Ha ránézünk a földgömbre, a bolygó 71 százalékán nagy kékséget, vizet látunk. Ez alapján a Föld vízben gazdag bolygónak mondható, amivel egyedülálló a Naprendszerben. Ha azonban az élővilág számára hasznos vizeket tekintjük, már jóval szűkösebbek a források. A Föld felületének mindössze 2,5 százalékán található édesvíz, s ennek négyötöde is a sarki jégmezőkön sűrűsödik. Vagyis az emberiség által ténylegesen használható vízfelület mindössze a Föld területének 0,6 százaléka. Ebből kéne innunk, a mezőgazdaságot, az ipart, háztartásainkat ellátnunk, és persze biztosítani a többi élőlény ivóvízszükségletét.

Ismail Serageldin, egyiptomi tudós, több nemzetközi környezetvédelmi program vezetője a kilencvenes évek végén kijelentette: a háborúkat előbb-utóbb a víz miatt fogják megvívni. Az arab világban valóban különösen kritikus a vízhelyzet, a tények azonban pont az ellenkezőjét mutatják.

Az 1993-as oslói béketárgyalások után megalakult arab–izraeli munkacsoportok közül például csupán a vízproblémák megoldására szakosított bizottság ülésezik napjainkig. Háborúk helyett Izrael egyébként a vízhiány megoldásának más módjában mutat fel sikereket. Miután az utóbbi években szinte egyáltalán nem esik eső, s a víztározók szintje 6-9 méterrel esett, technikai újítások bevezetésével felére mérsékelték az egy főre eső vízfogyasztást. A WC-kbe, a csapokba úgynevezett vízmegtakarító szerkezeteket építettek, a mezőgazdaságot pedig 70 százalékban tengervízből desztillált, vagy megtisztított szennyvízzel látják el. Ráadásul a vizet az úgynevezett „csöpögtető öntözéses” módszerrel juttatják a földekre, amelynek keretében a nedvességet közvetlenül a növények gyökérzetéhez vezetik.

Fürdünk a vízben

Magyarországon egyelőre alig-alig tudatosul, hogy a víz mekkora érték. Mind a vízszennyezésben, mind a vízzel való takarékoskodásban hazánk inkább a harmadik világ országaira hasonlít. Előbbit bizonyítja, hogy a közelmúltban két gumigyár is magyarországi nagyberuházás mellett döntött.

– Magyarország sincs kedvezőbb helyzetben, mint sok fejlődő ország. Kénytelen áruba bocsátani a természeti nyelőket – fogalmaz Lányi András.

A vízzel való felelőtlen gazdálkodásnak persze már évtizedes hagyományai vannak. Ahogy Kató Sándor, a felszíni vízbázis 10 százaléka fölött gazdálkodó Felső-Tisza-Vidéki Vízügyi Igazgatóság osztályvezetője mondja: a hatvanas évektől elszennyeztük a talaj felső vízrétegeit. Az akkori vízvezeték-építési programokat ugyanis nem követték csatornázások, a lakosság ezért gyűjtőket épített a telkeken, ahonnan a sárvíz elszivárgott a talajvízbe, a felső gyűjtőrétegekbe. Ezek máig használhatatlanná váltak, ugyanis még mindig kimutathatók bennük a nitrogénszármazékok.

A vízzel való takarékoskodásra pedig beszédes adat: a Magyarországon kitermelt ivóvíznek mindössze 21 százaléka kerül lakossági felhasználásra – a többit mezőgazdasági vagy ipari célra használjuk. S az úgynevezett lakossági felhasználás jelentős részét is mosásra, autómosásra, kertöntözésre folyatjuk el. Vízben szűkösebb területeken vagy a tudatos vízgazdálkodásra jobban odafigyelő országokban – például Hollandiában – minderre gyengébb minőségű vizet használnak.

– Amíg a víz olcsó, nehéz lesz tudatosabb hozzáállást elérni – mondta a pazarlásról Olajos Péter, aki az elmúlt öt évben az Európai Parlamentben képviselte a környezetvédelem ügyét.

