Isten országa

„Az Isten országa tibennetek van” (Lk 17:21)

Egyre több, magát jobboldali konzervatívnak valló sajtóorgánum harsogja tele a világhálót „a katolikus egyház bűneivel”. De vajon ezek a sokszor vélt, máskor sajnos nagyon is valós bűnök mennyire határozhatják meg magának az egyháznak a megítélését? Mennyi az az elfogadható bűnmennyiség, ami még engedi tisztának láttatni a római katolikus anyaszentegyházat? S vajon mennyire kell megújulnia ezek okán az egyháznak?

Illusztráció: Anna Nahabed/shutterstock.com

„Tudnék mesélni…”

Amikor szóba kerülnek a római katolikus anyaszentegyház (továbbiakban egyház) bűnei, mindenki nagyon jól értesültnek, mindenki nagyon bennfentesnek akar látszani. S mindenkinek van egy botrányos története a klérus valamely tagjáról, s annak szörnyűséges, viselt dolgairól. A kulcsmondat esetükben: „Tudnék mesélni”. Tudnának. De nem mesélnek. Mert az esetek döntő többségében kiderülne, hogy valamely személyes ellentét áll a konfliktus mögött. A két robbanáspont az esküvő és a temetés. A pap – teljes joggal – megkéri a házasulandók vagy az elhunyt adatait, többek között keresztlevelet, s hogy ők vagy a hozzátartozók fizették-e az egyházadót. Amennyiben ez hosszú évek óta nem történt meg, a tartozást bizony rendezni kell. Ilyenkor jön az egyház „pénzéhsége”.

A második – a sajtó által talán leginkább felfújt bűn – a pedofília. Ennél már hozzáteszik, hogy „papi pedofília”. Mintha bizony Isten és a társadalom előtt bármivel súlyosabb lenne ez annál a fajta nemi erőszaknál, amit például a szülő követ el a saját gyermeke ellen, vagy más személy egy ártatlan gyermek sérelmére. Ennek a fajta „problémának” a tudatosan világszerte napirenden tartása bizony egyáltalán nem a hitükért aggódó, vallásos embereknek köszönhető. Hanem pontosan azoknak az antiklerikális, globalista erőknek, amelyek évtizedek (vagy tán évszázadok) óta igyekeznek kinevelni a hit nélküli világpolgárt, az emberi fajnak azt az archetípusát, amelyet gond és következmények nélkül tudnak irányítani, manipulálni.

A tényekkel persze senki sem törődik. Márpedig tény, hogy a pedofíliánál nem okolható a cölibátus. Ugyanis sokkal nagyobb arányban követnek el effajta bűncselekményt a párkapcsolatban, ráadásul heteroszexuális párkapcsolatban élők. Egészen pontosan a legtöbb gyermekmolesztálás családon belül történik. S még csak véletlenül sem az egyház az egyetlen hely, ahol előfordul. Hanem sajnálatosan minden olyan intézmény, amelynek gyermekek a célcsoportjai. Sportegyesületeknél, iskolákban, ifjúsági szervezetekben, és így tovább. (Bővebben ITT)

A kulcsszó ebben az esetben az intézmény. A több százmillió főből álló klérus (beleértve a laikusokat is) a pedofília bűncselekményének súlyosságát tekintve még csak a dobogóra sem kerülhet fel. Ennek a dobogónak az első helyén a családtagok, második helyén az orvosok, harmadik helyén a pedagógusok állnak. Mégsem hallottuk soha, hogy orvosi vagy pedagógusi pedofília. Mint ahogy nem is lett volna jogos és etikus, többek között azért sem, mert az általánosítás, ahogy más eseteknél, úgy itt sem megengedhető.

Boszorkányüldözés

Az egyház bűneit lajstromozóknál második helyen szerepelnek a múlt bűnei. A vádlók itt két halmazt állítanak fel. Egyrészt a középkori boszorkányüldözések intézményesített gyilkosságait, másrészt a holokauszt idején való egyházi passzivitást és látens bűnrészességet.

A boszorkányperek sajnálatosan valóban pápai bullákra vezethetőek vissza. Ezen bullák szabad kezet adtak a boszorkányok perbe fogását és elítélését illetően. Azonban ha e pereket megvizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy maga az egyház az esetek elenyésző hányadában indított, s vitt végig ilyen pereket. A perek, s ezzel együtt a kivégzések nagyobb számban olyan túlbuzgó városi vagy falusi vezetők, kevesebb részben földesurak által lettek kezdeményezve s lefolytatva, akik egyértelműen anyagi haszonszerzésre, vagy személyes bosszúra használták a gyilkosságokat.

