„Elvesztegetett energiák” – ez volt a címe annak a Sólyom László fővédnökségével rendezett konferenciának, amit január 12-én rendeztek a Budapesti Corvinus Egyetemen. A húsz éves Energia Klub Környezetvédelmi Egyesület friss projektje itt lépett a nyilvánosság elé. Az Energia Kontroll névre hallgató kezdeményezés nem kisebb feladatot tűzött maga elé, mint hogy megpróbálja elősegíteni „egy átlátható, működőképes, ésszerű, hosszútávon gondolkodó, fenntartható és energiapolitikai irány létrejöttét”.

Az eddigi eredmény két, internetről letölthető tanulmány, amelyekben egységes keretbe igyekeztek foglalni mindazt, amit ma Magyarországon az intézményi hálóról, az állami szabályozásról és a korrupciós kockázatokról tudni lehet. A kutatás során mintegy kéttucatnyi szakértővel, piaci szereplőkkel, volt és jelenlegi köztisztviselőkkel, politikussal készítettek interjút, és górcső alá vették a teljes energiaügyi intézményrendszert, valamint a vonatkozó jogszabályokat. Nyomukban törésvonalak rajzolódnak ki a hazai energiaszektorban.

Pártok és monopóliumok

Mindenekelőtt három területre zúdult össztűz. Az egyik egy állítólagos Fidesz-MSZP energetikai nagykoalíció, amelynek középpontjában a szocialista Podolák György és a fideszes Fónagy János által tavaly novemberben közösen benyújtott és azóta elfogadott törvényjavaslat áll. Ebben a kritikusai szerint bebetonozták a két „nemzeti” cég, a Magyar Villamos Művek Zrt. (MVM) és a Mol pozícióit azzal, hogy a kezükben hagyták az áram-, illetve a gázszektor rendszerirányító, egyben az átviteli hálózatot birtokló cégeit (a Mavirt és a Földgázszállító Zrt.-t).

Márpedig ez szembemegy az Európai Unió irányelveivel, amelyek – hosszabb távon – éppen a rendszerirányítók tulajdonosi leválasztását tűzték ki célul, így próbálva tisztább piaci versenyhelyzetet és egységesebb európai energiapiacot kialakítani.

Az alapelv az lenne, hogy ne az áruljon a piacon, aki azt jelentős részben felügyeli. A Podolák-Fónagy-féle csomag visszás elemének tartják sokan azt is, hogy az árampiacon a biztos bevételi forrást jelentő, úgynevezett kötelező átvételi rendszerben (KÁT) működő egységek – például egyes hőerőművek – támogatását 2015-ig meghosszabbítaná. A Magyar Energia Hivatal (MEH) viszont éppen a jelenlegi rendszer szigorítását próbálja elérni.

A két párt szemére vetik még, hogy a közel hatvan paragrafusból álló törvény előkészítése során nem konzultáltak az államigazgatási szervekkel és a szakmai fórumokkal.

A legmagasabb szintű támadások éppen egy volt versenypiaci felügyelőtől és a MEH részéről érkeztek. Nagy Márta, a Gazdasági Versenyhivatal volt elnökhelyettese egy napilapban egyenesen úgy fogalmazott, hogy „nem lehet véletlen, hogy a nagy pártok képviselői kifejezetten a hazai áram nagykereskedelem nagy részét lefedő, állami MVM-nek kedvező törvényeket fogadjanak el, szembemenve a nemzetközi folyamatokkal, az uniós követelményekkel és a kormánnyal. Ez a politika és a gazdaság egészségtelen, korrupt összefonódására utal. A kartellek bizonyításakor érvelünk úgy, hogy az események csak illegális háttérmegállapodások feltételezésével magyarázhatók. Az energiaiparban hatalmas pénz van, most pedig következnek a választások, tehát a pártoknak kell a pénz.”