Tény, hogy a magyar családok számára általában kiszámlázott havi 9 köbméter víz 9 ezer literrel egyenlő. Ami azt jelenti, hogy háromtagú családot feltételezve egy ember átlagosan napi 100 liter vizet fogyaszt. E felfoghatatlan mennyiségű víznek az ára azonban mindössze 22 forint (csatornadíjjal együtt 45 forint) – ami valóban nem ösztönöz különösebb takarékoskodásra. Pedig zöld szervezetek régóta mondják: a legegyszerűbb módszerekkel is akár harmadára csökkenthetjük vízfogyasztásunkat, anélkül hogy bármit feladnánk a megszokott komfortból. Egy fürdőkád megtöltése például 140-150 liter vizet igényel. Ha ehelyett zuhanyozunk, feléből, 70 literből megúszhatjuk a fürdést. S további spórolást jelent, ha a szappanozás idejére elzárjuk a csapot – ebben az esetben 20-30 literre is csökkenthetjük a tisztálkodás alatt elfolyatott víz mennyiségét.

Ugyanez elmondható a mosogatásról, fogmosásról, borotválkozásról, stb. is. Ha nem folyamatosan folyatjuk a vizet, hanem csak a mosogatószerezés/szappanozás időszakára nyitjuk meg kissé, majd újra az öblítés idejére, jóval kevesebb vizet használunk. S ha szakítunk azzal a szokással, hogy a csapból a legerősebb sugárral lövelljük a vizet, a gyengén csordogáló víz ugyanis általában ugyanúgy alkalmas a tányérok leöblítésére, arcunk lemosására, további 50-70 százalékkal csökkenthetjük fogyasztásunkat.

A legtudatosabbak pedig még azt is megtehetik, hogy vödrökben összegyűjtik az arc- vagy kézmosásra használt vizet, az ugyanis kitűnően alkalmas a WC öblítésére. Sőt, a kertben is gyűjthetik az esővizet, az ugyanis a csapvíznél is jobban megfelel a virágok öntözésére, s ráadásul szintén alkalmas a WC tisztítására.

Aki minderre képtelen, vagy nem szereti, ha lakását, kertjét vödrök rengetege árasztja el, a technika vívmányainak segítségével érheti el ugyanezeket az eredményeket. A legtöbb fürdőszoba-felszerelés boltban már kapható víztakarékos zuhany, víztakarékos csaptelep, víztakarékos WC-tartály, amelyek 50-65 százalékkal képesek csökkenteni a felhasznált víz mennyiségét.

A zuhany és a csaptelep lényege, hogy levegő beszívásával lényegében porlasztják a vizet, vagyis vízsugár helyett lényegében levegő-víz egyvelegét lövellik ki, amikor erősebben kinyitjuk a szabályozógombot. A víztakarékos WC-t pedig talán már mindenki ismeri: 10 liter helyett csak 3 liter vizet használ öblítésre, vagy van rajta két gomb, amellyel választhatunk, hogy a nagyobb vagy kisebb átfolyó kapacitást kívánjuk igénybe venni. Aki pedig sajnálja kicserélni WC-tartályát, mintegy 2500 forintért olyan szerkezetet építtethet be, amely lehetővé teszi, hogy a WC-be csak addig folyjon a víz, ameddig húzzuk a lehúzókart. Annak pedig természetesnek kell lennie, hogy egy víztakarékosságra törekvő családnál ne legyen csöpögő csap, csordogáló WC-tartály. Egy német tanulmány szerint egyetlen csöpögő csapon át napi 170 liter víz is elveszhet.

Természetes szerkezetek

A tudatos környezetvédők azonban ennél is jóval alaposabb víztakarékosságra törekednek. A Mecsek szoknyáján fekvő Gyűrűfű ökofaluban a jelszó: csak annyit vegyünk el a természettől, amennyi feltétlenül szükséges.

