– Milyen erők irányítják egy város fejlődését?

– Az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján a beruházói érdekek. Pedig a városfejlesztés önkormányzati és közösségi feladat, s az teszi élhetővé a várost, ha ez a kettő együttműködik. De számos külföldi példa mellett vannak itthon is jó kezdeményezések, mint a Ráday Kultucca projekt, ahol összefogott az önkormányzat és a civil szféra, illetve egy hallgatói ötletpályázatot szerveztek a már elindult, kedvező folyamatok kiterjesztésére. Jó megoldások születtek, de mostanában sajnos kissé kifulladni látszik a projekt.

– Másfél évvel ezelőtt a XI. kerületi lakosság szavazhatott arról, melyik pályázati terv alapján újítsák fel a körtéri gombát. Ez lenne a megfelelő formája az együttműködésnek?

– Ez is egy lehetséges megoldás, és véleményem szerint hasznos is lehet, mert a lakosságot be kell vonni a folyamatokba. Az azonban nem mindegy, hogy később mi történik, van-e eredménye a véleménynyilvánításnak. A lakosság ugyanis hajlamos passzívvá válni, ha nincs válasz a javaslataira. A körtéren viszont a négyes metró építése miatt szinte állandósult háborús állapot van, ezért továbblépni egyelőre nem lehet.

– Sokak szerint nem arról kellene megkérdezni a lakosságot, hogyan nézzen ki egy emblematikus hely, hanem arról, milyen szerepet töltsön be a város életében, milyen funkciót kapjon. Lehet az esztétikát a lakókra bízni?

– Az igények térbeli rendszerbe történő öntése vitathatatlanul építészeti, tájépítészeti feladat. Az kultúra, ízlés, hozzáállás kérdése, hogy az embereknek tetszik-e az új, a merész. Sokaknak nem, pedig az idő számos esetben épp az újító szellemet igazolja vissza. Tehát ezek inkább szakmai kérdések, a funkciót viszont valóban közös gondolkodás mentén kell kialakítani. Ám a fejlesztésekhez az önkormányzatok egyfelől szerény anyagi erőforrásokkal rendelkeznek, másfelől egyre kevesebb felhasználható területtel. Innentől kezdve pedig a magántőke az, ami dönt. Mindez viszont a beépítések túlzott növekedését eredményezi, s ez nem közösségi érdek. Nagyon sok olyan, a városi szövettől idegen fejlesztés valósul meg, ami tipikusan a globalizációs folyamatok velejárója. A globalizációnak vannak persze hasznos hatásai is, akár a nemzetközi kapcsolatok erősödése, akár az Európai Unió, amelynek tagjai vagyunk, de a gépkocsiforgalomra alapozott városfejlesztésről, a szétterjeszkedésről már régóta kiderült, hogy nem teszi élhetővé a városokat, hanem rombolja a helyi identitást és a környezetminőséget, ezért hiba volt ebbe a tendenciába hagyni belesodródni az országot. Gondolok itt például a városperemet elárasztó nagykereskedelmi egységekre, dobozáruházakra, amelyek tönkreteszik és felzabálják az értékes termőföldet, a zöldfelületeket, illetve átstrukturálják a város kereskedelmi rendszerét, megölik a hagyományos belvárosi kiskereskedelmet.

– Utólag mit lehet tenni?

– Sok minden elindult, ami megpróbálja oldani ezeket a problémákat. Ilyen például a Budapest szíve program. A belváros tehermentesítése létszükséglet, hiszen egyértelmű, hogy akárcsak Európa más történeti belvárosai, a miénk sem tud megbirkózni a gépkocsiáradattal. Elég csak a Kossuth Lajos utcára gondolni, ami mára a város szégyene lett. De elindult egy folyamat, hogy hozzuk vissza a belvárosba az életet, a gyalogosforgalmat, s a hagyományos városi terek, sétálóutcák keretében erősítsük a kereskedelmet és a közösségi életet. Másrészről viszont még mindig van egy erő, ami ellene feszül ennek az iránynak. Ilyen például a Bécsi utcai fejlesztés, ahol három épület bontásával egy újabb, nagyszabású pláza építését tervezik. Ez megint gépkocsiforgalmat fog gerjeszteni. Ráadásul Budapest hihetetlen értéke az eklektikus belváros és az egységesen megmaradt hagyományos városi szövet, s nemcsak turisztikai szempontból, hiszen a filmipar is felfedezte. Ilyen nincs több a világon, tudnunk kellene tehát ésszerűen gazdálkodni vele. Persze nem arról van szó, hogy semmi újat nem szabad építeni, csak arról, hogy annak figyelembe kell vennie a hely léptékét, identitását. Ez a Bécsi utcai projekt azonban nem akar azonosulni a várossal, sem karakterében, sem méreteiben. Persze a három épület bontásának terve miatt komoly szakmai és lakossági felzúdulás volt, s egyelőre nem kapták meg hozzá az engedélyt, de korántsem biztos, hogy sikerült megakadályozni az elképzelés megvalósulását.

