Grafithegy

Persze leáldozott a napja az emotikonoknak is. Hiszen minden elmúlik egyszer. Már kétszáz éve is van annak, hogy az utolsó szerelmespár elküldte egymásnak az utolsó szívecskés üzenetet. Ami utána jött, az a bizonyos agytörzsbe ültetett chip, olyannyira egyszerűvé tette a kommunikációt, hogy az embereknek már se telefonra, se semmi számítógépre nem volt szükségük. A Bácsalmási Egyesült Ceruzagyár azonban – ki tudja, miért – még mindig ontotta magából a grafitceruzákat.

A szó: „szeretlek”

Az emberek pedig rendre meg is vették ezeket a faágyba csomagolt, furcsa, préselt széncsöveket. Eleinte még tudták ugyan, mire használták dicső elődeik. Később azonban már teljesen elfeledkeztek eredeti rendeltetéséről. Csak úgy automatikusan vették, mert benne volt az iskolai kezdőcsomagban, akárcsak a piros és zöld korongok, amikről szintén senki se tudta, mire valók. És akkor történt. Pontosan hetven évvel és három hónappal az után, hogy az utolsó ember egy utolsó nyomot hagyott ceruzájával az utolsó papíron (hiszen ennek gyártását már rég abbahagyták), hogy a Zuckerberg utcai Általános iskola és Egyetem egyik tanulója letörte ceruzája hegyét, majd viccesen a lány felé dobta, aki tetszett neki, és azt mondta: „Szeretlek!”

Fotó: A StockStudio/shutterstock.com

A lány pedig, aki az osztály szépeként a gyermekhierarchia csúcsán leledzett, kényszeredett mosollyal ujjai közé csippentette a picinyke, tűéles grafithegyet, és azt tette, amit helyesnek vélt: a bőre alá szúrta. A suliban – ami az alapképzéstől a mesterkurzusig oktatta diákjait, s mindezt három év alatt – futótűzként terjedt az új divat. „Dobd meg grafitheggyel, akit szeretsz, s ha ő viszont szeret, a bőre alá fogja szúrni.”

Nem telt bele másfél hét, s az agytörzsek chipjeinek közösségi gondolathálóján, a Brainbookon először országos mániává, majd világméretű őrületté nőtte ki magát az új módi. De annyira, hogy a Bácsalmási Egyesült Ceruzagyárnak muszáj volt számos leányvállalatot létrehoznia, többek között New Yorkban, Timbuktuban, Bombayben, Pekingben, Jeruzsálemben és Aleppóban.

A szerelem öl

Szinte nem volt olyan fiatal, akinek bőre alatt ne lett volna legalább egyetlen, kicsike grafithegy, persze a népszerűbb fiúknak és lányoknak sokszor tucatnál is több. S egy idő után furcsa, nem várt következményekkel szembesültek ezek a bizonyos csoport szépei. A hegyek a bőr alatt elkezdték elfertőzni a testüket. A fertőzések következtében nagyon sokan az életüket vesztették. Ekkorra viszont az Agytörzsi Filozófiai Társaság kiadott egy közleményt, melyben sietett megnyugtatni a közvéleményt: a szerelem szép dolog, de öl. Szóval ez teljesen normális.

Mindenki megnyugodott. A felső húszmilliárd ugyanúgy, mint az alsóbb osztályokba tartozó 750 millió ember, akik a fizikai munkát végezték, s úgy általában ellátták a csupán gondolati úton érintkező, jobbára odahaza maguk elé meredő többséget. Legalábbis egy darabig. Mert az otthontespedés nagyon jól működött, amíg virtuális (jobban mondva gondolatban történő) szeretkezésről, elképzelt kirándulásokról, vagy megálmodott munkaértekezletekről volt szó. A szerelemnél azonban valami furcsa oknál fogva muszáj volt a testi érintkezés. Nem volt elég belegondolni, hogy megdobom, s nem volt elég gondolati úton a másik agyába projektálni ezt a képet. Igenis oda kellett menni, hogy a megvásárolt ceruza hegyét a választott ember előtt törjük ki, és önnön kezünkkel dobjuk feléje. Valamint valóságosan látni kellett, ahogyan bőre alá szúrva viszonozza gyengéd érzelmeinket.

Na persze volt még egy ok. Akiknek bőre alá ugyanis nem került egyetlen grafitdarabka sem, azokat ki kellett közösíteni. Ennek az egyetemlegesen kialakult formája a csoportos lincselés volt. Nincs a bőröd alatt grafithegy? Akkor téged nem szeret senki. Nem szeret senki téged? Akkor minek élsz? Így a szeretetleneket szépen agyonverték.

Az Új

Aztán egyszer egy fiatal srác, aki tizennyolcadik születésnapján egy antik A4-es papírlapot kapott szüleitől ajándékba, furcsa tettre nem szánta el magát. Természetesen régi emlékeire hagyatkozva, amely emlékek még régebbiekből táplálkoztak. Hogy az emlékek még távolabb tudjanak menni, visszafelé az időben, magára kapcsolta dédapja, ükapja és szépapja virtuális memóriában tárolt énjét is. S ezek átgondolásával megtette azt, amire senki sem számított.

Azon a bizonyos délelőttön a fiatalember odalépett a szobája falán, a gondolóasztala fölé akasztott kerethez, feltörte a virtuális üveg kódját egy kalapácsvírussal, majd kivette belőle az A4-es lapot. Aztán az övére akasztott ceruzatáskából kivett egy ceruzát, és ráírta a lapra: „Szeretlek, Lilla!”

Furcsa, borzongató érzés volt nézni, ahogyan a szó nem a gondolataiban, hanem a papíron elevenedik meg. Ami pedig a legfurcsább volt, hogy az ily módon manifesztálódott érzelem még erősebb érzésekre sarkallta őt legbelül. Fogta a lapot, és felkereste a lányt, akire már sokszor szeretett volna grafithegyet dobni, de soha nem merte megtenni, mert valahogy hülyeségnek tűnt.

A lány a kórház intenzív osztályán, egy egyszemélyes kórteremben feküdt, és haldoklott. Parányi keble minden lélegzetvételkor alig emelkedett, bőre alatt a több száz grafithegy még ezeknél a parányi emelkedéseknél is úgy táncolt, mintha valamiféle gyönyörű sárkánylány pikkelypáncélja lenne. Tudatánál volt ugyan, de egyre kuszább gondolatai kontrollálatlanul ugráltak agytörzsről agytörzsre. Mégis, mikor a fiú belépett, azonnal megismerte egykori általános egyetemi társát.

– Szia! Ezt neked hoztam – adta kezébe a lapot a fiú.

– Mi ez? – kérdezte a lány.

– Ez a szerelem. És ne hidd el, hogy megöl, mert inkább felemel. És fáj ugyan kicsit, de ugyanannyira simogat is. Nézd csak! Az van ide írva, hogy szeretlek. Pont egy olyan grafitheggyel írtam, amivel mások megdobnának. Mire leírtam, a hegy olyan tompa lett, hogy magadba se tudnád szúrni.

– Én is… szeretlek – pihegte utolsó lélegzetével a lány, s miközben gondolataival együtt keze is a fiú felé kúszott, végleg lecsukódtak a szemei.

***

A fiút persze – látván, hogy bőre alatt semmi sincs – a kórház előtt agyonverték a járókelők. Viszont az ütések záporának legerősebb fájdalma is csak mikronnyi volt a lelkében érzett örömhöz képest.

De valami elkezdődött.