– A víz a legfontosabb kincs. A falu önálló vízgyűjtőn helyezkedik el, próbáljuk a talajvizet tisztán tartani. Ennek érdekében nem használunk mezőgazdasági vegyszereket, megtisztítjuk a szennyvizet, és csak annyi ivóvizet veszünk ki, ami valóban az ivásra kell – magyarázza Fridrich István, a nyolc évvel ezelőtti első betelepülők egyike.

Megkülönböztetik tehát az ivóvizet és az úgynevezett hasznos vizet. Utóbbit az esőből nyerik, s föld alatti ciszternákban gyűjtik – ezekből megy a mosógépekre, az állatok itatására. A szennyvíz kezelésére pedig bonyolult, ám teljes mértékben természetes rendszert építettek ki. Komposztvécét használnak, ahol a szerves maradványokat mikroorganizmusok fokozatosan humusszá alakítják. A maradék, úgynevezett szürke vizet pedig, amelybe a mosdási, mosási maradékot is hozzákeverik, egy mély gyökérzetű nádasrendszeren vezetik keresztül. Gyűrűfűn mindenkinek megvan a saját nádasa, amelynek bojtos gyökérzete, pontosabban az ott élő mikroorganizmusok teljes mértékben megtisztítják a szennyvizet.

Az így újra használhatóvá tett vizet pedig a növények öntözésére használják fel. Hogy a nádasok milyen mértékű víztisztításra képesek, mutatja a Krisna-völgy közelmúltban elhangzott bejelentése, ahol a gyűrűfűivel megegyező módszerrel képesek voltak visszafordítani a talaj elszennyeződését. A korábban nitráttartalmú talajvíz ugyanis – a természetes vízszűrők, valamint a vegyszermentes biogazdálkodás következetes használatával – iható minőségűre javult, nitráttartalma az egészségügyi határérték alá csökkent.

Egyébként a nádasokkal azonos elven működnek a nagy ipari szennyvíztisztítók is. Ott szintén baktériumoktól hemzsegő szűrőkben bontják le a szerves anyagokat. Némi membrános tisztítással megtoldva ez olyannyira sikeres, hogy az öt éve átadott oroszlányi membránszűrős szennyvíztisztító igazgatója például újságírók kedvéért akár inni is mer a bugyborékoló fekáliától mindössze néhány tíz méterre kifolyó, ártalmatlanított vízből.

Komposztvécét egyébként mindenki akár saját kertes házában is készíthet. A fekáliából és egyéb háztartási hulladékokból keletkező trágyát – a szagok szűrését célzó szalmával vagy homokkal keverve – jól szellőző helyen valamivel több mint egy év alatt alakítják a mikroorganizmusok humusszá, amelyet a kertben hasznosíthatunk.

Pazarló luxus

A háztartások megtakarításai mellett azonban legalább ennyire fontos lenne, hogy az ipar és a mezőgazdaság is alkalmazni kezdje a víztakarékos módszereket. Sőt, még fontosabb, hiszen utóbbiak nagyobb vízfelhasználók, mint a háztartások. E téren azonban legfeljebb kísérletek folynak a vízfelhasználás csökkentésére, mint például Szeged körzetében az izraeli csöpögtető öntözés meghonosítása, vagy az a módszer, amikor pelenkára emlékeztető, természetesen lebomló polimer kristályokba csomagolják a növények gyökérzetét, amelyek megkötik és tárolják a nedvességet, felére csökkentve az öntözés szükségességét.

Összességében azonban napjaink mezőgazdaságában már az is öröm, ha az öntözést meg tudják oldani valahogy, a víztakarékos nagyüzemi módszerek egyelőre a luxus kategóriába tartoznak. Pedig valójában épp a víz pazarlása a luxus.

