A feministák új nemzedéke anarchiába taszítaná a világot
Választóvonal Európa közepén
Miért terjed futótűzként a feminizmus Nyugaton, és mi az oka annak, hogy Magyarországon és Közép-Európában ennek épp az ellenkezője, a hagyományos családmodell a követendő példa? Mi fűti a szélsőséges nőmozgalmakat, amikor már minden követelésük teljesült?
A második világháború után hatalmas szakadék keletkezett a közép-európai országok és a Nyugat között, ami egyebek mellett a női szerepekről alkotott közfelfogást is alapjaiban érintette. Az Egyesült Államok és szövetségesei nemcsak a politikában, de a nőideálok terén is szögesen ellentétes álláspontot képviseltek, mint a volt keleti tömb országai. Míg az Egyesült Államok létrehozta a fogyasztói kultúrán alapuló „amerikai álom” asszonyát, aki csinos, törékeny és tökéletesen nőies volt, addig a szovjet blokk az erős, a férfival egyenértékű munkaerőként dolgozó nő ideálját képviselte. Ebben a nő feladata nem a tradicionális női szerepek ellátása, hanem a szocializmus építése volt, külsejére pedig inkább a szürkeség volt jellemző. A propaganda jelképrendszerét követő emancipált nőtől elvárták, hogy ne érezze szükségét a felesleges és elvetendő „burzsoá kispolgári” szépségápolásnak, és ne is „kenceficézze” magát. Ehhez persze a hiány is hozzájárult, hiszen az emberek az alapvető fizikai szükségleteiket is nehezen tudták kielégíteni. A Rákosi-korszak ínséges időszakának puritanizmusába a szépségápolási termékek közül legfeljebb a szappan fért csak bele…
Újraéledő mozgalmak
Az abortusztilalom és a gyermektelenségi adó miatt – ami elsősorban a háborús veszteségek pótlását célozta – a természetes szaporodás üteme a Ratkó-korszak éveiben jelentősen megnőtt. A terhességmegszakítás tilalmát 1956 júniusában oldották fel, a gyermektelenségi adót pedig az 1956-os forradalom után törölték el.
Közben nyugaton újjáéledt a nőmozgalom. Különféle autonóm női csoportok és hálózatok jöttek létre, amelyek megpróbálták felhívni a nyilvánosság figyelmét a nőket sújtó hátrányokra. A merőben eltérő politikai irányzatok ellenére a mozgalmak fő követeléseikben egységesek voltak: az önrendelkezési jog, a politikába való aktív beleszólás, a szakképzett munkákhoz való korlátlan hozzáférés és ott is az abortusz korlátozásának eltörlése.
Az 1968-as emlékezetes paradicsomdobálás viszont már a nyugati feminista mozgalom második hullámának kiinduló eseménye volt. A Szocialista Német Diákszövetség kongresszusán Helke Sander, a Nők Felszabadítási Akciótanácsának szóvivője azzal vádolta a diákszövetség tagjait, hogy nem mennek el elég messzire a társadalomkritikában, mert figyelmen kívül hagyják a nőkkel szembeni diszkriminációt. Sigrid Damm-Rüger ezek után a női tiltakozás jeleként paradicsomot dobott a vezetőség ünnepi emelvényére.
Innentől kezdve a nőszervezetek látványos kampányokkal hívták fel a közvélemény figyelmét a nemek közötti egyenlőtlenségekre és a nők diszkriminációjára. Rendkívül provokatív volt 1971-ben a Stern címlapja: Abortuszunk volt – ezt hirdette a német lap, világgá kürtölve az addig tabunak számító vallomást, amelyben 374 prominens és kevésbé ismert nő nyilvánosan beismerte, hogy tiltott magzatelhajtást hajtott végre, és ezzel megsértette a német büntető törvénykönyv 218. paragrafusát. A provokatív akció nagy feltűnést keltett Nyugat-Németországban, mert ez volt az első alkalom, hogy nyíltan szóba került az abortusz témája, és hatására megsokasodtak a marxizmus tanaira építő feminista csoportok.
Amikor a szocialista rezsimek összeomlása 1989-ben megkezdődött, sokan azt hitték, Marx intellektuális befolyása egyszer és mindenkorra véget ért. Óriásit tévedtek.
Marx visszatért
A nyugati világban reneszánszát éli a marxizmus. Az újkommunizmus hívei, a marxista tanok feltámasztásán fáradozó véleményvezérek, újságírók, politikusok és tudósok szerint Marx nagyon jól azonosította azokat a problémákat, amelyek a robottechnika és a globalizáció elterjedése miatt napjaink nyugati társadalmait is jellemzik. Sőt Marx szerintük megoldási javaslattal is szolgált, amelyet forradalomnak, illetve osztályharcnak nevezett, és amit érdemes lenne feleleveníteni: egy félresikerült kísérlet, egy hibás interpretáció miatt nem szabad az egész marxizmust kidobni a szemétbe, hirdetik. Különösen a fiatalok fogékonyak ezekre a nézetekre.
