„Tanárok vagyunk, nem katonák. Nem tartozunk feltétlen engedelmességgel senkinek, és a gyerekeket sem engedelmességre kell nevelnünk, hanem észszerű, egymás tiszteletén alapuló együttműködésre. Nem parancsokat kell végrehajtanunk, nem tanterveket vagy tananyagokat kell megtanítanunk. A munkánk eredményességét nem azon mérhetjük le, hogy milyen órát tartottunk. A mi munkánknak egyetlen mércéje van: az, hogy a tanítványaink sikeres és boldog emberré válnak-e, vagy sem.”

A fenti pár mondatot nem egy anarchista kiáltványból, hanem az úgynevezett Szegedi Tanárok Együttműködési Platformja Facebook-bejegyzéséből idéztem. Eredetileg hét tanár írta alá, de máris több százan megosztották. Szóval, terjed a kór, a hamis szabadságérzés kórja, immár az iskolákban is.

Mert ez bizony puszta illúzió, nem több. Ha a drága platformisták nem fogadnak el parancsot senkitől, akkor gondolom, igazgatóra és tanfelügyelőre sincs szükség, a legjobb volna együtt igazgatni az iskolát, mondjuk olyan módon, hogy a tanári szobában mindenki egyszerre beszél (ez egyébként most is gyakran előfordul), majd lesz valami a hangzavarból, csak parancs és utasítás ne érkezzen, mert az olyan kőkorszaki. Pompás ötlet továbbá, hogy semmiféle ellenőrzés ne legyen, ne minősítse senki az órájukat – az anarchista nyilván kiválasztott, élete minden percét aranykeretezni lehet, ő nem téved, nem romlik, nem fejlődik, nem változik.

Úgy jó ez a program, ahogy van.

Azt csak halkan kérdem meg, hogy ha már minden tekintélyt szétromboltunk, ha a gyerek a tanárral makaózik, hátba csapkodják egymást, tegeződnek és pornófilmet néznek együtt, akkor mi van? Mert a dolgok, ugye – gondolom, ezt a felforgató tanárok is elismerik – rendszerint egymásból következnek. Ha eltörlöm a vezetői tekintélyt, akkor mindenki úgy érzi, hogy ő a főnök. Ha pedig egy kialakulatlan személyiségnek nyílt utat adok mindarra, amit ő helyesnek tart, akkor romlásba döntöm. A nevelés lényege éppen az volna, hogy a nevelő helyes mintákat, nemes gondolatokat, kereteket ad a nebulónak, és nem sorstalanságára engedi.

Persze, ha én magam is kialakulatlan személyiség, gimnazista koromból itt maradt gyermeteg lázadó vagyok, akkor igazán nem értem, hogy merészelem magam tanárnak nevezni.

Egyébként olyan unalmas ez az örökös lázadósdi. Hát nem értjük? Ma a normalitásért, a szabálykövetésért, a rendért harcoló ember a lázadó. Aki normális, annak kell szembemennie az árral. Aki tisztelettudó, udvarias és jóakaratú, annak kell lépten-nyomon bizonygatnia, hogy helye van a nap alatt. Az igazság az, hogy a pimasz szegedi platformistákat néhány évtizede sült bolondként mutogatták volna, de abban a ránk erőszakolt világban, ahol homokosok házasodnak, az idegen szép, és lassan nincs olyan, hogy magyar, ők már fel se tűnnek.

A rossz hírem számukra az, hogy bárhova menekülnek, a sorsuk elől nem futhatnak el. Ha kilépnek külön bejáratú világukból, ahol ugye, nincs tekintély, nincs ellenőrzés és nincs főhatóság, rögtön ezer veszély les rájuk. Itt van például a vásárlás. Lemegy a platformista tanár egy liter tejért, és rögvest kiderül, hogy veszett a világ: a pénztárnál nem ő mondja be a tej árát, hanem rá van írva a zacskóra, és azt az összeget kell kifizetni. Micsoda szemétség, hogy mások erőltetik rá szegénykére az akaratukat, de haladjunk tovább. Megvan a tej, a platformista menne haza, de jelzőlámpa állja útját. És a szabály az, hogy csak zöld jelzésnél szabad áthaladni a zebrán, különben elütik a platformistát, hogy csak úgy nyekken. Ez is micsoda eljárás, elképesztő intolerancia, hiszen a szabadságunk pont abban áll, hogy pirosnál is átsasszézhassunk, ha kedvük tartja. Végül rendőr igazoltatja az utcán, mert nagyon hasonlít egy körözött fegyencre: mégis, hogy képzeli ezt a rend­őr, egyáltalán hogyan kezdeményezhet beszélgetést, miképp állíthatja meg tejvásárlás után a szabadságszerető tanárt?

Az első leckét máris elvétették, tanár hölgyek és urak: egyéni és közösségi létezés nem létezik tekintélytisztelet nélkül. És ha életük végéig petícióznak, lázítanak, ez akkor is mindig így lesz. Ugyanakkor nem szégyen kommunista felforgatónak lenni, csak az elvárható minimum ugye, hogy bevalljuk, nem pedig sunyin lázítunk a sorok közül a legtermészetesebb, egyszersmind legnemesebb emberi vonások, a hatalom, a tudás és a tekintély ellen.

Szóval, Szegedi Tanárok Együttműködési Platformja… Szegedi atyámfiai, ne felejtsék el a levélírókat! Barát Erzsébet, Erdélyi Eszter, Guba János, Mataisz Zsuzsanna, Mészáros Imre, Savanya Ildikó, Tóth Katalin. Ha közülük bárki felbukkan az iskolában, azonnal vegyék ki onnan a gyereket, és írassák át egy másik intézetbe, ahol az anarchisták még nem szervezkednek. Egyrészt a gyerek visszakapja az életét, és nem valami nyomorult, szellemi torzszülött válik belőle, másrészt megadjuk az esélyt a platformistáknak, hogy önmagukon kísérletezzenek – végkimerülésig, amíg szellemi törpéből középmagas óraadóvá nem cseperednek.