Jelenlegi hely

Bartók Béla torzulásai

Szentesi Zöldi László
Szentesi Zöldi László képe

A legnagyobb művek néha idegenben születnek. Már betegen, nélkülözések közepette, de az élni akarás és a remény jegyében írta utolsó nagy művét Amerikában Bartók Béla is. A Concerto magával ragadó, elvitathatatlan mestermű, olyan darab, amely beszippantja hallgatóját, még azt is, aki máskülönben nem rajong a modern zenéért. A mű zsenialitása már a kortársak számára, az első meghallgatás után kitűnt, mi, XXI. századi magyarok és nem magyarok pedig ámulattal adózunk buja képzeletének, technikai tudásának, látszólag csapongó, ám mégis elrendezett hangulatváltozásainak.

A Concerto kulcsmű. És ennek a kulcsműnek az egyik motívumáról évtizedek óta vitatkoznak a hozzáértők. Akad itt valami, amit még a Bartók-csomók legavatottabb ismerői sem tudnak kibogozni.

A negyedik tételben (intermezzo interrotto, vagyis megszakított közjáték), felbukkan a korszak egyik legismertebb dallama, amelyet inasgyerekek fütyültek, háziasszonyok dúdoltak a korabeli Magyarországon. Vincze Zsigmond szerzeménye, a Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország irredenta értelmét magából a korból merítette, eredeti környezetében, A hamburgi menyasszony című, 1922-ben íródott operettben még pusztán hazafias dal. Ez a körülmény elgondolkodásra késztette a Bartók-életmű ismerőit és kutatóit, számukra a Concerto és a jelzett operett társítása sem zeneileg, sem üzenetében, sem mélyebb rétegeiben nem fért össze. Sokak számára zavaró, hogy a bartóki életműben, ráadásul az egyik legjelentősebb és formailag, tartalmában legtökéletesebb művében felpislákol a „honvágydallam”, ahogyan a szakirodalom általánosan nevezi.

A Kádár-korszak évtizedeiben kurtán-furcsán bántak el az operettmotívummal. Még magam is úgy tanultam, hogy Bartók a fasizálódó Magyarországra tekint vissza, az eltorzult dallam pedig az eltorzult magyar alkat és történelem kritikus jelzése volna. Stachó László 2006-ban külön tanulmányt szentelt a kérdésnek, és ebben nagyon sok hasznos, fontos megállapítása mellett észreveszi, hogy a Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország „verk­li­muzsikája” nem pusztán eltorzult, kitekert változat az eredetihez képest, de felfigyel a megváltozott ritmusra, a metrumváltásokra is. Stachó szerint a román kolindák ütemváltozásai bukkannak fel, szerinte „úgy tűnik, hogy Bartók enyhe iróniával jellemezte azt a hazát, ahová visszavágyik. Leegyszerűsítve a bartóki melódia jellemzését: egy sztereotip módon irredenta magyar dallamreminiszcencia román ritmusú változatáról van szó.”

Minket ez a magyarázat nem igazán győzött meg. Breuer János nyomán éppen Stachó László emlékeztet arra, hogy hasonló metrumváltásokkal Bartók számos művében találkozunk. Ha azoknak nem tulajdonítunk ironikus, etnikai jelleget, akkor a Concertónak sem szabad. Joggal vetődik fel az is, hogy az ösztönösséget miért kapcsoljuk ki a művész alkotási folyamatából? Nem lehet, hogy némi tudatosság mellett az ironizáltnak vélt, de valójában csak motívumszerző hajlam egyszerűen kiszakadt Bartókból, ahogyan kiszakad minden mestermű az alkotóból, és éppen a szimbólumok buja sokasága, a ki nem bontott üzenetek teszik megfejthetetlenné az eredeti szándékot?

Szerencsére a Concerto esetében nem a vaksötétben tapogatózunk. A rejtvény megfejtői ismerték, de alighanem felületesen átsiklottak a szerző saját megfejtésén. Tudjuk ugyanis, hogy maga Bartók milyen történetet képzelt a negyedik tétel mögé. Így vázolta fel Sándor György zongoraművésznek: „A költő szerelmet vall hazájának, de a nyers erőszak hirtelen félbeszakítja a szere­nádot, durva csizmás emberek rárontanak, még a hangszerét is összetörik.”

Ha ezt a történetet végiggondoljuk, akkor a dallam torzulása új értelmet nyer. Ha valami ugyanis eltorzul – mint a Concertóban a „honvágydallam” –, akkor az eredetinek szükségszerűen szépnek, tisztának, nemesnek kell lennie. Vagyis Bartók megfejtése talán egyszerűen csak ennyi: az eredendően tiszta, ártatlan dallamot a külső beavatkozás eltorzítja, de a dallam- és ritmusváltozás szükségszerűen a megváltozott körülményekre, a támadók durvaságára utal, nem az eredeti anyagra. Nem az operettdallam (és az utólag neki tulajdonított revizionista hajlam) a bűnös, hanem azok, akik eltorzítják, megváltoztatják az értelmét, és a költő kezéből kiverik a hangszert. Ez az értelmezés pontosan egybevág Bartók akkori lelkiállapotával és életrajzi adalékaival: elment abból a hazából, amelyben nem érezte jól magát, de lelkében ott pislákolt a hazaszeretet lángja, amelyet a dolgok természete szerint egy banális, de karakteres dalocska jobban kifejezett ezer szónál.

Ennek bevallásával, legalábbis megfontolásával tartozunk a politikával, ideológiákkal halála után ezerszer hírbe hozott Bartóknak. Akinek talán csak az volt a bűne, hogy – művész lévén – nem mellékelt részletes közéleti útmutatót az örökségében különféle indítékokat kereső, de nemzeti, hazafias felbuzdulást soha nem találó utókor számára. Mi talán most megtaláltuk.

Lapszám: