Az Iszlám Állam fizikai megsemmisülésével egyre égetőbb az Európából érkezett dzsihádisták kérdése. A kurd milíciák nem szeretnék őrizni a külföldi terroristákat, Donald Trump ezért polgáraik visszafogadására szólította fel az európai kormányokat. A legnagyobb kérdés az, hogy mi legyen a nők és a gyerekek sorsa?

A bangladesi–brit Sharmeena Begum 15 éves volt 2014-ben, mikor Londonban felszállt egy Isztambulba tartó járatra, majd interneten szerzett kapcsolatai segítségével átkelt a szíriai határon, hogy csatlakozzon az Iszlám Államhoz. Tíz nappal érkezése után egy holland állampolgárságú dzsihádista felesége lett, akinek három gyermeket szült. Elmondása szerint boldog élete volt a szélsőséges saria által uralt Rakkában, mígnem 2017 őszén a nemzetközi koalíció és a Szíriai Demokratikus Erők véget vetettek az idillnek.

Begum és legkisebb, tizennyolc hónapos fia egy kurd táborba került, és azóta is ott él. Itt viszont már nem érzi annyira jól magát, hazavágyik Angliába. Egyébként semmit sem bánt meg. Mikor a BBC a két évvel ezelőtti manchesteri terrortámadásról kérdezte, egyenlőségjelet tett a brit civilek elleni merénylet és a koalíciós erőknek az Iszlám Állam ellen végrehajtott légitámadásai közé. Nem meglepő hát, hogy a brit hatóságok nemhogy nem látnák szívesen otthon, de hazatérését megakadályozandó, még állampolgárságától is megfosztották. Sajid Javid, a szintén muszlim gyökerű brit belügyminiszter érvei szerint ezzel nem sérül a nemzetközi jog, mert Begum apja után jogosult bangladesi állampolgárságra, így nem lesz hontalan. A politikus rámutatott, hogy eddig több mint száz alkalommal vonták vissza az Iszlám Államhoz csatlakozó polgáraik állampolgárságát. Hasonlóképp járhat a „Dzsihád Jack” néven elhíresült 23 éves brit–kanadai Jack Letts is, aki született britként csatlakozott a terrorszervezethez, de most már inkább hazatérne, mert – állítása szerint – hiányzik neki az anyukája, a Doctor Who-epizódok és a pástétommal töltött angol pite.

Begum és Letts csak kettő azon európaiak közül, akik pár éve még büszkén, a kamerák előtt égették el nyugati útleveleiket, most viszont már külföldön rekedt turistákként panaszkodnak, amiért kormányaik és azok követségei nem sietnek a kimentésükre. Az Európai Bizottság adatai szerint 42 ezer külföldi, közülük négy-ötezer európai csatlakozott a terrorszervezethez. Noha többségük meghalt a harctereken, idáig hozzávetőleg 7400 egykori harcos tért haza, többnyire muszlim országokba. Az Európából érkező dzsihádistáknak és családtagjaiknak már a harmada hazatért.
Noha egyetlen politikus sem meri kimondani, európai szempontból a legszerencsésebb mindenki számára az lenne, ha a dzsihádisták egyszerűen soha nem érkeznének vissza szülőföldjükre. Aligha véletlen, hogy Rakka 2017. októberi felszabadításakor az amerikai, francia és kurd egységek gyakorlatilag rögtönítélő bíróságokként vadásztak a külföldi harcosokra. A terroristák sem a kurdok által uralt területeken, sem Irakban nem számíthatnak semmi jóra. Irakban a bíróságok ezerszámra, sokszor bizonyíték nélkül, bemondásos alapon ítélik halálra azokat, akik a gyanú szerint együttműködtek a terrorszervezettel.

Az Iszlám Állam a múlt héten végleg megsemmisült. A Szíriai Demokratikus Erők az utolsó, még a terroristák uralma alatt lévő falvakat is felszabadították. A külföldi dzsihádisták kérdése tehát már igencsak égetővé vált. Az Egyesült Államokkal és a nyugati országokkal szövetséges kurdok jelenleg 850 külföldi férfit, valamint háromezer nőt és gyermeket tartanak őrizetben különféle táborokban Kelet-Szíriában.

2018 decemberében azonban Donald Trump bejelentette az amerikai csapatok kivonását, a nyugati támogatástól függő kurdok pedig válaszul közölték, hogy nincs kapacitásuk a foglyok őrzésére, ezért ha a nyugati támogatás alábbhagy, felszámolják a börtönöket, és szélnek eresztik a dzsihádistákat és családjaikat.

Washingtont ez csak mérsékelten aggasztja. Donald Trump az elmúlt héten tweetüzenetben szólította fel az európai országokat, hogy fogadják vissza a most még kurdok által fogva tartott dzsihádistáikat. Saját harcosaival az Egyesült Államok persze már korántsem ilyen nagyvonalú. A jemeni származású Hoda Muthana útlevelét még 2016 januárjában az Obama-kormányzat vonta be, amikor kiderült, hogy csatlakozott a terrorszervezethez. A 24 éves nő családja most az államot perelve próbálja hazahozni a lányát, vagy legalább azt kieszközölni, hogy másfél éves unokájukat beengedjék az Egyesült Államokba. Hasonlóan szigorú Ausztrália is, amely már 2015-ben törvényt hozott arról, hogy megfosztja állampolgárságától a terrorszervezetekhez csatlakozókat. Két évvel később erre hivatkozva vonták vissza például egy libanoni–ausztrál férfi útlevelét, aki korábban négyéves fiát egy levágott emberfejjel a kezében fotózta le.