Matos Zoltán, a MEH elnöke pedig azt nyilatkozta, hogy „nehéz meghúzni a vonalat lobbinyomás és korrupció között. Nem tudom egyértelműen megmondani, hogy manapság a magyar energetikára jobban vetül-e a pártfinanszírozás árnya, mint korábban”. Szerinte a rendszerirányítók tulajdonosi leválasztásának legalább a lehetőségét be kellett volna írni a törvénybe, mert Brüsszel ezt hamarosan úgyis ki fogja kényszeríteni. Jávor Benedek, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára, a Lehet Más a Politika szóvivője kérdésünkre kifejtette: energiaügyben „megkapó egyetértés tud kibontakozni a parlamenti pártok között”, és utalt a paksi atomerőmű élettartam-hosszabbítására vonatkozó országgyűlési határozatra, amit elemzés, hatástanulmányok, az alternatívák felvázolása nélkül fogadott el a parlament. Úgy látja, hogy a parlamenti képviselők egyszerűen ráhagyják az energiaágazat szereplőire a magyar energiapolitika irányítását. Ebből nem sülhet ki más, mint hogy a nagy szereplők konzerválni fogják a számukra kedvező mai pénzügyi, strukturális és energiatermelési rendszert. Ez azonban nem az ország érdeke.

A tanulmányok egyik kulcseleme a „járadékvadászat” fogalma. Lényege, hogy ha egy vállalatnak monopoljellegű hatalma van, tehát nincsen versenytársa a piacon, akkor korlátozhatja a maga által létrehozott termékmennyiséget, megemelheti az árat és így több jövedelemre, végső soron profitra tehet szert. Amit aztán ilyen-olyan módon visszacsepegtethet a helyzetére vigyázó törvényhozóknak.

Nagy Márta a Demokratának kifejtette: nem az a lényeg, hogy a járadékvadász monopóliumok működését milyen mértékű korrupció kíséri és az így kapott pénz aztán az államhoz jut-e vissza vagy pártfinanszírozásra, magánzsebekbe folyik el. Sokkal inkább az, hogy az így kialakult struktúrák fontos mellékhatásként torzítják a piacot és közvetetten is a hatékonyság hiányához, társadalmi jóléti veszteségekhez vezetnek, negatívan befolyásolják a befektetéseket, és fertőző korrupciós viszonyokat alakítanak ki fontos gazdasági szegmensekben, ami hangsúlyosan érinti a közmorált is.

A KÁT-rendszerről úgy vélekedett, valóban lehet közérdek, hogy „olyan energiatermeléseket támogassunk, amelyek enélkül nem lennének piacképesek, de szükség volna arra, hogy hosszútávú környezetvédelmi megfontolások alapján fejlődjenek. Világos, hogy ilyen támogatás csak ott indokolt, ami valóban közelebb visz a fenti célhoz és pont annyi indokolt, amennyi valóban kell a piacképességhez és csak addig, ameddig ez elengedhetetlen. A Magyar Energia Hivatal éppen ezzel foglalkozik.”

A korrupciót persze senki sem tudja bizonyítani, így a támadásokat nem mindig lehet megkülönböztetni a megalapozott gyanútól. A törvényhozók, a nagy pártok szakpolitikusai pedig a nemzeti vállalatok védelmére hivatkoznak a törvény kapcsán. Másik érvük, hogy a vezetékhálózatok jelentős értékkel bírnak, és ez kedvező hitelfelvételt biztosít az atomerőmű-építésre készülő villamos művek vagy az Európa-szerte terjeszkedő Mol számára. Nem beszélve arról, hogy az Unió éppen egyes tagállamai (mint Franciaország vagy Németország) nyomására lett engedékenyebb és ha vonakodva is, de tartja ideiglenesen továbbra is elfogadhatónak a nemzeti monopóliumok rendszerét. Nyilván nem véletlenül tartják ezt fontosnak sok európai országban.

Fónagy János, a Fidesz szakpolitikusa lapunknak így foglalta össze azt az elvet, amelynek mentén a törvényjavaslatot benyújtották: mivel Magyarországon mind az iparban, mind a villamosenergia-termelésben túl nagy a gáz szerepe (ami túlnyomórészt külföldről érkezik), nemzeti érdek az olyan vállalatok védelme, amelyek állami tulajdonban maradtak. Ilyen az MVM, az alá tartozó Paksi Atomerőmű, illetve a hálózatot irányító Mavir.

Intézményi pókháló

A tanulmányok leginkább az állami szabályozás gyakorlatát, az engedélyek rendszerét, és az intézményi háló működési zavarait kritizálják. A szerzőknek 170-180 különböző energetikai vonatkozású jogszabályt sikerült beazonosítaniuk. Ezek között jelentős túlsúlyban vannak az alsóbb rendűek – különösen a megújuló energiák esetében –, vagyis az ügyek nagy része elsősorban rendeleti szinten kerül jóváhagyásra, és „nem méretteti meg magát az Országgyűlés előtt”. Ez növeli a korrupciós kockázatot, mert maga után vonhatja az átgondolatlan, sőt a napi politikai érdekek alapján befolyásolt jogalkotás lehetőségét.