A második, újabb kori vád a holokauszt látens támogatása. A holokauszt idején az egyház egyáltalán nem volt sem látens támogató, sem tétlen szemlélődő. S egyáltalán nem ült karba tett kézzel. Ennek ékes bizonyítéka, hogy az üldözés nemcsak a zsidóságra vagy a cigányságra lett intézményesen kiterjesztve, hanem magára az egyházra is. Főként a római katolikus anyaszentegyházra. Ennek következtében számos katolikus pap halt meg munkatáborokban vagy pogromok következtében. Noch dazu pontosan azért, mert zsidó polgártársaik mellett szólaltak fel, és/vagy őket bújtatták, esetleg kimenekítették a veszélyzónákból.

Budapesten például Angelo Rotta, valamint titkára, Gennaro Verolino végzett ez irányú missziót. Ők a Szentszék budapesti képviselői voltak a vészkorszak idején, s cselekedeteikben nem csupán hitük parancsát követték, hanem az akkori szentszéki államtitkár, Luigi Maglione bíborostól kapott instrukciók alapján is eljártak. A zsidó emberek megmentéséről Maglione bíboros egyenesen XII. Piusz pápától kapott egyértelmű utasításokat. Aki a történésekről bővebben akar olvasni, az bátran keressen rá Alberto Bottari de Castello apostoli nuncius ide vonatkozó írásaira. A magyarországi embermentésekben egyébiránt számos katolikus szervezet is segédkezet nyújtott a bíborosoknak.

Nem mellékesen jegyzem meg, hogy 2000. március 12-én, nagyböjt első vasárnapján II. János Pál pápa bocsánatot kért az egyház által elkövetett bűnökért. Beszédében a lehető legnagyobb alapossággal taglalta ezeket a bűnöket. Ezzel pedig minden más vallási vagy világi csoportosulás közül elsőként gyakorolt egyetemleges bűnbánatot.

Isten báránykái

Missziós szerzetes barátom mesélte, hogy Ecuadorban járván micsoda különös temetésben volt része egy hegyi falucskában. Az eset pontosan az odaérkezésének a napján történt. A falusiak egy idős nénit temettek. Barátom eleinte kissé tanácstalan volt, hogy hát mire is számítson, s mennyire jó egy ilyen családi tragédiára érkeznie. Annál nagyobb volt a csodálkozása, amikor azzal szembesült, hogy a családtagok, rokonok és jó ismerősök (egyszóval az egész falu) nemhogy bánkódna, de valóságos örömünnepet tart, hiszen „egy lelkecske, Istennek egy báránykája a mennybe került, a jó pásztorhoz”, ahogyan ők mondták, hitték, s vallották. Ezt a fajta örömet aztán – ne szépítsük – mindenféle alkoholos tartalmú italok áldomásként való magukhoz vételével is megerősítették. Így indult neki a menet a falutól 800 méterre fekvő temetőbe, végső nyughelyére kísérni az örök életre szenderültet.

Vidáman, nevetgélve, énekelgetve, sőt, tapsolgatva indult hát neki a menet. Csak hát akadt egy kis gond. Nem, nem az, hogy a temető 800 méterre volt. Még csak az sem, hogy ezt a 800 métert felfelé kell érteni. Hiszen ezek az emberek hozzá voltak szokva, hogy kanyargós, embernyi keskeny csapásokon járják a hegyeket, völgyeket. A gond az volt, hogy amikor a temetőbe értek… akkor szembesültek azzal az egyszerű ténnyel, miszerint a koporsót véletlenül lent hagyták. Egy hangos szó el nem hangzott, senki senkire nem volt mérges. Egyszerűen visszaereszkedtek, s még egyszer megtették az embert próbáló utat.

Számomra ez az igazi, élő hit. Örülve minden nap minden percének, Istenben kiteljesedni, és várni a vele való találkozást, ami a keresztény tanítás szerint földi élet beteljesedése, a gondok és fájdalmak magunk mögött tudása, a teljes bizonyosság elnyerése, az örök béke. Nemhogy szomorkodni nem kell tehát, hanem egyenesen örülni illik neki.

***

Aki az egyház bűneiről beszél, az magukról a hívekről beszél. Mert az egyház nem a papság, nem az intézményrendszer. Hanem a hívek összessége. Ez az Ország titka, ahogyan Krisztus tanítása alapján Mika Waltari azonos című könyvében is leírta. Mert nincs társadalom, amelyik bűn nélkül való lenne. És nincs intézmény, melynek tagjai minden földi hívságtól vagy gyalázattól mentesek lennének. Éppen ezért kell egészében szemlélni, s nem pixeljeire lebontani a képet.

A bűnök, hibák, gyarlóságok leküzdése az egyház folytonos és folyamatos feladatai közé tartozik. Ezen bűnök feltárását viszont belül kell elvégezni, s nem hit és erkölcs nélküli, globalista erkölcscsőszökre bízni.