Kárász Andor

Vízhiányos évszázadok

A víz valódi értékét valójában a „XXI. század olaja” kifejezés sem fejezi ki pontosan. Valójában ugyanis a víz, amelynek literjéért jelenleg mindössze 22 fillért (csatornadíjjal együtt 45 fillért) fizetünk, lényegesen értékesebb, mint az olaj. Mindannyian ismerjük a közhelyes mondást: víz nélkül nincs élet.

Az emberi szervezet kétharmada vízből áll, sőt az agy, vese és bizonyos sejtplazmák esetében a vízhányad a 80 százalékot is eléri. Ha az emberi test elveszíti víztartalmának 15 százalékát, vagyis 7-9 liter vizet, összeomlik a szervezet. Mivel testünk természetes vízleadása napi 2-3 liter, ez azt jelenti, hogy víz nélkül 3 nap után szomjan halhatunk.

Valójában azonban ennél is hamarabb meggyötri az emberi szervezetet a vízhiány. Egy-két napos szomjazás után már egyre erősödnek a kiszáradás jól ismert tünetei: kínzó szomjúság, a száj, a nyelv kiszáradása, az arc beesése, a sejtek zsugorodása és hibás működése, végül az agyműködés zavarai, az ájulás.

Bár az olaj eltűnése szintén kellemetlen gazdasági következményekkel jár – esetleg jó pár évszázaddal visszavetheti az emberiséget –, a vízhiánynak nyilván jóval súlyosabb és gyorsabb következményei lennének mind a közösségekre, mind az egyes emberekre vonatkozóan. Ehhez képest az elmúlt évszázadban jócskán megnőtt a Föld 0,6 százaléknyi vízkészletének terheltsége. Ahogy Somlyódi László akadémikus felhívja a figyelmet: az emberiség létszáma hatszorosára nőtt, vagyis az egy főre jutó vízmennyiség az egyhatodára esett. S ha kicsit a jövőbe nézünk, rövidesen egytizedre csökken ez az arány.

Ráadásul a vízhez való hozzájutást nemcsak a népesség növekedése szűkíti, hanem a készletek fokozódó szennyeződése. A mesterséges mezőgazdasági tápadalékok, a nitrogén- és foszforvegyületek, valamint a vegyipar, a nehézipar, és a szennyvízkezelés hiánya a XX. század ötvenes éveire halott vizekké pusztította a nagy európai folyókat – s napjainkban ugyanez a folyamat játszódik le a Távol-Keleten. S a vízhiány jövőbeni valószínűségét tovább növeli a globális fölmelegedés, ami miatt az Alföldön már most 2-3 méterrel csökken a talajvízszint.

A fejlett tőkés világ sajátos módszerekkel próbál felkészülni a vízhiányos időkre. Egyrészt a vízszennyező iparágakat – kohászat, építőanyagipar, vegyipar (közte a gumigyártás) – a fejletlenebb országokba telepítik, másrészt közvetlenül is megpróbálnak uralmat szerezni a harmadik világ vízkészletei fölött. Előbbire mondja Lányi András, az Élőlánc Magyarországért ökopárt elnökségi tagja: a britek nagyon büszkék arra, hogy a Temzébe visszatértek a pisztrángok, ám minden egyes visszatelepült pisztrángért több ezer áldozza életét a harmadik világban. A víz-gyarmatosításra pedig a döntően amerikai, francia és német – sokszor részben állami kézben levő – cégek harmadik világbeli „befektetései” jelentik a példát, amelyek a vízszolgáltatók, sőt néha a vízbázisok megvásárlásával megszerzik az uralmat az adott térség vízbázisai fölött.

Ámokfutásukat a helyi lakosság számára a vízdíjak brutális megemelése kíséri, ami miatt például Bolíviában és Indiában az elmúlt évtizedben felkelés robbant ki. Afrikában jó néhány helyen ma is működnek olyan kutak, ahol a lakosság csak előre váltott kártyákkal vásárolhat vizet. Somlyódi László adatai szerint napjainkban egymilliárd ember nem részesül egészséges ivóvízben, s naponta ötezer gyermek hal meg kiszáradás, vagy rossz víz fogyasztása miatt.