Bármilyen szintű is azonban a jogi szabályozás, a piaci szereplők már kezdettől beavatkoznak, és gyakran a saját képükre formálják a rendeleteket. Az üzleti érdekcsoportok rendszeresen részt vesznek a szabályozások előkészítési fázisában, vagy akár közvetlenül ők szövegezik meg a képviselői módosító indítványokat – állítják a projekt munkatársai.

A helyzetet rontja, hogy „Magyarországon 2003–2009 között a villamosenergiapiaccal kapcsolatos szabályozást a világos és konzisztens kormányzati stratégia hiánya jellemezte.” A megírt vagy épp fogalmazás alatt álló programok, mint a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Stratégia, a Nemzeti Éghajlat-változási Stratégia, a Nemzeti Éghajlat-változási Program, az Energiapolitikai Stratégia, a Megújuló Energia Stratégia, Magyarország Nemzeti Energiahatékonysági Cselekvési Terve nem alkotnak egységes egészt, de még ha alkotnának is, a gyakorlatban gyakran teljesen más történik, mint ami a leírt alapelvek mentén feltételezni lehetne.

Jávor Benedek a szakmai-környezeti szempontok figyelmen kívül hagyására azt hozza fel példának, hogy bár nem kívánatos az 50 MW-os szalmaerőművek támogatása, ilyen létesül például Szerencsen egy kormányközeli vállalkozó beruházásaként, figyelmen kívül hagyva a várhatóan súlyos környezeti károkat, a tájképrombolást és a tokaji borvidék borászati-turisztikai szempontjait.

A kutatás során megvizsgálták a szélenergiára épülő energetikát és az engedélyeztetési eljárásokat is. Eszerint az utóbbi igencsak bonyolult, nemzetközi összehasonlításban Magyarország vezet a megújulóenergia-beruházások elindításához beszerzendő engedélyek mennyiségében.

A Közlekedési, Hírközlési és Energiaügyi Minisztérium (KHEM) sajtóosztályán lapunk kérdésére azt közölték, hogy a rendeleti szintű jogalkotás jelentős száma nem kizárólag az energetikai ágazati szabályozás sajátossága. Ez általában jellemző a széles körű technikai szabályozást igénylő iparágak, szakterületek esetében is. A közlekedési szakterületre vonatkozó jogszabályok száma például közel 170, és ennek jelentős része rendeleti szintű. A rendeleti szint pedig oldja a szabályozási és eljárási kötöttségeket. A kormány- és a miniszteri rendeletek szövegének kidolgozására pedig köztisztviselők közreműködésével kerül sor, akiket kötelez a kinevezésükkor letett esküjük és vonatkoznak rájuk is a büntető törvénykönyv rendelkezései.

A tanulmányban általánosan megfogalmazott vádakat mindezek tükrében a KHEM határozottan visszautasítja. Jelezték ugyanakkor, hogy mindenki, akinek tudomása van valamilyen jogszabálysértésről valamely jogalkotási folyamattal kapcsolatban, megteheti az általa szükségesnek tartott jogi lépéseket. A tárcánál felhívták a figyelmet arra is, hogy a jogszabálytervezetek véleményezésénél az érdekelt társadalmi szervezeteket és érdek képviseleti szerveket véleménynyilvánításra fel kell kérni. A fontosabb jogszabályok, illetve stratégiai dokumentumok elkészítése során a KHEM több fordulós egyeztetéseket tart, amelybe az iparági szereplőkön kívül bevonja a fogyasztói oldal képviselőit, civil szervezetek tagjait is.

„Az MVM nem egy BKV”

A konferencián felszólalók és a hozzászólók is éles kritikát fogalmaztak meg a Magyar Villamos Művek Zrt.-t (MVM) bírálva. A cég amolyan állatorvosi lóként jelent meg, hiszen szinte valamennyi, fent említett működési zavar kapcsán szóba került. Nagy Márta, a Gazdasági Versenyhivatal volt elnöke szerint az állami cég közvetlenül befolyásolja a parlamenti törvényalkotást, az egyik tanulmány az egyik legfőbb járadékvadászként nevesíti, mint amelynek 2008-ban mintegy 26-38 milliárd forintnyi ilyen típusú jövedelem megszerzésére nyílt lehetősége. Szóba került a vállalat az információk eltitkolása kapcsán is.

