A kilencvenes évek legelején, egyszer éjfél körül rákapcsoltam a TV5 Europe-ra, vagyis arra a csatornára, amelyik a Duna televízióhoz hasonlóan az egész világon fogható. Elalvófélben, már az ágyba tartottam, de olyasmit sugároztak a francúzok, hogy úgy fölébredtem, mintha dézsa vízzel nyakonöntöttek volna. Annyira szeretném Önökkel érzékeltetni őrületes meglepetésem mellbevágó erejét, és a mérhetetlen csodálkozást amit kiváltott belőlem a látvány, de aki erre egyedül alkalmas lett volna, kizárólag Ő, a címben említett rendkívüli hungarikum.

Képzeljék el a helyzetet (magyarul szituációt)! Gyanútlanul ülsz Budapesten a tévé előtt a fotelben, s alig leplezhető sznobizmusból francia nyelvű adást nézel. És egyszer csak minden átmenet nélkül az egész képernyőt betöltő, igencsak furcsa emberi fej jelenik meg és előtte öt francia töpörtyönc ücsöng. Az egyik, nyilván a műsort vezető, azt mondta: nemrég jelent meg az En marge de Casanova (magyarul: Széljegyzetek Casanovához) és a Renaissance noir (Fekete Reneszánsz) az Édition Phébus kiadásában. Már a második lenyomatot készítik elő belőlük, olyan sikerük van. Félreértések elkerülése végett előrebocsájtom, hogy mindkét regény fordítás, s írójuk magyar, Nicolas Szentkuthy. Sajnos több esztendeje halott, ám csudálatos életművet hagyott maga után, amiből most végre kettő megjelenik franciául.

– Barátaim – körbe mutatva a mellette ülőkön – mai beszélgetésünk tárgya a magyar írónak francia nyelven megjelent két műve lesz. De azt már most kijelenthetem, hogy a francia értelmiségiek, de egész Franciaország, sőt az egész világ franciául olvasói számára mérhetetlenül nagy veszteség, hogy csak most ismerhetik meg ezt a zseniális és rendkívül különleges (extraordinaire) írót. Az angol Joyce Ulissese hatalmas irodalmi élménye lehetett, le is fordította magyarra, de első könyvét, a Prae-t kivéve, a maga útját járta az egyedülálló, messze kimagasló írói és szellemi jelenség nemcsak hazája, hanem az egész világ irodalmában.

Mondják meg őszintén, ha ezt hallják egy külföldi televízióban, nem ugyanezt élik-e át, amit akkor én megéltem? Azért, hogy kijózanodjak, rögtön fölhajtottam szóda és jég nélkül egy pohár viszkit, mert attól tartottam, ha pálinkát iszom, totál berúgok. Számomra akkor ez a francia tévéadás maga volt az őrület. Közösségi-nemzeti és személyes magánokból is. Miért gyövök mostan ezzel elő? Mert külföldről ismét elképesztő híreket kapok Szentkuthy diadalútjáról, amiről majd beszámolok. Másodszor, a hírek hallatán eszembe jutnak a hetvenes évek, amikor szorosnak mondható kapcsolatba kerültem Szentkuthy Miklóssal – először szakmailag, később atyai jóindulatot tanúsított irántam. De mindezt nem tartottam fontosnak – magánügy – hogy közöljem önökkel. Ám, amikor megtudtam, hogy a belgák most kiadót alapítanak Vies paralelles címen, kizárólag azért, hogy az író 10 kötetből álló Szent Orpheus breviáriuma sorozatát megjelentessék, nem hallgathatok tovább. És kötelességem, hogy olvasóimat, akik lassan húsz esztendeje hétről hétre kitartanak mellettem, erről a páratlan magyar sikerről tájékoztassam, amit az egész tudatlan magyar média elhallgat.

Szentkuthy Miklós kálváriát járt az 1945 utáni kommunista uralom idején, aminek a régi Magvető vetett véget, 1972-ben a könyvnapon megjelentette a II. Szilveszter második élete című frissen írt regényét, azért, hogy ezzel újra indíthassuk az addig betiltott Szent Orpheus breviáriuma című sorozatát.

(folyt. köv.)