– Ugyanakkor a plázák és a városszéli áruházak is tele vannak, tehát részben társadalmi igény hívta őket életre. Hiszen a plázában örök tavasz van, télen-nyáron megfelelő hőmérséklet, rengeteg üzlet egy helyen, ami megkönnyíti a vásárlást.

– Természetes, hogy a társadalmi igények teremtik meg a piacot a fejlesztésekhez, de az is tény, hogy az igényeket hatékonyan tudja gerjeszteni a tömegkommunikáció, a marketing. S nem feltétlenül jó irányba. Talán az a reklámszlogen a legkifejezőbb, hogy „minél többet vásárolsz, annál többet spórolsz”. Az emberben meglévő ősi, birtoklási vágyra építő reklámszakma valóságos tudomány, a tömegmanipuláció pedig kétségkívül jól működik.

– Van olyan példa, ami azt mutatja, hogy ez nem is valós igény?

– Igen. Azt mondta, hogy a plázákban mindig tavasz van. Magyarország azonban a klimatikus adottságai alapján nincs igazán ráutalva a mesterséges művilágokra, itt az év nagy részében alkalmas az időjárás arra, hogy a szabadban legyünk. Persze a nyári kánikulában jólesik bemenni a hűvösbe, de az energiafaló klímarendszerek helyett inkább az árnyékot adó, a felmelegedést csökkentő zöldfelületek létesítésére kellene figyelmet fordítani. Például az észak-európai országokban a hideg idő miatt más a belső terek iránti szükséglet. De még így is, Amszterdamban, Stockholmban, Oslóban, bármelyik igazán zöld városban, ahol rengeteget tesznek a környezet minőségéért, tele vannak emberekkel a parkok és terek. Nekünk végképp nincs rá szükségünk, hogy folyamatosan elbújjunk a szabad levegő elől.

– Miért nevezi a plázákat álközösségi tereknek?

– Akár belső, tehát építészeti, akár külső, vagyis tájépítészeti terekről beszélünk, a tervezők változatos, befogadó helyeket igyekeznek teremteni, amelyek sokféle emberi használatot tesznek lehetővé. Jók arra is, ha egy társaság beszélgetni szeretne, de arra is, ha valaki csak elvonulna magában egy könyvvel. Egy tér akkor jó, ha kommunikál, inspirál, de nem irányít, nem diktál. A plázák viszont nem ilyenek, hanem személytelenek, s az idő eltöltésére alkalmasak, nem a megélésére. Míg az előbbi esetében csak azt várjuk, hogy a kívülről jövő ingerek mentén elteljen az idő, az utóbbi esetében az élményeket be tudjuk építeni a gondolkodásunkba, az értékvilágunkba. Ez egy belső, tanulási folyamat is. A plázák túlzott ingergazdagsága miatt viszont nincs időnk feldolgozni azt, amit látunk. Sajnos azt tapasztalom, hogy a fiatalság pontosan emiatt nem tudja megélni a belső csendet, ami ahhoz szükséges, hogy az ember átformálja a maga hasznára mindazt, ami történik vele.

– Vannak példák az elmúlt évekből jó terekre?

– Pécsett az Európa Kulturális Fővárosa projekt keretében megújult a történelmi belváros. A Széchenyi tér például nagyvonalú alkotás, sok jó megoldással, hangulatos és jól használható, kisebb térrészekkel. Harmóniába hozza a történelmi építészeti együttest és az abszolút modern formavilágot. Életteli lett, sok ott a sétáló, a turista. Tehát van vonzása, van üzenete, és ez a lényeg. Európában is azt tapasztalni, hogy a jó terek és közparkok jelentős turisztikai vonzerőt jelentenek. A Párizsba, Londonba vagy Berlinbe látogatók nemcsak a múzeumokat nézik meg, hanem elzarándokolnak a híres terekre, kertekbe is. Ilyen, áttételes módon viszonylag gyorsan megtérülhet egy tájépítészeti beruházás költsége. Budapest e szempontból viszont nem igazán használja ki a lehetőségeit. Kevés a zöldfelület, ahol a lakosság felüdülést kereshet, elég megnézni, micsoda tömeg van egy-egy hétvégi napon a Városligetben vagy a Margitszigeten. És még kevesebb az olyan park, ahová egy turistát is nyugodtan ki lehet vinni. Mert rettenetesen lepusztultak, éppen a nagyfokú terhelés miatt, ezért a hagyományos fenntartásnál sokkal intenzívebb, felújító jellegű fenntartásra lenne rendszeresen szükség. A Városligetet megint nem becsüli meg eléggé Budapest. Pedig ez a világ első közösségi parkja.