Az MVM részéről lapunknak kifejtették: célzatosnak ítélik a támadásokat. Többek között arra hívták fel a figyelmünket, hogy azokban az esetekben, amikor az MVM-et mint valamely törvény megváltoztatásáért lobbizót említik, a villamos művek csupán egy volt a nagyszámú szereplő közül, akit az adott változás érintett, mint az történt az úgynevezett hővel kapcsoltan termelt villamos energia kötelező átvételének szabálymódosításakor.

Úgy vélik, hogy amennyiben az MVM „korrupciós jövedelemre” tenne szert, akkor az nyereségként megjelenne, és ezt az állam „a társaságot végső soron tulajdonló magyar állampolgárok nevében, javára elvonhatná. Ezzel szemben a nem állami tulajdonban lévő társaságok korrupciós jövedelme magánzsebekbe vagy az országból kifelé vándorol.”

Az MVM 2009-ben mintegy 60 milliárd forint osztalékot és osztalékelőleget fizetett a tulajdonosainak (99,8 százalékban a magyar államnak). Nehezményezik, hogy a tanulmányok készítői és az előadók nem tettek említést arról, hogy a magántulajdonú szereplők mekkora profitra tettek szert és ennek mi lehet a sorsa.

Az MVM állítja: az állami tulajdonú társaságok a kormányrendeletek és a közel múltban elfogadott törvény alapján már jelenleg is lényegesen több információt közölnek, mint a magántulajdonú társaságok. Erre példa a cégvezetők fizetésének nyilvánosságra hozatala. A nyilvánosságra nem hozott dokumentumok elsősorban fejlesztési projektekhez, azok gazdasági, kereskedelmi döntéseket megalapozó részleteihez kapcsolódnak. Ilyen dokumentumokat egyetlen társaság sem szokott nyilvánosságra hozni, hiszen ezzel a versenytársakat látná el információkkal.

A vállalat nincs jó véleménnyel az Energia Kontroll Projekt tanulmányairól. Szerintük ezek szándékosan a valóságot félremagyarázva, félinformációk alapján, célzatosan készültek. Példaként említik a szerencsi szalmaerőmű kérdését. Ebben az ügyben az MVM és tulajdonosa következetes álláspontot képviselt, a világörökségi státusz prioritását és a szakmai-környezetvédelmi követelményeket tartva szem előtt. Ezért a tanulmányban szereplő, és így már nem is aktuális eredeti paraméterek mellett az állami cég részvételével biztosan nem valósul meg a projekt.

Lapunknak felvetették az esélyét, hogy a tanulmányok, illetve a részt vevők végső célja a nemzeti hálózatok külföldi tulajdonba kerülésének elősegítése, a számtalan ferdítést, tudatos félremagyarázást ugyanis nemigen tudják másként értelmezni.

Párhuzamos univerzumok

Mind az MVM, mind a minisztérium azt állította kérdésünkre, hogy a tanulmányok készítői őket nem keresték meg. Pedig éppen a kormányzat elmúlt hatéves tevékenysége és az MVM visszás szerepe volt a kritika egyik legfőbb tárgya.

Az Energia Kontroll Projekt tevékenységének pártatlanságát és ezáltal értékét mindenestre erősen árnyalhatja az a tény, hogy a Társaság a Szabadságjogokért civil szervezet mellett a Soros György-féle Nyitott Társadalom Intézet segíti, és a CEE Trust, egy Közép- és Kelet-Európában tevékeny, hasonlóan liberális szellemiségű, amerikai magánalapítványok által pénzelt, a helyi civil társadalmak megerősödését támogató szervezet is.

Ez újabb példa arra, hogy az energiaszektor egyes szereplői, a civil szervezetek (mint az Energia Klub), a végrehajtásért felelős intézmények (mint a Magyar Energia Hivatal), a kormányzati szervek, az Országgyűlésben ülő pártok és az állami energiaszférához kapcsolódó céghálózat elbeszélnek egymás mellett.

A fentiek alapján nyugodtan kijelenthető, hogy ha nem is az utóbbi évek legszínvonalasabb írásai jelentek meg ezekben a hetekben, de a következő kormányzat nem hagyhatja figyelmen kívül az Energia Kontroll Projekt kutatásait.

Mert egyvalami biztos: több területen az alapoktól kezdve kell átgondolnia a hazai energiaszektor működését, a jogalkotástól a zöld stratégiák kialakításán át a korrupcióellenes küzdelemig.

Monostori Tibor