik, hogy a szülők többet foglalkoznak a gyerekeikkel.

– Ami a rendőri munkámat illeti, a munkaidőm egyharmadát a németek foglalták le. A külföldiek tették ki a munkám másik harmadát, a migránsok a harmadikat. A lakosságarány ettől jelentősen eltért: a németek 85, a külföldiek 13, a bevándorlók két százalékot képviseltek. Az afrikai migránsok gyakran utaztak kábítószer-kereskedelemben, és jelentősen megnőtt az általuk nők ellen elkövetett erőszakos bűncselekmények száma. Az önvédelmi eszközök piaca 2015 óta valósággal felrobbant, ennek oka a biztonságérzet hiánya a köztereken, egy olyan probléma, ami Magyarországon, pláne a Balatonnál ismeretlen.

De Klausnak a leginkább az intézményesített hazugságokból volt elege.

Korábban írtuk

– El tudják képzelni, hogy köröznek valakit, és a körözött személy fényképét úgy adják át a sajtónak, hogy ki van kockázva az arca? Ez a migrációs hátterű elkövetőknél mindennapos gyakorlat. Hogy lehet így megtalálni? Teljes nonszensz. Meredeken megnőttek az esetszámok, a rendőrség rendkívül túlterhelt. Bevallom, nem bántam, hogy nyugdíjba tudtam menni, pedig szerettem a munkámat. De ez még nem minden. A statisztikákat meghamisítják.

Klaus Kauder felidézte, hogy az egyik baden-württembergi városban beszédet tartott az SPD-s polgármester, és felsorolta az éves bűncselekmények számát, kiemelve, hogy a trend csökkenő. Egy gond volt vele. Az általa említett bűncselekményeket nem egy év, hanem egyetlen nap alatt követték el…

– Elég volt belőle. Itt élvezzük a nyugalmat, a táj szépségeit, a kirándulásokat és azt az életformát, amit a magyar vidék nyújt.

Klaus elárulja, hogy a szomszédja kitűnő horgász, néhanapján hoz neki halat, a szomszéd édesanyja mamája meg frissen sült palacsintát.

– Ha a másfél éves magyarországi életünk rezüméjét el kellene készítenem, akkor azt emelném ki, hogy Magyarország és elsősorban a magyar vidék egyfajta időutazás a múltba. Nem technikai értelemben, mert például az infokommunikáció terén Magyarország már előrébb tart. Sokkal inkább az emberek gondolkodásmódjában. Itt nem foglalkoznak a genderelmélettel vagy a bolygó megmentésével. A magyarok a földön járnak, használják a józan eszüket, a napi gondok megoldásában segítik egymást. Kevésbé materialisták, a boldogságot inkább a családjukban, a rokoni-baráti kapcsolataikban keresik, és nem a fogyasztási cikkek hajszolásában.