– Mit jelent ez a fogalom?

– Nem arról van szó, hogy egy királyi vagy más tulajdonban lévő vadasparkot, kertet megnyitottak a köz számára, mint ahogy ez történt a XVIII. század második felétől Londonban, Párizsban, Münchenben például, hanem arról, hogy ezt a közparkot a közösség igényei hívták életre, s a város, a helyi kormányzat építette és tartotta fent. S nemcsak városi pénzből, hanem közadakozásból is. Volt olyan zuglói polgár, aki a saját kertjét ajánlotta fel. Pest ugyanis a XVIII–XIX. század fordulóján már nagyon sűrűn beépített város volt, ahol hiányzott a sétára, pihenésre alkalmas tér, a természet élménye. A Liget területét, amely korábban királyi birtok volt, már a XVIII. század végén megszerezték, s a pestiek örömmel vették birtokba a még alig fásított területet is. Ezt látva a városfejlesztésért felelős Szépítő Bizottság József nádor vezetésével úgy döntött, hogy az akkor még Ökördűlőnek nevezett területet közparknak építik ki. Majdnem kétszáz éve, 1813-ban, egy pályázat keretében megbíztak egy német birtokrendezőt, ma úgy mondanánk, tájépítészt, Nebbien Henriket, aki az adottságok gondos megismerése után egy nagyvonalú, romantikus tájképi kertet álmodott ide. Ő maga is felajánlotta a munkadíját az építési költségek fedezésére, de sajnos még így sem tudták maradéktalanul megvalósítani az elképzeléseket.

– Azért ez így is szép történet.

– Mégsem becsüljük meg a Városligetet. Sőt a folytatása már sokkal szomorúbb. A budapesti zöldfelületekre ugyanis mindig is potenciális beépítési, fejlesztési lehetőségként tekintettek bizonyos körökben, és tekintenek ma is. A Városligetet a Millennium idején árasztották el múzeumokkal és egyéb épületekkel, amelyek egy részét később lebontották, s visszaadták a parkot, de aztán jött a BNV, amit itt rendeztek meg évtizedeken át, most pedig azt hallani, hogy múzeumi negyedet terveznének a liget szélére, az egykori Felvonulási tér területére. De ha elfalazzuk a Városligetet, akkor egyrészt csökkentjük a várost kondicionáló hatását, másrészt megszűnik a közvetlen természetélmény és a látvány a város felől. Ez a park a Városligeti sétánnyal és az egykori főbejárattal, a részben még ma is létező Rondóval, majd később az Andrássy úttal európai rangú, nagyvonalú tájépítészeti alkotás lett, a város és a természet szerves kapcsolatának szép példája. Minden utólagos beépítés csak rombolja. Az Andrássy út pedig egy gyönyörű gesztus – ezért is világörökség –, ahogy a maga érdekes, szakaszosan szélesedő, egyre inkább zöldülő rendszerével valósággal kinyílik a Városligetre, a természetre.

– Eredetileg a Hősök tere is kertes volt, később kövezték le.

– Igen, és azt gondolom, hogy az jobb építészeti megoldás volt, mint ez a hatalmas üresség, ami nyáron egy hőkatlan. Nem hiszem, hogy a Hősök tere csak buszparkolóként vagy gördeszka-pályaként lenne használható. Ezenkívül ott valóban hiányzik egy átvezető, fás, ligetes tér, úgy, ahogy az tradicionálisan is volt.

– Előnye is van annak, hogy a város sűrűn beépített terület, hiszen ezért alakult ki. Hogyan lehet egyensúlyt találni az előnyök és hátrányok között?

