Abdulah és pereputtya: Európa végső sansza

Köztudomású, hogy az afroázsiai jövevények a béke apostolai, és persze születetten udvariasak, jól neveltek és civilizáltak. Következésképpen semmiféle problémát nem okoznak a befogadó országokban. A dán törvényhozókat tehát csakis rasszista indítékok vezérelhetik, amikor speciális (hogy ne mondjam: statáriális) bíráskodást akarnak bevezetni az „érzékeny zónákban” (vagyis a főleg néger és arab kulturális színesítőkkel tömött városnegyedekben) koncentrálódó megélhetési „bűnözők” (valójában a kapitalista kizsákmányolás és a szisztematikus fehér rasszizmus ártatlan áldozatai) megregulázására. Ez lényegében azt jelenti, hogy kétszer súlyosabb büntetéssel sújtanák az ún. gettóbűncselekményeket, mint azokat, amelyeket az ország többi részén követnek el.

A liberális párti Rasmussen miniszterelnök által benyújtott törvénytervezet az állítólagos no-go zónákat célozza. Netán minél több bevándorló színesít kulturálisan egy adott lakókörnyezetet, az annál rizikósabb? Ki hitte volna? Poulsen konzervatív párti igazságügyi miniszter a miheztartás végett azzal fenyegetőzik, hogy „ezekben a kerületekben ezentúl tudni fogják, hogy az igazságszolgáltatás kalapácsa keményebben lesújt” az olyasféle bűncselekményekre, mint amilyen „a vandalizmus, a lopások és a fenyegetések”.

A Berlingske Tidende napilapban közzétett rasszista rendőrségi statisztikák arról tanúskodnak, hogy a multikulturális gettókban túlélni igyekvő őshonosok közül 2017-ben már csak a megkérdezettek 63 százaléka érezte magát biztonságban, vagyis 9 százalékkal kevesebben, mint az előző évben. Rasmussen azt reméli, hogy 2030-ra már egyetlen ilyen gettó sem marad Dániában, jelenleg azonban a bevándorlók szerinte még „túl nagy arányban tömörülnek egy kis számú kerületben”, és „az átlag dántól” úgymond „eltérően” (sic!) viselkednek. Ezzel a rasszista ízű inszinuációval a dán kormányfő nyilvánvalóvá tette, hogy fordítva ül a lovon. A mértékadó brit, svéd és német állami gyakorlat ismeretében ugyanis tudhatná, hogy nem a vendégeknek kell alkalmazkodniuk a vendéglátókhoz, hanem éppen fordítva: igenis a begyepesedett őshonos trogloditáknak kell korlátlan nyitottságot tanúsítaniuk a bevándorlók vibráló kulturális apportja iránt. Legszomorúbb az egészben, hogy még a helyi baloldal is áldását adja a színes bőrű kisebbségekkel szembeni efféle negatív diszkriminációra, holott az ugyancsak mértékadó amerikai minta alapján csak pozitívan lenne szabad diszkriminálni őket. Az ellenzéki szociáldemokraták egyenesen arra vetemedtek, hogy nemrég a „nem nyugati bevándorlás” csökkentését szorgalmazták. Miután évtizedeken át tárt karokkal fogadták a fennen magasztalt „sokszínűséget”, most hirtelen hátra arcot csinálnak? Ez nem éppen progresszív hozzáállás. Marx foroghat a sírjában. (Le Danemark veut la double-peine pour les délinquants des zones sensibles, rt.com, 2018. február 26.)

Arról nem is beszélve, hogy Európának égető szüksége van az afrikai koponyák millióira. Először is azért, mert − mint az köztudott − az egészen hihetetlen innovációs készségük nélkül még most is a kőkorszakban élnénk. Ezekből a zsenikből tehát sohasem állhatnak a rendelkezésünkre elegen! Azután azért, mert − mint az szintén köztudott − nagyon altruisták, és csupán filantróp önzetlenségtől ösztönözve hagyják el afrikai édenkertjüket, hogy fizethessék a nyugdíjainkat. Végül pedig azért, mert nem győzik kifejezni hálájukat a vendéglátásért. Kivéve, amikor nem, de ezek csak marginális esetek, és elhanyagolható kivételt jelentenek a főszabály alól. Szóra sem érdemesek, és nem is említeném őket, ha elvetemült nácifasisztarasszista elemek alkalomadtán nem használnák őket primér migránsellenes hangulatkeltésre és gyűlölködésre. Mint például azt, ami legutóbb Cipruson történt, ahol eritreai potenciális Nobel-díjasok a környékbeli szemeteskukákon meg a kiérkező rendőrökön és tűzoltókon vezették le teljesen jogos felháborodásukat, miután a rasszista helyi hatóságok úgy döntöttek, hogy nem folyósítják számukra a jól megérdemelt és alanyi jogon is elvárható 480 eurós havi apanázsukat, pusztán azért, mert nem voltak hajlandók olyan megalázó munkakörökben robotolni, amelyek nem feleltek meg világszínvonalú szakképzettségüknek, és így mélyen sértették az emberi méltóságukat. A mintegy negyven eritreai alig két hónapja érkezett a szigetre Olaszországból, a harmadik világbeli szürkeállományt az EU leginkább rászoruló tagállamai között szétosztó program keretében. Azt kérni ezektől a szegény kiskorú menekültektől, akiknek Aszad gáztámadásai miatt kellett elmenekülniük a szülőföldjükről, hogy a szociális alamizsna kiérdemléséhez legyenek szívesek munkát vállalni, akárcsak holmi bennszülöttek, ez maga a vegytiszta neokolonializmus! Ilyenkor hol van az Amnesty International? (Asylum seekers set fires, cause ruckus at Kofinou, two remanded, cyprus-mail.com, 2018. február 17.)

Elvégre az európai squattolás és ingyen­élés alapvető emberi jog számukra. Szerencsére a Soros-féle NGO-k áldozatos felvilágosító tevékenysége nyomán egyre több harmadik világbeli szerez erről tudomást, és érvényesíti is ezt a jogát, amint az a legolvasottabb litván információs portál müncheni tudósításából is kiderül. Az egyik helyi menekültlágert felkereső litván újságírók azzal szembesültek, hogy az ott elszállásolt szomáliai, szudáni és líbiai kulturális színesítőknek nem igazán fűlik a foguk a munkához, és ezt őszintén be is vallják. „Egy szomáliai azt mondta, hogy a nagyvonalú juttatások és a jó közszolgálatok miatt döntött úgy, hogy Münchenben marad”. Amikor az önmagát Abdulah néven azonosító menekültet azzal a kérdéssel provokálták, hogy milyen munkát szándékozik vállalni, indignálódva ezt válaszolta: „Nem, nem. (…) Szeretek a hegyekben sétálni, dolgozni azonban nem.” Azután kijelentette, hogy a német állampolgárság megszerzését követően természetesen maga után hozatja a családját is. „Alig van családom. Csak tíz fő. A szüleim, a fivéreim és a nővéreim.” (Migrantas Miunchene: „Atvykau čia gyventi, o ne dirbti”, lietuvosdiena.lt, 2016. január 18.) Igazán megnyugtató ezt hallani. Így most már legalább biztosak lehetünk benne, hogy Abdulah, a kis családja meg a tágabb afrikai pereputtyuk jóvoltából Európa jövője a legjobb kezekbe kerül. Köszönhetően Merkel muttinak, Gyuri bácsinak és a hasonszőrűeknek.

Lapszám: