II. Mohamed, a fiatal szultán az asztalra terített térképre támaszkodott, s közben gondterhelten tologatta a csapatait jelző kis bábukat Európa irányába.

– Rengeteg vár és hatalmas seregek várnak ránk, ha el akarjuk foglalni Ruméliát – töprengett. A talpnyalók persze rögtön hízelegni kezdtek, hiszen ki győzhetné le azt a csodás vezírt – Allah növessze hosszúra a szakállát –, akinek Bizánc falai sem állottak ellen.

– Európa előbb-utóbb az ölünkbe hull, mint az érett alma, ebben nem kételkedem. De mennyi igazhitű vérét kell ehhez kiontani, hány szörnyű csatát kell megnyerni? Bármilyen ifjú vagyok is, megérem-e a totális diadalt?

Hirtelen egy idegen tanácsadó kottyantott közbe, aki azt állította magáról, jól ismeri a gyaurok észjárását. Sokat élt városaikban, megtapasztalta, hogyan lehetne őket egy-két emberöltő alatt, harc nélkül meghódítani.

– Ez lehetetlenség. Ez csak valami fortélyos varázslással sikerülhetne.

– Elég egy apró trükk. Azt kell híresztelned, ó felséges padisah, hogy a janicsárok, a szpáhik, a megannyi moszlim, valójában csak bevándorló.

– Bevándorló?

– Az. Ha így nevezed őket, fényes tekintetű császár, akkor az európaiak örömmel, segéllyel, babkonzervvel és sátrakkal várják őket.

– Ne kacagtass, rókalelkű idegen, ennyire nem ostobák az európaiak!

– Komplett hülyék, ó törökök atyja! Amit ügyesen bedumálnak nekik, azt elhiszik. Vagy ha nem is hiszik, nem mernek a közgondolkodás ellen fellépni, mert szörnyű bélyeg ragad rájuk: a szélsőségesség soha nem múló, bűzös gyanúja.

– Na de mi lesz, ha ez a Hunyadi fegyvert ragad, összefog a talján Kapisztránnal?

– Hát majd kikiáltjuk Hunyadit az európai gondolkodás ellenségének. Kapisztrán meg pap. Ez már önmagában gázos. Pedofil, homofób, kirekesztő, gyűlölködő… – a tanácsadó hangja elfulladt ennyi szörnyűség sorolása közben.

– Marhaság! – legyintett Mohamed. – Elfoglaltuk Konstantinápolyt, ugyanúgy a miénk lesz Nándorfehérvár is. Mi jobban szeretjük az ilyesmit nyíltan, szemtől-szemben.