Közép-európaiként könnyedén legyinthetnénk az egészre, hiszen pontosan tudjuk, bárhogyan nevezik is, bármilyen köntösbe bújtatják is, a kommunizmus természete nem változik. Közép-Európa népei negyven év alatt bőségesen elegendő tapasztalatot szereztek a szocialista rendszerek működéséről. Akárcsak Oroszország, amelyet a nyugati világ neoliberális marxizmusa nem tudott újra megfertőzni. Olyan ez, mint a vírusos betegség, amelyen átesve az ember egy bizonyos ideig védett marad.
Csak egy példa: miközben az ezredforduló óta a Bundeswehrnél egyre több a harcoló alakulatnál szolgálatot teljesítő katonanő, addig az orosz állam több munkakörrel együtt például a metróvezetéstől is eltiltotta a nőket – az egészségük védelme érdekében. Ezt a törvényt tavaly módosították, azóta a moszkvai közlekedési vállalat nőket is felvehet metróvezetőnek. A moszkvai önkormányzat közlekedési osztálya szerint a nők azért vezethetnek ismét metrót, mert a szerelvények irányítása ma már egyre automatizáltabb, így már nem igényel akkora fizikai megterhelést.
Tavaly januárig összesen 456 olyan munkakör volt Oroszországban a bányászattól a buszvezetésen át a hivatásos ejtőernyőzésig, amelyeket csak férfiak tölthettek be. Számuk a tavalyi törvénymódosítással nagyjából százra csökkent.
Új stratégiák
Mivel a korai nőmozgalmak követelései mára mind megvalósultak, elvileg a harcuk is okafogyottá vált. Ám míg a feminizmus első hulláma a nők egyenjogúságáért folytatott küzdelem volt, amelynek során többek között választójogot, az örökléshez és hivatásuk megválasztásához való jogot követeltek maguknak, addig mára e mozgalmak jóval tovább mentek.
A mai feministák torz megnyilvánulásai és extrém céljai a marxizmusban gyökereznek, de egészen a megsemmisítő anarchiáig terjednek. A feminizmus eredetileg is baloldali, antikapitalista mozgalomként indult, első képviselői közül sokan marxista kommunisták voltak (többek között Sylvia Pankhurst, Alekszandra Kollontaj, Clara Zetkin, Rosa Luxemburg).
A mozgalom több korai képviselője úgy vélte, hogy nem elég felszabadítani a nőket, meg kell szüntetni az osztályokat. A patriarchális elnyomás bölcsőjének pedig magát a családot tekintették, hiszen szerintük még a legkisemmizettebb munkás is uralkodhat felesége és lányai felett. A patriarchátus és a kapitalizmus szerintük kéz a kézben jár. Ezért el kell törölni.
A nyugati feministák már az 1970-es években összefogtak az úgymond alávetett közösségekkel annak érdekében, hogy a nőket, valamint a homoszexuálisokat és transzneműeket is elnyomó, heteroszexuális férfiak uralma alatt álló patriarchális, kapitalista társadalmat lebontsák. Ezen a ponton találkoztak a kulturális marxisták majdnem egy évszázados vágyaival, ahogyan Antonio Gramsci olasz kommunista megfogalmazta, a „felépítmény” megszüntetésével.
Céljuk a társadalom legalapvetőbb pillérét jelentő hagyományos család intézményének meggyengítése. Ehhez arra a divatos, ám szélsőségesen hamis jövőképre támaszkodnak, amely azt hirdeti, hogy ne szüljenek a nők, mert minden újabb gyermek veszélyezteti a bolygót, a túlnépesedés a Földön globális ökológiai katasztrófát okoz. Perverz fantazmagória, amelyet könnyű cáfolni: a bolygó legnagyobb része lakatlan. Elég, ha kinézünk a repülőgép vagy a vonat ablakán: néptelen tájak mindenfelé. Egyedül a nagyvárosok zsúfoltak, de azok nagyon.
Magyarországon is terjednek ezek a tévhitek és működnek azok a szervezetek, amelyek próbálják erőszakosan elhinteni a megtévesztés magvait, de szerencsére nálunk a társadalom többségének még egészséges az immunrendszere. Gyerekeket szeretnénk, élni akarunk és hiszünk abban, hogy van jövő. Még védettek vagyunk.