– Valóban, a város átok és áldás egyszerre. De ennél jobbat nem talált ki az emberiség, a történelem az ókortól kezdve a városok történelme is. Érdekes, hogy például ugyanaz a József nádor, aki kiállt a Városligetért és a saját alcsúti kertjéből adományozott platánfákat a Margitsziget parkosításához, eközben mégis azt vallotta, hogy a város legyen sűrűn lakott, a városba nem valók a fák. Az ellátás lehetősége, a közlekedés kényszere ugyanis sűrűséggeneráló. Nem lehet nagyon széttagolni egy várost zöldterületekkel, mert akkor megnövekszik a forgalom, a közmű igény stb. Ezért van szükség arányos, jól strukturált zöldfelületi rendszerekre. Mi kontinentális klímán, medencében élünk, Budapesten tehát az év harmadában szélcsendes napok vannak, s ilyenkor nincs olyan széljárás, ami a szennyezett, felmelegedett városi levegőt elszállítaná. Ezért van szükség egy jól kiépített zöldfelületi rendszerre, ami szabadon hagyja a légcsatornákat, csökkenti a hősziget jelenséget és kellő mennyiségű hűvös, friss levegőt termel. A Duna átszellőztető hatása sajnos csak néhány tömbnyi távolságig hat, éppen a XIX. századi, zártsoros beépítés következtében.

– A változtatásokhoz viszont nagyon sok pénz kell. Amiből most kevés van.

– Van egy nagyon jó brazíliai példám. Curitiba negyven évvel ezelőtt még egy lepusztult, jellegtelen és koszos iparváros volt, súlyos hulladékgazdálkodási problémákkal, egyetlenegy közparkkal. S akkor jött egy polgármester, akihez ugyan nem dőlt a pénz, de akarattal és a közösség összefogásával elindított egy csodát. Nem volt könnyű küzdelem persze. Érdekes történet, hogyan alakíttatta gyalogos utcává a belváros egyik fő útját. Tudta, hogy ha meghirdeti az ötletet, elkezdenek rajta vitatkozni, és tíz év lesz, mire bármi megvalósul belőle. Fogta magát tehát, és egy hétvége alatt lezárta. Mondjuk úgy, forradalmat csinált. Persze az autósok nem adták fel, s azt tervezték, lebontják a kerítéseket, behajtanak és visszafoglalják a területet. Erre a polgármester aszfaltrajzversenyt hirdetett. Az utcát ellepték az iskolások – és nem jöttek az autósok. Ezek apróságok, de a dolgok ettől működnek. Az a másfél négyzetméternyi zöldfelület, ami egykor egy főre jutott Curitibában, mára ötven négyzetméternyire nőtt. Budapesten ez az arány tíz négyzetméter, ami az elmúlt két évtizedben alig változott.

– A nagy változásokat nagy egyéniségek generálják.

– Valahol ezen múlik. Egy közösség is csak akkor fejlődik, ha van egy szellemi motorja, valaki, aki hitelesen tudja képviselni a közös értékeket és érdekeket, aki konszenzust tud teremteni. Itt nem diktatórikus vezérlésre kell gondolni, hanem egy szellemi műhely kialakítására, ami a közösségből mindig új és új erőt kap.

– A városok tükrözik a társadalom állapotát és igényeit. Ez alapján mit árul el rólunk Budapest?

– Budapest egészét tekintve nagyon sokszínű, szinte túlságosan is változatos és széteső. De a változatosság pozitív is lehet, ha tudnak fejlődni a helyi kisközösségek, településrészek a saját adottságaikra építve. Ezzel együtt Budapest számomra arról szól, hogy nem tudjuk megbecsülni a kincseinket, a közös tulajdonunkat. Ez súlyos probléma, ami abban is megnyilvánul, hogy milyen hamar lepusztulnak a frissen átadott szabadtér-építészeti alkotások. Ugyanakkor igaz az is, hogy gyakran nincs megfelelő tér a lakosság vagy egyes korosztályok számára. Ott van például a Gödör és az Erzsébet tér, ami európai színvonalú alkotás. De már csak volt, mert máris rettenetesen rossz állapotban van, és ennek az az oka, hogy nem arra lett tervezve, amire végül is használják. Mert nincs helyük a fiataloknak, ahol például gördeszkázhatnak, ahol kreatívan alakíthatják a környezetüket a maguk igényei szerint. Mint egykoron a Pál utcában a grundon, amit nem véletlenül irigyeltek meg a füvészkerti vörösingesek. A közösség környezetet formáló erejére jó példát nyújtanak a közösségi kertek, amiről egyre többet hallani Budapesten is. A belső kerületekben és néhány lakótelepen fogtak össze a lakók, hogy együttes erővel jól használható közösségi kerteket hozzanak létre a tömbök belsejében lévő, elhanyagolt, vegetáló kertekből. Ezek igazán jó kezdeményezések, mert nemcsak környezeti értelemben, hanem közösségi, társadalmi értelemben is értéket teremtenek. S talán ez utóbbi a legnehezebb tanulási folyamat. De nekünk nagy szükségünk van rá.

Fehérváry Krisztina