Hogy is nézne ki az ellenzéki győzelem?

„Nem kell félni a káosztól, majd rendeződik minden” – biztatta a hódmezővásárhelyi polgármesterjelölt, a kandeláberes Márky-Zay fórumára érkezetteket Bod Péter Ákos, majd még folytatta: „Egy esetleges kormányváltás esetén átmenetileg lesz egy kis zavar. Sokan 27 évvel ezelőtt is azon aggódtak, hogy mi jöhet Kádár után, valahogy mégis lett.”

Most nem arról írnék, mennyire aljas, hazug és történelmietlen a rendszerváltással való összehasonlítás: ott egy forradalom leverésére mint alapra támaszkodó, idegen megszálló hatalom katonai védelmében diktatórikus egypártrendszert működtető, fékekről, ellensúlyokról, érdekvédelemről, polgári szabadságjogokról tudomást sem vevő terrorállam bukott meg a nép többségének akaratából és a nemzetközi körülményeknek hála. Most egy demokratikus, több párti választásokon kétszer is (nagy fölénnyel) győztes legitim kormányról beszélhetünk; Kádár fegyverek árnyékában, erőszakkal jött, erőszakkal kellett (volna) mennie. Orbánt demokratikusan megválasztották, bármikor le is lehet ezen a módon váltani.

A rendszerváltáskor nem a káoszt akartuk, hanem a diktatúra elsöprését minden áron – ami járhatott (járt is) átmeneti nehézségekkel, bár a káosz csak egy pillanatra sejlett fel, amikor a mostani ellenzék szellemi elődei egy puccsot szerveztek (taxisblokád) a demokratikusan választott kormánnyal szemben. Furcsa, hogy az a Bod Péter Ákos, aki akkor miniszterként (elég tehetetlenül szerencsétlenkedve) a túlsó oldalról szemlélte az eseményeket, most ennyire káosz-pártivá lett.

Néhány héttel ezelőtt a Demokrata blogon („A káosz ígérete” címmel) már megírtam, hogy az ellenzéki győzelem ehhez vezetne, örülök, hogy akkori szóhasználatomat odaátról is visszaigazolják.



A káoszt tovább gondolva, nézzük meg, hogyan is nézne ki egy ellenzéki győzelem. Általánosságban szívesen beszélnek és írnak róla a balliberális sajtóban és politikában, de a konkrét szituációt nem hajlandók bemutatni a választópolgároknak. Tehát még egyszer: az ellenzéknek csak koordinált jelöltállítással, az egyéni körzetek többségének elhozásával van esélye nyerni.

A listán kiosztott 93 mandátum nagyjábóli megoszlása a hónapok (évek) óta lényegesen nem változó közvélemény-kutatások szerint: Fidesz 50 körül, Jobbik 14-15, MSZP-Párbeszéd (ha bejut) 10-11, DK 8-10, LMP 10-12. Vagyis a többséghez az ellenzéknek kell nyerni legalább 56-57 kerületet, és ez csak akkor esélyes (1-2 kivételtől eltekintve), ha kizárólag 1 komoly ellenzéki jelölt van; vagyis legalább a Jobbik–MSZP–DK–LMP megállapodnak.

Tegyük fel, hogy megtörténik: a választások éjszakáján kiderül, hogy csak 99 fideszes képviselő van, nyert az ellenzék. De ki is nyert? Gyors helyzetelemzés: Hevesben egy jobbikos közös jelölt, Borsodban egy jobbikos és egy DK-s, Budapesten 3 DK-s, 3 MSZP-s, 4 LMP-s, 1 Együtt, Nógrádban egy MSZP-s stb. Ha sikerül összeadni, talán még április 8-án éjszaka (de lehet, hogy csak napokkal később) kiderül, hogy a közös jelöltekből valójában melyik párt hányat delegált, melyikük frakciójába hányan fognak majd beülni. Itt még kérdéses a Mellár Tamások helyzete, akik „köztiszteletben álló pártonkívüliek”. Ők vagy függetlenek lesznek, vagy beülnek valahova (hova?), és már meg is van a végeredmény.

A Jobbiknak lesz mondjuk összesen 26, az MSZP-nek 24, a DK-nak 18, LMP-nek 22 és még 10 Mellár Tamás. Nyert a Jobbik? Nem egészen, mert a legtöbb képviselője a Fidesznek van (99, de legyen mondjuk 90, akkor is). A köztársasági elnök őket kéri fel kormányalakításra, keressenek koalíciós partnert. Ha találnak (LMP?, Jobbik?), akkor értelmetlenné vált az egész ellenzéki összefogás, hiszen az arról szólt, hogy semmi más nem fontos, mint leváltani a Fideszt. Ez tehát elképzelhetetlen. Akkor marad, hogy az összes többi párt (+Mellár Tamások) koalícióra lépnek. Ők győztek, így mindannyian. Képzeljük el a választás éjszakáját, amint a győztesek kiállnak sajtótájékoztatót tartani, elől mosolyog Gyurcsány, Molnár Gyula, Karácsony, Vona Gábor, Szél Bernadett, egy kicsivel mögöttük az elől lévők vállát lapogatva Sneider Tamás, Volner János, Juhász Péter (tőle kicsit félve arrébb húzódva Szabó Tímea), Vágó István, Kunhalmi Ágnes, Niedermüller Péter és Szanyi Tibor. „Győztünk”, jelenik meg szinte egyszerre 22 óra körül a diadalittas kiáltás a Népszava, a HVG, az Index, a kuruc.info, a 444.hu és a Magyar Nemzet kezdőlapján.

Ugye, életszerű? Tudom, a hivatalos verzió az, hogy csak átmeneti együttműködés lesz, helyreállítják a jogállamot, létrehoznak egy arányos (csak listás) választási rendszert, és kiírják újra az immár demokratikus választást. Aminek a végeredménye nagyjából az lesz: Fidesz 45 % (pesszimista forgatókönyv szerint), Jobbik 16, MSZP 14, DK 12, LMP 13. (Felkerekítve, mert az 5 százalékot el nem érő Momentum, Együtt, Kétfarkú liberálisok így sem jutnak be). És akkor mi lesz? Vagy a Fidesz kormányoz koalícióban (de vele ugye nem...), vagy az összes többi együtt. (De az meg ugye nem megy, hiszen ők csak arra a rövid időre álltak össze, hogy új választási törvényt fogadjanak el, mert egyébként a közös kormányzásra alkalmatlanok, egyetlen közös pontjuk az Orbán-kormány leváltásának vágya, az pedig, ugye, megtörtént.)

És közben káosz, káosz, kormányválság egészen addig, míg a polgárok ezt elunva újabb előrehozott választáson nem 48, hanem 56 százalékot szavaznak meg a Fidesznek, és visszaáll a jelenlegi állapot. Közben elvesztegettünk néhány évet, közben talán – kihasználva a vákuumot – már migránsok tízezreit telepítették be, és legfőképpen odalett Magyarország talán legnagyobb vonzereje, a stabilitás.