A földrajzi távolságnak köszönhetően Amerika és Ausztrália biztonságban vannak saját dzsihádistáiktól. Nem így Európa. Noha az idő egyre sürget, az európai országoknak jelenleg nincs általános gyakorlatuk arra nézve, hogy mit tegyenek az Iszlám Állam soraiban harcoló polgáraikkal.

Fotó: MTI/EPA

Logikus és a nemzetközi joggal is összeegyeztethető lenne, ha az európai dzsihádistákat ott ítélnék el és büntetnék meg, ahol a tetteiket elkövették. Ezzel azonban számos bökkenő van. Szíria kurd milíciák által uralt területein jelenleg nincs államhatalom, így ott ez nem történhet meg. Az sem lenne megnyugtató, ha a külföldi harcosok Bassár el-Aszad börtöneibe kerülnének, hiszen a 2000-es évek során a szíriai hatóságok számos alkalommal engedtek szabadon bebörtönzött dzsihádistákat, akiket aztán a szír titkosszolgálatok a maguk politikai céljai érdekében használtak fel nyugati érdekeltségek ellen Irakban és belföldön egyaránt.

Európában mindenki egyetért abban, hogy a bűncselekményeket elkövetőknek bűnhődniük kell. Herbert Kickl osztrák belügyminiszter szerint a megoldást az jelentené, ha az Európai Unió erre a célra az ENSZ segítségével a Közel-Keleten hozna létre bíróságokat. A francia és német, brit és más európai kormányok álláspontja szerint a dzsihádisták visszafogadása csakis akkor történhet meg, ha biztosított a feltétele annak, hogy a bűncselekményt elkövetők feleljenek a tetteikért. Ez jobb esetben azt jelenti, hogy a dzsihádisták az európai adófizetők pénzén töltik le évtizedes vagy épp életfogytiglani börtönbüntetésüket, a börtönben pedig nem megfelelő elkülönítés esetén rabtársaikat is radikalizálják. A rosszabb esetben viszont azt is jelentheti, hogy a dzsihádisták akár pár év jogi hercehurca után szabadon távozhatnak a bíróságról. Heiko Maas német külügyminiszter szerint ugyanis a bűnelkövetés helyszíne és körülményei miatt nehéz olyan bizonyítékokat gyűjteni, amelyek európai bíróságok előtt is megállják a helyüket, különösképp, hogy a kurd milíciák gyakran kényszerrel bírták vallomásra az embereket. Így tehát bármelyik független európai bíróság könnyen elkaszálja a vádakat.

Ausztrália előre gondolkodott: ott a kormány már 2014-ben bűncselekménynek minősítette a meghatározott konfliktuszónákba történő beutazást. A logika világos: egy terrorszervezet támogatása nemcsak fegyverrel, hanem a puszta jelenléttel is megvalósulhat. Visszamenőleges hatállyal azonban Európában már nem lehet efféle szankciókat bevezetni.

A másik felvetés szerint az Európába visszatérő, bűncselekményt nem elkövető iszlamistákat deradikalizációs terápiára kellene küldeni. Dániában, Hollandiában, Svédországban és több nyugati országban már most is zajlanak efféle programok. Mivel azonban 2015 és 2016 között az Iszlám Állam alvósejtjei számos támadást hajtottak végre Európában, a közvélemény érthető okokból aggódva figyeli a próbálkozásokat. Franciaország 2016-ban nyitotta meg első deradikalizációs központját egy Loire-völgyi kastélyban, amit aztán a környék lakóinak tiltakozása miatt hamar be kellett zárni.

A jelenlegi körülmények között egy dolog működhet: a dzsihádisták elszigetelése, lehetőleg az európai lakosoktól távol. A brit Economist folyóiratnak nyilatkozó források szerint esélyes, hogy a guantánamói börtön, mely lakóinak száma Obama elnöksége óta 250-ről negyven főre apadt, a jövőben újra felduzzad.

Kérdés azonban, hogy mi lesz a dzsihádisták feleségeinek és gyermekeinek sorsa. Oroszország, Kazahsztán, Üzbegisztán, Indonézia, Egyiptom és Szudán már számos nőt és gyereket fogadott vissza. Ha Európa következetesen képviselné a nemi egyenlőséget, könnyen mondhatná azt, hogy nem tesz különbséget a nők és férfiak között. Hiszen a nők is teljes jogú állampolgárok, akiket nemük nem mentesíthet tetteik következményei alól. Ráadásul jócskán voltak, akik nemcsak a dzsihádisták fizikai örömeit szolgálták, hanem maguk is részt vettek a bürokráciában, a toborzásban vagy épp a saria rendőrségben.

A gyermekeknél ez már kevésbé egyértelmű. Oroszország például visszafogadja a – többnyire – kaukázusi dzsihádisták gyerekeit, akik felügyeletét állami otthonok vagy saját rokonságuk látja el. 2018 októberében Franciaország is bejelentette, hogy tervezeten dolgozik a terroristák gyermekeinek visszafogadására. Belgium ezt korcsoportok szerint menedzseli: a tíz évnél fiatalabbak automatikusan visszatérhetnek, a tíz és tizennyolc év közöttiek esetében ez egyedi elbírálás alapján történik. Ennek a következményei egyelőre bizonytalanok. Vajon mit szólna egy jóravaló antwerpeni anyuka, ha kisfia egyik nap azzal fogadná, hogy mindjárt felugrik hozzá legózni új barátja, Abdullah, aki nemrég érkezett Rakkából?